Homályzóna
2007-ben az Országgyűlés nagy bölcsességgel felismerte, hogy stabilizálódott a demokrácia, és idejétmúlt az a paternalizmus, miszerint az állam ingyen biztosítja a pártoknak a működéshez szükséges ingatlanokat. E felfedezést tett követte, a Ház a jogalkotás eszközéhez nyúlt. A
példás egyetértésben elfogadott
törvénnyel a képviselők saját pártjaikat döntéskényszerbe hozták: vagy bérleti díjat fizetnek, vagy kedvezményes, államilag garantált hitelből megvásárolják az általuk használt helyiségeket. Ha már lúd, akkor legyen kövér: új ingatlanokat is vehetnek a parlamenti pártok, mégpedig harmincat-harmincat. (Példás önmérsékletről tettek tanúbizonyságot a törvényhozók, amikor meghatározták: a megvásárolt ingatlanok nem lehetnek összesen 5000 négyzetméternél nagyobbak.) A kedvezményes hitelből egyik párt sem maradt ki: az MSZP 723 millió, az MDF 405 millió, az SZDSZ 327 millió, a Fidesz 205 millió és a KDNP 300 millió forintot kért kölcsön.
Az adásvétel megkönnyítéséhez szükséges kedvezményes pénzkölcsönt államunk saját bankján, a Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül biztosítja. Az esélyegyenlőség nevében a törvény nemcsak a jelenlegi parlamenti pártoknak kedvez, hanem a jövőben a parlamentbe jutó pártoknak is. Ha pedig egy politikai erő mondjuk 5-6 új párt szövetségeként jut a törvényhozásba, akkor az örömteli eseményre 150-180 ingatlan kedvezményes megvásárlási lehetőségével lepik meg az adófizetők. Azok a pártok pedig, amelyek nem rendelkeznek frakcióval az Országgyűlésben, megvásárolhatják az általuk használt irodát - csak éppen hitelt nem kapnak hozzá.
Nem ördögtől való annak a gondolata, hogy ne az állam biztosítsa a pártok működési feltételeit: egy pártnál is fontos az ésszerű gazdálkodás, ennek kockázatát pedig ne az állam vállalja át azzal, hogy ingyen adja a pártirodát. Ha a párt maga rendelkezik az ingatlantulajdonnal, akkor vélhetően az optimális kihasználására törekszik, s nem az állam - azaz végső soron az adófizető állampolgár - fizeti meg a pazarló működés költségeit. A fölöslegesnek ítélt és az állami használatba visszakerült ingatlanokat más célokra lehet használni, vagy piaci szereplőknek értékesíteni. Mindez dicséretes törekvésnek tűnhet első ránézésre, azonban a részletek vizsgálata után kiderül: az állami szerepvállalás nem szűnik meg, csak átalakul.
Az MFB kizárólagos tulajdonosa az állam; legtöbb kötelezettségvállalását az állam garantálja, bármikor számíthat a költségvetés segítségére. A törvény kötelezővé teszi az állam számára, hogy - a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. útján - eladja az eddig ingyenes bérleti konstrukcióban kiutalt irodákat. Úgyszintén kötelező az MFB-nek pénzkölcsönt adni. Sem a Vagyonkezelő, sem a Fejlesztési Bank nem mérlegelhet - a pártok diktálnak. Mintha a pártok gyámkodnának az állam fölött, mert az tehetetlenségében nem tudja, hogy kinek hitelezzen és értékesítsen. Mi több, az állam kezességet vállal a pártért a saját bankja felé, hiszen előfordulhat, hogy a pártok elszámolják magukat, és nem tudják visszafizetni a tartozást. A kezesi helytállás után dönthet úgy, hogy vagy elzálogosítja az ingatlant, vagy nagyvonalúan elengedi a tartozást. Nem elképzelhetetlen ez sem, hiszen a pártok papíron nem rendelkeznek óriási bevételekkel, különösen, ha valamelyikük kevés szavazatot kap a következő választáson. A pártok legfontosabb bevételi forrása éppen az állam, amely a központi költségvetés terhére adja az évi apanázst.
