A kiskorúak utáni választójog és az alkotmány(ozás)

Szükséges-e a gyermekek után járó családi választójog bevezetése? A kérdést a mai alkotmányozási kontextusban tartjuk megválaszolhatónak. Nem titok: a TASZ évek óta szorgalmazza a választójog reformját. A vita tárgyát kiemelt fontosságúnak tartjuk, ám a most zajló közvita keretét és a felmerülő ötleteket elfogadhatatlannak.

Ha szeretjük, ha nem, az alkotmányos demokráciák eljárás-függők. Az állam akkor tudja szolgálni polgárai érdekeit, ha kiszámítható. Az előre lefektetett szabályokon alapuló, egyértelmű célt szolgáló eljárás kelti a sikeres végkimenetel reményét: az átlátható eljárásban nagyobb eséllyel törnek felszínre a fontos problémák, érvek és cáfolatok. Az az eljárás demokratikus, amelyben a viták kimenetele nem a hatalmi pozíciótól függ, és a résztvevők partnerként kezelik egymást. Csak ekkor van remény a mindenki számára elfogadható – de nem feltétlenül mindenki által osztott – végeredményre.

A politikai közösség egésze által elismert alkotmány kimunkálására akkor nyílik esély, ha tudjuk, hogy miért van szükség az alkotmányozásra, és hogyan fog az lezajlani. A TASZ szerint a miért már a kezdetektől rozoga lábon állt, amit az átláthatatlan eljárás csak még ingatagabbá tett.

Olyan ötletek sora jelenik meg a vitában, amelyek nem valók az alkotmányozási folyamatba. Ezek tarthatatlansága előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik a döntéshozók számára is, ám azok cáfolata olyan energiákat emészt fel, amelyek a valós problémák megoldásához lennének szükségesek. Ezt példázza a választójog kérdése.

A családi választójog technikailag megoldhatatlan kérdéseit most mellőzzük – csakis a legfontosabb elvi ellenvetést taglaljuk. A családi választójog mellett érvelők nagyrészt egy súlyos problémát kívánnak megoldani. Aggodalmaik jogosak: a születő gyermekek számának csökkenése megoldásra vár. Erre számos legitim szociálpolitikai válasz adható. De az egyenlő és általános választójog felszámolása nem az.

Az egy ember egy szavazat elve – a demokratikus választójog sarokköve – csak akkor nem válna illúzióvá, ha a döntés valóban a gyermeké volna. De egy gyerek nem dönt politikai kérdésekben: azért, mert ő még gyermek. Egy felnőtt társadalom nem kényszeríti a gyerekeket felnőtt szerepekbe. A javaslatnak persze ilyen szándéka nincsen. Hiszen nem a gyermekek kapnának szavazati jogot, hanem a gyermekes szülők, főként pedig a nagycsaládosok társadalmi pozíciója erősödne meg – más felnőtt polgártársaik rovására. Ez pedig az „egy ember több szavazat” elfogadhatatlan elvét iktatná törvénybe, amely mélyen antidemokratikus.

Európában ismeretlen e megoldás: eddig mindössze egy országban – Németországban – vetették fel, majd joggal el az ötletet. Ami megfontolandó az a tinédzserek választójogának elismerése. Továbbá van egy olyan választójogi korlátozás is, amelyről biztosan tudjuk, hogy újragondolást igényel.

A nem teljesen cselekvőképes személyek választójogáról van szó: fogyatékossággal, mentális zavarokkal élő vagy időskori leépüléssel küzdő mintegy 50 ezer magyar állampolgárról. Tisztázzuk is rögtön: ez a korlátozás nem azt jelenti, hogy a magyar jog ma megvonná az értelmi fogyatékosok szavazati jogát. Azok nem szavazhatnak, akik a polgári jogban rögzített jog- és érdekvédelmi intézmény szolgáltatásait veszik igénybe. Például: ma Magyarországon 60 ezer értelmi fogyatékos személy közül „csak” közel minden második áll gondnokság alatt, a többiek szavazhatnak. De könnyedén adódhat – és adódik is – olyan helyzet, amikor egy jól tájékozott, dipolámás és értelmiségi pályát befutott ügyvédet helyeznek gondnokság alá, mert pánikbetegsége miatt nem mer kilépni az utcára. Röviden: választójogunk minden egyéni különbségre tekintet nélkül elveszi azok szavazati jogát, akik jogi ügyeik vitelében segítséget kapnak. Ezen a ponton indokolt az Alkotmány módosítása.

