Téma szűrés

3784
szűrt
3784
összesen

Ahhoz, hogy könnyebben megtaláld, amit keresel, válassz témát és / vagy érintett csoportot. Egyszerre több szűrőt is beállíthatsz!

A sárga hátterű kártyákon kisokosainkat, útmutatóinkat olvashatod, a fehér kártyákon minden mást. Jó böngészést!

Amikor megkérdezik, hogy hol dolgozom, azt válaszolom: az ellenállásban

Tompa Andrea mutatja be a Partizán elszánt csapatát, akiknek minőségi közéleti tartalmakat kínáló YouTube-csatornája egyre inkább halad afelé, hogy hiánypótló online televízióvá váljon. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

A Partizán története meglepő sikertörténet. Az aktivistaként ismertté váló Gulyás Márton akkor hozott létre egy egyre inkább online tévévé váló Youtube-csatornát, amikor egyre-másra lehetetlenülnek el a nyilvánosság csatornái. A Partizán ráadásul a minőségi, kifejezetten sok munkát és odafigyelést igénylő tartalmakra specializálódott, ami nem könnyen megtérülő befektetés. Az idő azonban őket igazolta, hiszen a Partizánnak mára komoly rajongótábora lett, Gulyás Márton pedig magányos aktivistából egy elszánt csapat tagjává vált.

A jótündér vegye el a félelmet

Miközben a Partizánról és Gulyás Mártonról szóló írásra készülök, az amerikai elnöki vitáról szóló cikkben feltűnik egy eddig ismeretlen szó: non-partisan, vagyis semleges, pártatlan. Amikor Schőn Edinát, a Partizán produkciós vezetőjét arról kérdezem, hogy számára mit jelent a nevük, két dolgot hangsúlyoz: baloldaliság + aktivizmus. Ebben a sorrendben, teszi hozzá.

A Partizán arcát adó Gulyás Márton korábbi útját inkább a fordítottja jellemezte, az aktivizmus volt a hangsúlyosabb. Van, aki még mindig azt gondolja róla, hogy ő a festékdobáló, mondja Edina, utalva arra, amikor Gulyás 2017-ben festékkel dobálta meg a Sándor-palotát, amiért elítélték. Amikor azt kérdezem Gulyás Mártontól, hogyan látja aktivizmusának korábbi korszakát, azt feleli: kétségbeesettnek és magányosnak.

A Partizán ennek már mind az ellentettje.

Közösségi, szerkesztett, megtervezett, végiggondolt. Mintha egy másik agyterülettel dolgoznának: nem az indulat, hanem a gondolkodás erejével. Nemrég egy ismerősöm azt mondta, hogy ebben az országban nincs közmédia, majd arról beszélgettünk, a közmédia feladatait vajon nem a Partizán látja-e el. Schőn Edinától kérdezem, hogy definiálja a csatornát: wannabe online televízió. Vagyis: azzá szeretne válni. Még nincs ott. Jelenleg mégiscsak egy YouTube-csatorna.

Gulyás családjában volt hagyománya az aktivizmusnak. Édesapja filmes, olyan filmeket készített, amelyben a társadalmi érzékenység hangsúlyos, a dokumentumfilmjeit filmszociográfiának nevezte, politikai eszköznek tekintette. Hogy mikor kezdődött Gulyás Márton politikai ébredése, meglepő választ kapok: a rendszerváltáskor. De hát csak négyéves vagy akkor, felelem. A rendszerváltás traumája – a filmgyárból elbocsátott édesapa, akit letaglóz a depresszió, a három gyermeket nevelő, instruktorként dolgozó anya, aki megszakad a munkában – súlyos tapasztalat. Most ez a család támogató módon, büszkén áll mögötte, de ezért meg kellett dolgozni, teszi hozzá.

A következő pillanat egy iskolai élmény, 2002: gimnazistaként viszont már felfogja azt, hogy mit jelent, amikor nem azt a tanárt nevezik ki igazgatónak, akit az iskola és a diákok akarnak, a kinevezett igazgató pedig elüldözi a versenytársakat. Szerveznek egy tüntetést. Ez az első tüntetés, ahova tudatosan megy el.