Mi történik tehát? Az állam értékesíti a tulajdonát, ehhez és más ingatlanok megvásárlásához hitelt biztosít, s mindennek a kockázatát magára vállalja saját tulajdonú bankja, az MFB felé. Mindezt úgy, hogy végső soron az állami támogatásból kell visszafizetni a kölcsönt. (Utóbbi állítással lehet vitatkozni, de ha a 2007-es évet nézzük, akkor látható: a költségvetésből nagyjából 2,4 milliárd forintot kaptak a parlamenti pártok, míg magánadományként bevallottan csak 400 milliót gyűjtöttek össze. Talán maguk a pártok sem tudják, hogy melyik forrásból fizetik vissza az eddig csepegtetett információk szerint összesen 1,8 milliárd forint értékben felvett kölcsönt.) Ez a helyzet nem a pártok államtól való függetlenségét, felelős gazdálkodását segíti, hanem annak éppen az ellenkezőjét. Ha egy párt késik a törlesztéssel, vagy más módon megsérti a hitelszerződést, akkor nyilvánvalóan politikai döntés születik a következményekről.
És hogy mibe fáj mindez nekünk? Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő által megállapított forgalmi érteket kell alapul venni, ebből azonban a törvény erejénél fogva le kell vonni a korábbi értéknövelő beruházásokat. Az értékcsökkenést ellenben a párt nem köteles megtéríteni az államnak. Abban az esetben, ha a friss levegőre vágyó pártvezetés óhajára megtoldották egy szép verandával az épületet, akkor az építés költsége nem számít bele a vételárba. Ellenben ha leszerelték a légkondicionálót, mert az ott dolgozók megfáztak, akkor ezt nem kell a vételárba építve kompenzálni.
A törvény tartalmaz rendelkezéseket a folyósítható hitel összegéről és az azért fizetendő kamat mértékéről. Nem mond azonban semmit olyan részletekről, amelyek alapvető fontosságúak egy kölcsönszerződésnél. Például azt írja elő, hogy a hitel nem haladhatja meg a becsült piaci értéket. De az fel sem merül, hogy a pártok valamekkora önrésszel járuljanak hozzá az új ingatlanjaikhoz. És mi van akkor, ha a válság miatt lemegy az ingatlanok ára? Ekkor a hitel összege könnyen nagyobb lehet, mint az ingatlan értéke, és a párt minden következmény nélkül visszaadhatja az irodát a banknak, vagy elmehet panaszkodni az államnak, hogy csökkentsék tartozását a váratlan árcsökkenés miatt.
További probléma, hogy a törvény például nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy párt megvásároljon egy irodaházat, majd azt kiadva minden évben zsebre vágja a piaci bérleti díj és a kedvezményes hitel kamata közötti különbözetet. Ennél csúnyább dolgok sem zárhatók ki, ha a pártok rövid távon szeretnének pénzhez jutni. Tegyük fel például, hogy egy párt máris rendelkezik egy nagyméretű ingatlannal. Ha azt gyorsan eladja egy ismerősnek, majd a hitelből visszavásárolja, akkor a művelet végén a bankszámláján marad az MFB-től kapott néhány tíz- vagy százmillió forint az adófizetők által támogatott hitelből. Ebből aztán mondjuk
Az adásvétel megkönnyítéséhez szükséges kedvezményes pénzkölcsönt államunk saját bankján, a Magyar Fejlesztési Bankon (MFB) keresztül biztosítja. Az esélyegyenlőség nevében a törvény nemcsak a jelenlegi parlamenti pártoknak kedvez, hanem a jövőben a parlamentbe jutó pártoknak is. Ha pedig egy politikai erő mondjuk 5-6 új párt szövetségeként jut a törvényhozásba, akkor az örömteli eseményre 150-180 ingatlan kedvezményes megvásárlási lehetőségével lepik meg az adófizetők. Azok a pártok pedig, amelyek nem rendelkeznek frakcióval az Országgyűlésben, megvásárolhatják az általuk használt irodát - csak éppen hitelt nem kapnak hozzá.