Nem csak azért, mert a strasbourg-i bíróság  tavaly a K.A. v. Magyarország ügyben elmarasztalta hazánkat a gondnokoltak választójogának megvonása miatt. És nem csak azért, mert a választásra jogosultak köréből egy rendkívül gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportot zárunk ki, miközben a politikai pártokat arra ösztönözzük, hogy szavazataiért ne versengjenek, számukra programot ne alkossanak. Hanem azért is, mert egy értelmi fogyatékos polgárnak – mint bárki másnak – lehetnek politikai értékválasztásai: lehet a családi értékek mellett elkötelezett, mélyen vallásos konzervatív vagy meggyőződéses környezetvédő, aki ezen értékeket valló pártokra voksolna. Választójogi rendszerünk anomáliái között ennek a kérdésnek – mivel a demokratikus részvétel elemi jogának durva és indokolatlan korlátozásáról van szó – biztosan elsőbbséget kell adnunk. 

A jelenlegi helyzet orvoslása tehát azért fontos, mert ebben az esetben felnőtt és sok más országban választásra jogosult személyek között tesz indokolatlan különbséget a hazai jog. Ha a gyerekek jogait azzal védjük, hogy elismerjük gyermek mivoltukat, akkor a felnőtt korú gondnokolt polgárokat azzal, ha velünk egyenrangú felnőttekként tekintünk rájuk.

Egészen a közelmúltig az alkotmányozás melletti legerősebb érv az Alkotmány ideiglenes jellege volt. Mára sokan felismerték, hogy nem az Alkotmánnyal van gond. Ezért nem nyúlnának 89-hez, nem új alkotmányt írnak, hanem inkább az „erkölcsi helyreállítást” célzó munka folyik. A céltalan alkotmányozásnak súlyos következményei vannak. A választójogi kérdésekre ez biztosan igaz. A határon túliak választójogának felvetése komoly kérdés, a politikai közösség önmeghatározását új alapokra helyezné. Újsághírekből, nem jogállami intézmények nyilvános eljárásából értesülhettünk arról, hogy a kérdést az alkotmányozók nem kívánják rendezni. Helyrehozhatatlan károkat okozhat, ha a politikusok által felvetett ilyen horderejű kérdés megválaszolása végeláthatatlanul kitolódik. Ez az első következmény. A második a hatályos alkotmányban meglévő és kiigazítandó jogfosztás feletti cinikus szemhunyás. A gondnokság alatt állók jogfosztásának felismerése nem jobb vagy baloldali világnézet kérdése. Mindezek tükrében súlytalan probléma az, hogy egy elvetendőnek született ötletet elvetnek.

A családi választójog kérdésének felvetése nem az alkotmányozás melletti érv, hanem a rossz alkotmányozási eljárás következménye. A gondnokoltak választójogi helyzetéről szóló diskurzus hiánya pedig az alkotmányozás őszintétlenségének bizonyítéka.

(A szerzők a Társaság a Szabadságjogokért munkatársai)

Magyar Nemzet, 2011. március 10.

A cikk a "Választójog kiterjesztése a kiskorúakra -- A vita tétje a közgondolkodás nyitottabbá tétele: a tizennyolc év alatti népesség politikai képviselete" cím alatt jelent meg. A TASZ munkatársainak vitapartnere Dr. Schanda Balázs volt. Az ő írását itt olvashatja el.