Milyennek képzeljelek el diákként?, kérdezem. Nagyon sok empátia kellett hozzám, feleli. Ugyanakkor sosem volt úgynevezett balhés gyerek, nem voltak „ügyei”. Csak nehéz. Értem, amiről beszél: mérhetetlen energia, állandó akarás, túlmozgásos attitűd – ezt egy gyerek, egy fiatal ritkán tudja jól csatornázni. Nehezen viseli az intézménybe járást, nem volt könnyű befejeznie az iskolát. Mégis mostanra erősen kötődik intézményekhez.

Rendezőnek készül, majd döbbenten tapasztalja: nem veszik fel. Később felveszik, a tanárok szempontjából a legjobb osztályba, mégsem találja meg a helyét. Azt mondja, túl sok felesleges dolgot tanítottak. Mit például? – Beszédtechnikát. Vicces a válasz. Marci hadar, biztos mondták már neki.

De most sem mondott le végleg a rendezésről és a filmről sem.

Van valami, ami mélyen összeköt minket, bár különböző nemzedékekhez tartozunk: a Krétakör. Ő mindenáron közel akart kerülni ehhez a színházi csapathoz, sikerült is neki. Ott nevelődött, ott formálódott politikai gondolkodása, Schőn Edinával is ott találkoztak. Amikor a Krétakör fejezethez érünk, az addig szépen formált, tagolt mondatok elakadnak, nincs jelző arra, hogy mit is jelent neki (és nekem), és arra sem, hogy milyen veszteség, hogy a Krétakörnek vége. A fordulat és végső politikai ébredés éve számára 2010, az Orbán-éra kezdete. És lassan a Krétakörnek is vége.

Miután kilép a Krétakörből, a kétségbeesett aktivizmus kora kezdődik, a megismételhetetlen, nagy, hangos, kritikai gesztusok kora, amiről ismertté válik. A festékdobálásért 200 napos közmunkára ítélik. Schilling Árpáddal és Vágó Gáborral együtt nemzetbiztonsági kockázatnak titulálják. Tüntetünk értük.

Szoktál félni?, kérdezem, ezt másoktól is meg szoktam. Igen, feleli nyugodtan. Attól, hogy nem elég jó, amit csinál, hogy rossz döntéseket hoz, hogy kell-e Bayer Zsolttal beszélgetni Trianonról, miközben Bayer szavai súlyos tetteket legitimálnak. Fél attól, hogy nem elég felkészült egy műsorban, hogy valamit nem tud. Ma már inkább bevallom, ha nem tudom. Az is az erősség jele lehet, mondja. A megfélemlítés nem érdekli, a nemzetbiztonsági kockázat sem hatott rá, nevetségesnek tartja.

És egy fontos per következik, amit megnyer (többet is, az Origo és a Ripost ellen), amikor a propagandaújságok a magánéletét viszik színre. Úgy éreztem, felelősségem van abban, hogy pereljek, mondja. És nem akarom eltagadni: egy csomó pénzt is kaptam.

A Partizán Gulyás korábbi csatornájából, a Slejmből nőtt ki és professzionalizálódott. A Partizánban jelenleg úgy 15 munkatárs dolgozik. 2020-ban fordult nagyot velük a kocka, amikor a covid alatt úgy döntöttek, napi bejelentkezéseik lesznek, vagyis napi egy műsor. Hirtelen óriási vállalás lett ez; előtte hat-hét munkatárs volt és havi négy-öt bejelentkezés. Edina szerint Marci ráérzett arra, hogy most, a covid alatt lépni kell és lehet. És volt mondanivalójuk. És jöttek a nézők, mondja Edina. Valóban jöttek, az Orbán család vagyona vagy a Kicsoda Soros György műsorok kétszázötvenezres nézettségű videók, a többi is ötven-nyolcvanezer között mozog.