Nem ördögtől való annak a gondolata, hogy ne az állam biztosítsa a pártok működési feltételeit: egy pártnál is fontos az ésszerű gazdálkodás, ennek kockázatát pedig ne az állam vállalja át azzal, hogy ingyen adja a pártirodát. Ha a párt maga rendelkezik az ingatlantulajdonnal, akkor vélhetően az optimális kihasználására törekszik, s nem az állam - azaz végső soron az adófizető állampolgár - fizeti meg a pazarló működés költségeit. A fölöslegesnek ítélt és az állami használatba visszakerült ingatlanokat más célokra lehet használni, vagy piaci szereplőknek értékesíteni. Mindez dicséretes törekvésnek tűnhet első ránézésre, azonban a részletek vizsgálata után kiderül: az állami szerepvállalás nem szűnik meg, csak átalakul.
Az MFB kizárólagos tulajdonosa az állam; legtöbb kötelezettségvállalását az állam garantálja, bármikor számíthat a költségvetés segítségére. A törvény kötelezővé teszi az állam számára, hogy - a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. útján - eladja az eddig ingyenes bérleti konstrukcióban kiutalt irodákat. Úgyszintén kötelező az MFB-nek pénzkölcsönt adni. Sem a Vagyonkezelő, sem a Fejlesztési Bank nem mérlegelhet - a pártok diktálnak. Mintha a pártok gyámkodnának az állam fölött, mert az tehetetlenségében nem tudja, hogy kinek hitelezzen és értékesítsen. Mi több, az állam kezességet vállal a pártért a saját bankja felé, hiszen előfordulhat, hogy a pártok elszámolják magukat, és nem tudják visszafizetni a tartozást. A kezesi helytállás után dönthet úgy, hogy vagy elzálogosítja az ingatlant, vagy nagyvonalúan elengedi a tartozást. Nem elképzelhetetlen ez sem, hiszen a pártok papíron nem rendelkeznek óriási bevételekkel, különösen, ha valamelyikük kevés szavazatot kap a következő választáson. A pártok legfontosabb bevételi forrása éppen az állam, amely a központi költségvetés terhére adja az évi apanázst.
Mi történik tehát? Az állam értékesíti a tulajdonát, ehhez és más ingatlanok megvásárlásához hitelt biztosít, s mindennek a kockázatát magára vállalja saját tulajdonú bankja, az MFB felé. Mindezt úgy, hogy végső soron az állami támogatásból kell visszafizetni a kölcsönt. (Utóbbi állítással lehet vitatkozni, de ha a 2007-es évet nézzük, akkor látható: a költségvetésből nagyjából 2,4 milliárd forintot kaptak a parlamenti pártok, míg magánadományként bevallottan csak 400 milliót gyűjtöttek össze. Talán maguk a pártok sem tudják, hogy melyik forrásból fizetik vissza az eddig csepegtetett információk szerint összesen 1,8 milliárd forint értékben felvett kölcsönt.) Ez a helyzet nem a pártok államtól való függetlenségét, felelős gazdálkodását segíti, hanem annak éppen az ellenkezőjét. Ha egy párt késik a törlesztéssel, vagy más módon megsérti a hitelszerződést, akkor nyilvánvalóan politikai döntés születik a következményekről.
És hogy mibe fáj mindez nekünk? Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő által megállapított forgalmi érteket kell alapul venni, ebből azonban a törvény erejénél fogva le kell vonni a korábbi értéknövelő beruházásokat. Az értékcsökkenést ellenben a párt nem köteles megtéríteni az államnak. Abban az esetben, ha a friss levegőre vágyó pártvezetés óhajára megtoldották egy szép verandával az épületet, akkor az építés költsége nem számít bele a vételárba. Ellenben ha leszerelték a légkondicionálót, mert az ott dolgozók megfáztak, akkor ezt nem kell a vételárba építve kompenzálni.
A törvény tartalmaz rendelkezéseket a folyósítható hitel összegéről és az azért fizetendő kamat mértékéről. Nem mond azonban semmit olyan részletekről, amelyek alapvető fontosságúak egy kölcsönszerződésnél. Például azt írja elő, hogy a hitel nem haladhatja meg a becsült piaci értéket. De az fel sem merül, hogy a pártok valamekkora önrésszel járuljanak hozzá az új ingatlanjaikhoz. És mi van akkor, ha a válság miatt lemegy az ingatlanok ára? Ekkor a hitel összege könnyen nagyobb lehet, mint az ingatlan értéke, és a párt minden következmény nélkül visszaadhatja az irodát a banknak, vagy elmehet panaszkodni az államnak, hogy csökkentsék tartozását a váratlan árcsökkenés miatt.
