1956 vs. Legfőbb Ügyészség - MÁR A TÁRGYALÁSRÓL KÉSZÜLT VIDEÓVAL!

A tudományos kutatást biztosító levéltári törvény IV. fejezete (1995. évi LVI. - Ltv.) lehetővé teszi személyekről szóló adatok kutathatóságát. Az ügyészség azonban úgy értelmezte az Ltv.-t, hogy annak IV. fejezete csak a közlevéltárakban elhelyezett anyagokra vonatkozik, közfeladatot ellátó szervek irattáraira nem. Az ügyészség annak ellenére tartotta magát ehez az állásponthoz, hogy az Adatvédelmi Biztos is az irattár kutathatóság mellett foglalt állást. Az elsőfokú ítélet elfogadta a TASZ keresti álláspontját, és „kutató-barát” ítéletében leszögezte, hogy az irattárak is a törvény hatálya alá taroznak, tartalmuk ezért kutatók számára hozzáférhetőek, függetlenül attól, hogy a IV. fejezet a közlevéltár mellett nem nevesíti az irattárakat. Ez egy rendkívül progresszív - és álláspontunk szerint - helyes megközelítés volt, amely a kutatható adatok körét kiszélesítette.

Az ügyészség fellebbezésében korábbi álláspontját tartva kihangsúlyozta, hogy az Ltv. fogalom meghatározása külön kezeli az irattári és levéltári anyagot, illetve kétféle őrzési helyről és módról beszél. Nem lehet ezért arra a következtetésre jutni, hogy a levéltári adatkezelésre vonatkozó rendelkezések alkalmazni lehet az irattárakra, annál is inkább, mert az ügyészségnél lévő adatok később levéltári anyaggá válnak. Utóbbi állítás egy erős csúsztatás volt a Legfőbb Ügyészség részéről, ugyanis az ügyészségi szervezet iratkezelési szabályzatáról szóló 6/1998. LÜ utasítás 1. számú függeléke értelmében az ügyészség nem köteles átadni a személyi iratgyűjtő anyagát a levéltárnak, a szolgálati viszony megszűnése után 50 évvel azok selejtezhetőek. Ez azt eredményezheti, hogy a megtorló perek „vérügyészei” szakmai kvalitásairól és előéletéről a nyilvánosság soha nem tájékozódhat. Mindez úgy történhetett volna meg, hogy az ügyészség az állampolgárokat nem kötő utasításban szabályozzák az iratkezelést, ami gyakorlatilag azt eredményezi, hogy az ügyészség dönti el, hogy mi lehet később tudományos kutatás tárgya. (A Legfőbb Ügyészség utasításai ún. „államirányítás egyéb jogi eszköze”, amely normatív aktusok olyan sajátos csoportját jelentik, amelyek az állampolgárok jogait, kötelességeit nem érinthetik, csupán az alárendelt szervezetekre kötelezőek.)  A TASZ fellebbezési ellenkérelmében kifejtett álláspontja szerint az ügyészség iratkezelési és selejtezési gyakorlata ellentétes az Alkotmánybíróság által lefektetett elvekkel, miszerint az államnak kötelezettsége, hogy biztosítsa a tudományos élet teljes függetlenségét, a tudomány tisztaságát, elfogulatlanságát, és pártatlanságát. Önmagában visszás, hogy az 1956-os perekben eljáró ügyészek aktái soha nem kerülnek levéltárba, azonban az adatoknak a hozzáférhetetlenné tétele a leselejtezésig kifejezetten azt jelenti, hogy az ügyészség határozza meg a tudomány helyett, hogy mi kutatható és mi nem.       

Az ügyészségnek az eljárás alatt végig az volt az álláspontja, hogy ügyészek személyi anyagai egyáltalán nem képezhetik tudományos kutatás tárgyát. Amennyiben a bíróság elfogadta volna ezt az érvelést, úgy a közvélemény soha nem szerezhetett volna tudomást arról, hogy a szabadságharcosokra halálbüntetést kérő ügyészek milyen szakmai múlttal és egyéb emberi kvalitásokkal rendelkeztek. Az ítélet precedenst teremtett, az ügyészségi irattárak ezentúl tudományos kutatás céljából a kutatók számára hozzáférhetőek.

2009-06-05