Március óta megduplázódott a csatornára feliratkozók száma.

Meglepő: nézőik 80%-a férfi, és legerősebb korosztály a 18-35 közöttiek, ők adják a nézők 50%-át. A politika iránt ilyen mélységben ők érdeklődnek. Ugyanakkor Schőn Edina szerint a fiatalok számára nem létező fogalom már a televíziózás, ők ezeket a formákat, csatornákat keresik és fogyasztják.

Kezdetben Edina kockázatosnak tartotta ezeket a hosszú, olykor másfél órás műsorokat, sokszor nem mainstream témákban és vendégekkel. Marci azonban ebben a mélyebb, a közszolgálatból rég kikopott mélyinterjúkban hisz. Exkluzív anyagokra tapint rá, elképesztő munkabírása van, mondja Edina. Ugyanakkor mindenki elmehet bármikor néhány napra, ha elfárad, nyáron egy teljes hónap leállás volt, igazi pihenés.

Edina a csapatot ideológiai diverznek írja le, a kapitalista szemléletű munkatárstól a marxistáig mindenki van, ám nincs sok idő az ideológiai párbeszédekre. A felelősségvállalás, a szolidaritás mentén kovácsolódik a gárda.

A csapatban az egalitárius munkamegosztás fontos szempont volt.

S bár Marci feminista, Edina hozzáteszi, hogy azért az irodában nem megy olyan jól a mosogatás, amit szóvá is tett, sőt, azzal fenyegetőzött, hogy bemegy a műsorba és megmondja, hogy nem megy jól a mosogatás az irodában, fiúk! Az egyik műsorról egy kritikában például az szerepelt, hogy a nők marginális pozícióban vannak a férfiakhoz képest, és legfeljebb mikrofonokat adogatnak, ez Marcira nagy hatást tett. Fontos, hogy figyeljenek a külső kritikára és belül is lehessen kritikusnak lenni.

Működésük három lábon áll jelenleg: egyharmad rész jön össze kistámogatókból (az oldalukon látható is, hogy 1500 támogató adott össze 10 000 USD-t), egyharmad pályázatból, egyharmad magánszemélyek, illetve cégek adományaiból, egyszeri nagyobb összegekből. A fragmentált támogatás biztonságot ad, mondja Schőn Edina. Egyelőre nem törekednek semmi értékesíthető termék előállítására (reklám vagy egyéb), ez visszahatna a műsorok függetlenségére.

Amikor Edinától azt kérdeztem, hogy mit kérne a jótündértől, végül is egyetlen dolgot tud megnevezni. Azt, hogy sokan azért nem jönnek el hozzájuk (munkatársnak vagy vendégnek), mert félnek, hogy hatással lesz a karrierjükre. A kérés tehát az, hogy a jótündér vegye el a félelmeket. S hogy egy fiatal munkatárs ne gondolkozzon azon, hogy stigma lesz rajta, ha a Partizánban dolgozik.

És talán még, hogy a csatorna igazi konkurenciává váljon a televízióhoz képest. Több műsorvezető, nagyobb célközönség, diverzebb megszólalók. Ki a buborékból, nagyobb elérhetőség. És hogy ne úgynevezett ellenzéki csatorna legyen pusztán, teszi hozzá Gulyás.

Amikor megkérdezik, hogy hol dolgozom, azt válaszolom: Az ellenállásban. Rózsa Sándornál, mondja Edina. A nagy kihívás szerinte: Rózsa Sándornak lenni, tervezni, aktuálisnak maradni, kiszámítható működést létrehozni.