További probléma, hogy a törvény például nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy párt megvásároljon egy irodaházat, majd azt kiadva minden évben zsebre vágja a piaci bérleti díj és a kedvezményes hitel kamata közötti különbözetet. Ennél csúnyább dolgok sem zárhatók ki, ha a pártok rövid távon szeretnének pénzhez jutni. Tegyük fel például, hogy egy párt máris rendelkezik egy nagyméretű ingatlannal. Ha azt gyorsan eladja egy ismerősnek, majd a hitelből visszavásárolja, akkor a művelet végén a bankszámláján marad az MFB-től kapott néhány tíz- vagy százmillió forint az adófizetők által támogatott hitelből. Ebből aztán mondjuk
remekül finanszírozhatja a jövő évi
választási kampányt. Ugyanez akkor is működhet - ráadásul kevésbé feltűnő módon -, ha ugyanazon városban vesz egy új ingatlant hitelre, és eladja a régit. És persze semmi sem zárja ki az egyszerű ingatlanspekulációt sem: vesz a párt egy ingatlant olcsón, majd amikor az általa vezetett önkormányzat néhány olyan intézkedést hoz, ami felviszi az ingatlan árát, eladja drágán.
Az egész furcsasága természetesen felkelti a kíváncsi állampolgár érdeklődését. A közpénzek felhasználásának átláthatóságát biztosító üvegzsebtörvény 2003-as elfogadása óta az államnak - és annak, aki vele szerződik - nem lehetnek üzleti titkai. A Vagyonkezelőtől megvásárolt ingatlan adásvételi szerződése éppen ezért nyilvános. A jogalkotó azonban nagyvonalúan megfeledkezett a banktitokról, és ezáltal a 60 milliárdos törzstőkével rendelkező és a közelmúltban az IMF hiteléből felpumpált Magyar Fejlesztési Bankról. Az MFB hitelintézetként banktitkokat kezel, s ez bizony máig kivétel a nyilvánosság főszabálya alól. A bank nem árulhat el ügyfeleiről semmilyen információt. Érdemes lenne átgondolni, hogy az MFB tevékenységét menynyire kell átláthatóvá tenni, hiszen az állami forintok milliárdjait használja fel úgy, hogy nem tudni, kinek, mire, mennyit és milyen feltételek mellett hitelez. Ezek az információk nyilvánvalóan sokakat érdekelnének, mert a nyilvánosság csak az adatok ismeretében tudna véleményt formálni az MFB tevékenységéről.
Különösen indokolt ez, amikor a pártokról van szó. A pártok finanszírozása alatt nemcsak azt lehet és kell érteni, amikor az állam ellenszolgáltatás nélkül támogatja a politikai szervezeteket, hanem azt is, amikor visszterhesen finanszírozza a működésüket. A kedvezményes hitel éppen annyiban számít pártfinanszírozásnak, mintha a pártok készpénzt kapnának. Ha megpróbáljuk megbecsülni, hogy mekkora a kedvezmény értéke (a teljes 2 milliárdos összegre), minimum 300 millió forint jön ki. Van azonban két fontos különbség a készpénzes támogatás és a kedvezményes irodavásárlás között. A készpénzt arra költik a pártok, amire akarják, és nyilván többre mennének mondjuk 100 millió forint támogatással, mint így. Viszont a készpénzben kapott támogatás átláthatóbb, és feltehetőleg nagyobb felháborodást váltana ki - talán ezért született ez a remek intézkedés az ingatlanokról.