Szöveg: Tompa Andrea
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Nem felejthetjük el a klímaválságot, mert még nagyon távol vagyunk bármilyen megoldástól

Nyáry Luca mutatja be a Fridays for Future magyarországi szervezőit, akik azért lépnek fel, hogy mindenkiben tudatosítsák a bolygónkat és a jövőnket fenyegető veszélyt. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2019 a klímatudatosság éve volt: Greta Thunberg és a hozzá hasonló bátor aktivisták tettek róla, hogy mindenki értesüljön a hatalmas veszélyről, ami bolygónkat, és ezzel a közös jövőnket fenyegeti. Magyarországon is fiatalok álltak a klímamozgalmak élére, többek közt a Thunberg által életre hívott Fridays for Future tagjai, akikről minden generáció példát vehet elszántságból és akaraterőből. Mikor azt tapasztalták, hogy nem akarják őket meghallani a fontos emberek, legyőzték a szerepléstől való félelmüket, és dühüket cselekvésre váltották.

Nem egy trend: a Fridays For Future mozgalom harca a klímatudatosságért

Bár a klímaváltozás már évtizedek óta közbeszéd tárgya, csak az utóbbi 2-3 évben sikerült eljutnunk odáig, hogy az ez ellen való törekvéseket, az aktivizmust vagy a zero-waste életmódot már ne csak egy maroknyi, radikális hippivel azonosítjuk. Míg 10 éve leginkább stand-up műsorok csattanójaként került elő a környezetvédelem, mára a mindennapi életünk része, számtalan óriásvállalat vagy gyors népszerűségre vágyó politikus vállalja fel ezt a címkét (akkor is ha csak a látszat kedvéért teszik), és egyre több átlagember változtat a fogyasztási szokásain az ügy érdekében.

Az akkor 15 éves Greta Thunberg még 2018-ban indította útjára az azóta világszerte működő Fridays for Future diákmozgalmat, ami épp olyan gyorsan emelkedett fel, mint amennyire égető a probléma, amivel fel kívánja venni a küzdelmet. Klímatudatosságot hirdető üzenete pár hónap alatt letarolta az egész világot: iskolások milliói vonultak az utcákra a Föld minden országában, hogy a jövőjükért sztrájkoljanak. A mozgalom 2019 januárjára Budapestet is elérte és elszánt fiatalokból megalakult egy csapat, akik azóta is kitartóan dolgoznak a bolygónkért. Ők a Fridays for Future magyarországi szervezői, akik tavaly óta már több, ezres nagyságrendben látogatott klímasztrájkot és megszámlálhatatlan egyéb eseményt hoztak tető alá országszerte, és lassan két éve vezetik a hazai harcot, a legtapasztaltabb külföldi aktivistákat is megszégyenítő profizmussal.

A harc – végignézve a tüntetésekre ellátogató, rózsaszín hátizsákos kislányokon és kutyát sétáltató családokon – erős szónak tűnhet, mégis csak ez írhatja le pontosan az általuk végzett munkát.

Ugyanis az FFF aktivistái nem csak egy törvény vagy néhány ember ellen kell, hogy fellépjenek, de egy, az egész világot átszövő mentalitás ellen, ami tényleg katonás fegyelmet és elhivatottságot kíván.Ugyan a békés, kellemes hangulatú klímasztrájkok kívülről szemlélve olyan zökkenőmentesen mennek, hogy a feladatuk szinte könnyűnek tűnhet, de a mosolyogva skandáló, molinókat festegető tömeg mögött igazi megfeszített munka húzódik.

A mostanra jónéhány aktív és inaktív csapattagot számláló kezdeményezést, eredetileg két biológus hallgató, Hartmann Johanna és Pribéli Levente alapította – alig pár hónappal Greta első sztrájkjai után. Nekik, ahogyan az összes azóta bekerült szervezőnek, mindig is fontos volt, hogy a környezettudatosan éljenek, de a külföldi tüntetések láttán megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy másokat is erre ösztönözzenek. Buru Petra, aki mára már oszlopos csapattag, az első tüntetésre még résztvevőként ment el, de annyira megtetszettek neki a látottak, hogy a második eseményen hivatalosan is beszállt a csapatba, pedig a nyilvánosság sosem vonzotta:

„Azért döntöttem a cselekvés mellett, mert miután hetekig olvastam a Gretáról szóló hírek alatt a kommenteket, egyrészt elkeseredtem, másrészt mérges lettem, hogy ennyire nem akarnak hallgatni itthon a fiatalok és a tudomány szavára. Leventéék nem sokkal ezután meghirdették a tüntetést és ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, muszáj legyőznöm a félelmemet a tüntetéssel és a kiállással kapcsolatban, és nem tehetem meg, hogy nem megyek ki...” A többiek is nagyjából hasonlóan viszonyultak a helyzethez, állítja Feig Emma, az FFF egy később csatlakozó tagja. „Egyedül biztosan nem vágtam volna bele. Igazából én csak azt tudom Levi és Hanni nevében mondani, hogy ők aztán nem a legextrovertáltabb emberek, nem is voltak gyakorlott tüntetők, és eleve Debrecenből jártak fel Pestre minden pénteken, szóval valami ott nagyon beütött nekik, hogy hú, ezt csinálni kell.”

Amellett, hogy a szervezők nagyrésze egyáltalán nem volt színpadra vágyó alkat és a rendezvényszervezésben is tapasztalatlanok voltak, sokuknak az iskolával is össze kellett egyeztetniük a tüntetéssel járó feladatokat. Bár mostanra elég tagot számlálnak ahhoz, hogy felosszák a teendőket, azért az egyetemistáknak meggyűlt a bajuk ezzel a „kettős” élettel. Emma, aki időközben elkezdte az orvosi egyetemet, hasonló gondokkal nézett szembe: „Az volt a fejemben, hogy ne már, hogy az egyetem meggátoljon abban, hogy folytassam az FFF-et. Hát meggátolt...” Szerencsére arra is találtak megoldást, hogy ők se essenek ki teljesen a közösségből: aki éppen nem ér rá, de szeretne része maradni a mozgalomnak, az alvó tagként működik benne. Megkapják a fontos infókat, vagy a vállalható feladatokat, amikből tudnak úgy válogatni, ahogy nekik kényelmes.

Márpedig a tüntetések szervezése bőven elég feladatot hagy mindenkinek. Minden esemény több hét vagy hónap felkészülést igényel, és a folyamat is állandóan változik, ahogyan új tanulságokat vonnak le az előzőekből. A mozgalom első éve alatt sok értékes tapasztalatot szereztek, megtanulták, hogy kinek milyen feladatot érdemes adni és hogy mi az, ami igazán megmozgatja az embereket.

„Minden tüntetésen igyekszünk a szakmaibb beszédek közé slam poetryt, versmondást, valamint éneklést illeszteni, illetve az általunk szervezett zöld programoknál is próbálunk izgalmas témákat, jó előadókat és olyan vitákat tető alá hozni, amik sok embert érdekelhetnek – mondja Petra. – Figyelnünk kell rá, hogy ne legyen ismétlődő és monoton, amit csinálunk, mert abba könnyen belefáradnak az emberek, még akkor is, ha fontos üzenetet kommunikálunk feléjük.”

A fáradtság, a közönségük elterelődő figyelme egyértelműen egyike a legnagyobb nehézségeknek, amikkel az FFF csapatának meg kell küzdenie. Egyébként sem könnyű feladat hétről hétre valami újat mutatni a tömegnek, de 2020 még ezen a téren is hatalmas akadályt gördített eléjük a koronavírus megjelenésével. Mind jól tudjuk, hogy az emberek hajlamosak csak a közvetlen, azonnali fenyegetésre reagálni, és ezt az idei év is bebizonyította: hirtelen minden más témát leuralt a vírus és a vele járó gazdasági összeomlás. „Környezettudatosnak lenni továbbra is »trendi«, ám érthető, hogy egy közvetlen életveszéllyel járó fenyegetéstől jobban tartanak az emberek, mint attól, ami 20 vagy 30 év múlva történhet a bolygónkkal” – ért egyet Petra. Szerinte az emberek nem veszik észre az összefüggéseket az olyan krízisek, mint egy világjárvány és a természet kizsákmányolása között. – „Azért is pusztít ez a járvány, mert az emberiség minden talpalatnyi természetes élőhelyet beépít, ezáltal olyan fajok kerülnek szorosabb közelségbe velünk, amelyek azelőtt alig találkoztak emberrel, így teljesen más vírusokat terjeszthetnek, mint amikhez szokva vagyunk. Nehéz ez, mert egy közeli, könnyen megragadható fenyegetésről kell megpróbálnunk a fókuszt a teljes képre, az összefüggésekre fordítani.