A pártfinanszírozás foghíjas és naiv szabályai következtében nyílt titok, hogy a pártok áthágják a kampányköltségek korlátait, s nem számolnak el tisztességesen a nyilvánosság felé sem a költségvetési támogatás felhasználásáról, sem a magánadományok összegéről. Az MFB-től igényelhető hitellel egy újabb elem homályosítja a pártfinanszírozás tisztának nem nevezhető képét. A pártokat tehát egy állami kölcsön esetében hiba ugyanolyan ügyfélként kezelni, mint egy gazdasági vállalkozást. Erről természetesen nem az MFB tehet, nem ők alkották a szabályokat a parlamentben. Lehet, hogy az egész csak nyűg a banknak, hiszen nehezen egyeztethető össze az MFB alapcéljával, a nemzetgazdaság előtt álló fejlesztési és beruházási feladatokban való közreműködéssel. A pártok a parlamentben maguk fektették le a törvényben a hitelügylet alapfeltételeit: a kedvezményes és kötelezően nyújtandó kölcsönt, a futamidőt stb. Nem elképzelhetetlen, hogy az állami vagyont remélhetőleg prudens módon kezelő MFB magától nem is nyújtott volna hitelt olyan pártnak, amelyik nem biztos, hogy eléri a következő országgyűlési választáson azt az egyszázalékos eredményt, amely feljogosítja a fő bevételét jelentő költségvetési támogatásra. Magára valamit is adó bankár alaposan megvizsgálja, hogyan fog megtérülni a kölcsön. Ha azt látja, hogy az ügyfél a közeljövőben nagy valószínűséggel elveszíti legfőbb bevételi forrását, vagy a bevételei számottevően csökkennek (a mandátumok számával arányosan kapják a pártok a támogatást), akkor magasabb kamatot kér, megfelelő biztosítékokat köt ki (jelzálogot jegyeztet be további ingatlanokra, önrészt követel), vagy egyszerűen elutasítja a hitelkérelmet. A pénzkölcsön kötelező nyújtásának törvényi biztosításával azonban a pártok megkímélték magukat a hitelképességi vizsgálattól.
Mindebből következik az is, hogy az állam által garantált hitelek korántsem tekinthetők biztos befektetésnek. A pártok esetleges fizetésképtelenné válása vagy (önrész hiányában) az ingatlanok értékcsökkenése miatt a költségvetésnek és végső soron az adófizetőknek kell helytállniuk. Éppen ezért
Az egész furcsasága természetesen felkelti a kíváncsi állampolgár érdeklődését. A közpénzek felhasználásának átláthatóságát biztosító üvegzsebtörvény 2003-as elfogadása óta az államnak - és annak, aki vele szerződik - nem lehetnek üzleti titkai. A Vagyonkezelőtől megvásárolt ingatlan adásvételi szerződése éppen ezért nyilvános. A jogalkotó azonban nagyvonalúan megfeledkezett a banktitokról, és ezáltal a 60 milliárdos törzstőkével rendelkező és a közelmúltban az IMF hiteléből felpumpált Magyar Fejlesztési Bankról. Az MFB hitelintézetként banktitkokat kezel, s ez bizony máig kivétel a nyilvánosság főszabálya alól. A bank nem árulhat el ügyfeleiről semmilyen információt. Érdemes lenne átgondolni, hogy az MFB tevékenységét menynyire kell átláthatóvá tenni, hiszen az állami forintok milliárdjait használja fel úgy, hogy nem tudni, kinek, mire, mennyit és milyen feltételek mellett hitelez. Ezek az információk nyilvánvalóan sokakat érdekelnének, mert a nyilvánosság csak az adatok ismeretében tudna véleményt formálni az MFB tevékenységéről.
Különösen indokolt ez, amikor a pártokról van szó. A pártok finanszírozása alatt nemcsak azt lehet és kell érteni, amikor az állam ellenszolgáltatás nélkül támogatja a politikai szervezeteket, hanem azt is, amikor visszterhesen finanszírozza a működésüket. A kedvezményes hitel éppen annyiban számít pártfinanszírozásnak, mintha a pártok készpénzt kapnának. Ha megpróbáljuk megbecsülni, hogy mekkora a kedvezmény értéke (a teljes 2 milliárdos összegre), minimum 300 millió forint jön ki. Van azonban két fontos különbség a készpénzes támogatás és a kedvezményes irodavásárlás között. A készpénzt arra költik a pártok, amire akarják, és nyilván többre mennének mondjuk 100 millió forint támogatással, mint így. Viszont a készpénzben kapott támogatás átláthatóbb, és feltehetőleg nagyobb felháborodást váltana ki - talán ezért született ez a remek intézkedés az ingatlanokról.