Mi továbbra is azért dolgozunk, hogy az ökológiai és klímaválságot se felejtsük el, mert még nagyon távol vagyunk bármiféle megoldástól, és az idő ellenünk dolgozik.”A csapattagok ennek ellenére is reményteljesek a jövővel kapcsolatban, és az idáig elért eredményeiket sem kicsinyítette le a szemükben ez az időszak. Petra hálás az eddigi tapasztalatokért: „Hatalmas sikerként éltük meg a tavalyi évet, mely minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Úgy érzem, érdemben sikerült alakítanunk a hazai közvéleményt egy olyan kérdésben, aminél jelenleg kevés fontosabb van.” Ezt Emma se gondolja másképp: „Igen, én is így érzem, és örülök, hogy mondod, mert én mégis hajlamos vagyok nem megelégedni az eredményeinkkel. Pedig már az is valami, ha senki se néz hülyének, ha elmegyek vásárolni a vászonszatyrommal, nem eszem húst, vagy rozsliszttel mosok hajat. Na jó, a rozslisztes hajmosásnál lehet, hogy hülyének néznének, de az nem látszik.”

A FFF csapata számára a klímatudatosság nem trend, és szerintük nem vigaszdíjakra van szükségünk ahhoz, hogy globálissá tegyük. Bármilyen helyzet elé állítja őket az élet, ezek a fiatalok nem állnak meg. Az egyik leguniverzálisabb célért küzdenek, gyakran mégis árral szemben kell ezt tenniük. Alulértékelt, egykor felülreprezentált hősök ők, akiknek tényleges változások helyett címlapokat és fém szívószálakat ajánlottak fel. De ők nem mennek sehová, amíg igazi eredményeket nem látnak. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy ne felejtsünk, és ne döntsünk úgy, hogy elmúlt a veszély, csak azért, mert most még nehezen látjuk az összefüggéseket. Bár a munkájuk és a kitartásuk valóban lenyűgöző, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk az áldozatukra. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csináljunk mártírt azokból, akik szuperhősöknek álltak.

Szöveg: Nyáry Luca
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Nem felejthetjük el a klímaválságot, mert még nagyon távol vagyunk bármilyen megoldástól

Nyáry Luca mutatja be a Fridays for Future magyarországi szervezőit, akik azért lépnek fel, hogy mindenkiben tudatosítsák a bolygónkat és a jövőnket fenyegető veszélyt. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2019 a klímatudatosság éve volt: Greta Thunberg és a hozzá hasonló bátor aktivisták tettek róla, hogy mindenki értesüljön a hatalmas veszélyről, ami bolygónkat, és ezzel a közös jövőnket fenyegeti. Magyarországon is fiatalok álltak a klímamozgalmak élére, többek közt a Thunberg által életre hívott Fridays for Future tagjai, akikről minden generáció példát vehet elszántságból és akaraterőből. Mikor azt tapasztalták, hogy nem akarják őket meghallani a fontos emberek, legyőzték a szerepléstől való félelmüket, és dühüket cselekvésre váltották.

Nem egy trend: a Fridays For Future mozgalom harca a klímatudatosságért

Bár a klímaváltozás már évtizedek óta közbeszéd tárgya, csak az utóbbi 2-3 évben sikerült eljutnunk odáig, hogy az ez ellen való törekvéseket, az aktivizmust vagy a zero-waste életmódot már ne csak egy maroknyi, radikális hippivel azonosítjuk. Míg 10 éve leginkább stand-up műsorok csattanójaként került elő a környezetvédelem, mára a mindennapi életünk része, számtalan óriásvállalat vagy gyors népszerűségre vágyó politikus vállalja fel ezt a címkét (akkor is ha csak a látszat kedvéért teszik), és egyre több átlagember változtat a fogyasztási szokásain az ügy érdekében.

Az akkor 15 éves Greta Thunberg még 2018-ban indította útjára az azóta világszerte működő Fridays for Future diákmozgalmat, ami épp olyan gyorsan emelkedett fel, mint amennyire égető a probléma, amivel fel kívánja venni a küzdelmet. Klímatudatosságot hirdető üzenete pár hónap alatt letarolta az egész világot: iskolások milliói vonultak az utcákra a Föld minden országában, hogy a jövőjükért sztrájkoljanak. A mozgalom 2019 januárjára Budapestet is elérte és elszánt fiatalokból megalakult egy csapat, akik azóta is kitartóan dolgoznak a bolygónkért. Ők a Fridays for Future magyarországi szervezői, akik tavaly óta már több, ezres nagyságrendben látogatott klímasztrájkot és megszámlálhatatlan egyéb eseményt hoztak tető alá országszerte, és lassan két éve vezetik a hazai harcot, a legtapasztaltabb külföldi aktivistákat is megszégyenítő profizmussal.

A harc – végignézve a tüntetésekre ellátogató, rózsaszín hátizsákos kislányokon és kutyát sétáltató családokon – erős szónak tűnhet, mégis csak ez írhatja le pontosan az általuk végzett munkát.

Ugyanis az FFF aktivistái nem csak egy törvény vagy néhány ember ellen kell, hogy fellépjenek, de egy, az egész világot átszövő mentalitás ellen, ami tényleg katonás fegyelmet és elhivatottságot kíván.Ugyan a békés, kellemes hangulatú klímasztrájkok kívülről szemlélve olyan zökkenőmentesen mennek, hogy a feladatuk szinte könnyűnek tűnhet, de a mosolyogva skandáló, molinókat festegető tömeg mögött igazi megfeszített munka húzódik.

A mostanra jónéhány aktív és inaktív csapattagot számláló kezdeményezést, eredetileg két biológus hallgató, Hartmann Johanna és Pribéli Levente alapította – alig pár hónappal Greta első sztrájkjai után. Nekik, ahogyan az összes azóta bekerült szervezőnek, mindig is fontos volt, hogy a környezettudatosan éljenek, de a külföldi tüntetések láttán megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy másokat is erre ösztönözzenek. Buru Petra, aki mára már oszlopos csapattag, az első tüntetésre még résztvevőként ment el, de annyira megtetszettek neki a látottak, hogy a második eseményen hivatalosan is beszállt a csapatba, pedig a nyilvánosság sosem vonzotta:

„Azért döntöttem a cselekvés mellett, mert miután hetekig olvastam a Gretáról szóló hírek alatt a kommenteket, egyrészt elkeseredtem, másrészt mérges lettem, hogy ennyire nem akarnak hallgatni itthon a fiatalok és a tudomány szavára. Leventéék nem sokkal ezután meghirdették a tüntetést és ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, muszáj legyőznöm a félelmemet a tüntetéssel és a kiállással kapcsolatban, és nem tehetem meg, hogy nem megyek ki...” A többiek is nagyjából hasonlóan viszonyultak a helyzethez, állítja Feig Emma, az FFF egy később csatlakozó tagja. „Egyedül biztosan nem vágtam volna bele. Igazából én csak azt tudom Levi és Hanni nevében mondani, hogy ők aztán nem a legextrovertáltabb emberek, nem is voltak gyakorlott tüntetők, és eleve Debrecenből jártak fel Pestre minden pénteken, szóval valami ott nagyon beütött nekik, hogy hú, ezt csinálni kell.”