A pártfinanszírozás foghíjas és naiv szabályai következtében nyílt titok, hogy a pártok áthágják a kampányköltségek korlátait, s nem számolnak el tisztességesen a nyilvánosság felé sem a költségvetési támogatás felhasználásáról, sem a magánadományok összegéről. Az MFB-től igényelhető hitellel egy újabb elem homályosítja a pártfinanszírozás tisztának nem nevezhető képét. A pártokat tehát egy állami kölcsön esetében hiba ugyanolyan ügyfélként kezelni, mint egy gazdasági vállalkozást. Erről természetesen nem az MFB tehet, nem ők alkották a szabályokat a parlamentben. Lehet, hogy az egész csak nyűg a banknak, hiszen nehezen egyeztethető össze az MFB alapcéljával, a nemzetgazdaság előtt álló fejlesztési és beruházási feladatokban való közreműködéssel. A pártok a parlamentben maguk fektették le a törvényben a hitelügylet alapfeltételeit: a kedvezményes és kötelezően nyújtandó kölcsönt, a futamidőt stb. Nem elképzelhetetlen, hogy az állami vagyont remélhetőleg prudens módon kezelő MFB magától nem is nyújtott volna hitelt olyan pártnak, amelyik nem biztos, hogy eléri a következő országgyűlési választáson azt az egyszázalékos eredményt, amely feljogosítja a fő bevételét jelentő költségvetési támogatásra. Magára valamit is adó bankár alaposan megvizsgálja, hogyan fog megtérülni a kölcsön. Ha azt látja, hogy az ügyfél a közeljövőben nagy valószínűséggel elveszíti legfőbb bevételi forrását, vagy a bevételei számottevően csökkennek (a mandátumok számával arányosan kapják a pártok a támogatást), akkor magasabb kamatot kér, megfelelő biztosítékokat köt ki (jelzálogot jegyeztet be további ingatlanokra, önrészt követel), vagy egyszerűen elutasítja a hitelkérelmet. A pénzkölcsön kötelező nyújtásának törvényi biztosításával azonban a pártok megkímélték magukat a hitelképességi vizsgálattól.
Mindebből következik az is, hogy az állam által garantált hitelek korántsem tekinthetők biztos befektetésnek. A pártok esetleges fizetésképtelenné válása vagy (önrész hiányában) az ingatlanok értékcsökkenése miatt a költségvetésnek és végső soron az adófizetőknek kell helytállniuk. Éppen ezért
az adófizetőknek joguk van
tudni, hogy milyen módon döntöttek e kockázatvállalásról, és hogy mekkora ez a kockázat. A költségvetésben nem szereplő ilyesféle homályos kötelezettségvállalások csökkentik a költségvetés áttekinthetőségét és az állam gazdálkodásának átláthatóságát. A pártok banktitokra alapított titkolózása tehát nem elfogadható.
Sajnos a törvényhozási vitát átolvasva megállapítható, hogy fel sem merült a jogalkotóban: ha már egyszer ilyen nagyvonalú önmagával szemben, akkor a pártfinanszírozás átláthatóságának elvét alapul véve olyan szabályozást fogadjon el, amellyel feloldja az állami bankkal kapcsolatos titkait, s a nyilvánosság számára teljesen ellenőrizhetővé teszi a folyamatot. Ehelyett a naiv választópolgár úgy érzi, hogy egy Mikszáth-regényt olvas, amiben az író kissé elvetette a sulykot: hiszen csak nem merik a méltóságos urak megcsinálni, hogy néhány párt több ingatlant kapjon az adófizetők pénzéből, mint ahány képviselője van!
Sajnos a törvényhozási vitát átolvasva megállapítható, hogy fel sem merült a jogalkotóban: ha már egyszer ilyen nagyvonalú önmagával szemben, akkor a pártfinanszírozás átláthatóságának elvét alapul véve olyan szabályozást fogadjon el, amellyel feloldja az állami bankkal kapcsolatos titkait, s a nyilvánosság számára teljesen ellenőrizhetővé teszi a folyamatot. Ehelyett a naiv választópolgár úgy érzi, hogy egy Mikszáth-regényt olvas, amiben az író kissé elvetette a sulykot: hiszen csak nem merik a méltóságos urak megcsinálni, hogy néhány párt több ingatlant kapjon az adófizetők pénzéből, mint ahány képviselője van!
Muraközy Balázs – Hüttl Tivadar