Amellett, hogy a szervezők nagyrésze egyáltalán nem volt színpadra vágyó alkat és a rendezvényszervezésben is tapasztalatlanok voltak, sokuknak az iskolával is össze kellett egyeztetniük a tüntetéssel járó feladatokat. Bár mostanra elég tagot számlálnak ahhoz, hogy felosszák a teendőket, azért az egyetemistáknak meggyűlt a bajuk ezzel a „kettős” élettel. Emma, aki időközben elkezdte az orvosi egyetemet, hasonló gondokkal nézett szembe: „Az volt a fejemben, hogy ne már, hogy az egyetem meggátoljon abban, hogy folytassam az FFF-et. Hát meggátolt...” Szerencsére arra is találtak megoldást, hogy ők se essenek ki teljesen a közösségből: aki éppen nem ér rá, de szeretne része maradni a mozgalomnak, az alvó tagként működik benne. Megkapják a fontos infókat, vagy a vállalható feladatokat, amikből tudnak úgy válogatni, ahogy nekik kényelmes.

Márpedig a tüntetések szervezése bőven elég feladatot hagy mindenkinek. Minden esemény több hét vagy hónap felkészülést igényel, és a folyamat is állandóan változik, ahogyan új tanulságokat vonnak le az előzőekből. A mozgalom első éve alatt sok értékes tapasztalatot szereztek, megtanulták, hogy kinek milyen feladatot érdemes adni és hogy mi az, ami igazán megmozgatja az embereket.

„Minden tüntetésen igyekszünk a szakmaibb beszédek közé slam poetryt, versmondást, valamint éneklést illeszteni, illetve az általunk szervezett zöld programoknál is próbálunk izgalmas témákat, jó előadókat és olyan vitákat tető alá hozni, amik sok embert érdekelhetnek – mondja Petra. – Figyelnünk kell rá, hogy ne legyen ismétlődő és monoton, amit csinálunk, mert abba könnyen belefáradnak az emberek, még akkor is, ha fontos üzenetet kommunikálunk feléjük.”

A fáradtság, a közönségük elterelődő figyelme egyértelműen egyike a legnagyobb nehézségeknek, amikkel az FFF csapatának meg kell küzdenie. Egyébként sem könnyű feladat hétről hétre valami újat mutatni a tömegnek, de 2020 még ezen a téren is hatalmas akadályt gördített eléjük a koronavírus megjelenésével. Mind jól tudjuk, hogy az emberek hajlamosak csak a közvetlen, azonnali fenyegetésre reagálni, és ezt az idei év is bebizonyította: hirtelen minden más témát leuralt a vírus és a vele járó gazdasági összeomlás. „Környezettudatosnak lenni továbbra is »trendi«, ám érthető, hogy egy közvetlen életveszéllyel járó fenyegetéstől jobban tartanak az emberek, mint attól, ami 20 vagy 30 év múlva történhet a bolygónkkal” – ért egyet Petra. Szerinte az emberek nem veszik észre az összefüggéseket az olyan krízisek, mint egy világjárvány és a természet kizsákmányolása között. – „Azért is pusztít ez a járvány, mert az emberiség minden talpalatnyi természetes élőhelyet beépít, ezáltal olyan fajok kerülnek szorosabb közelségbe velünk, amelyek azelőtt alig találkoztak emberrel, így teljesen más vírusokat terjeszthetnek, mint amikhez szokva vagyunk. Nehéz ez, mert egy közeli, könnyen megragadható fenyegetésről kell megpróbálnunk a fókuszt a teljes képre, az összefüggésekre fordítani.

Mi továbbra is azért dolgozunk, hogy az ökológiai és klímaválságot se felejtsük el, mert még nagyon távol vagyunk bármiféle megoldástól, és az idő ellenünk dolgozik.”A csapattagok ennek ellenére is reményteljesek a jövővel kapcsolatban, és az idáig elért eredményeiket sem kicsinyítette le a szemükben ez az időszak. Petra hálás az eddigi tapasztalatokért: „Hatalmas sikerként éltük meg a tavalyi évet, mely minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Úgy érzem, érdemben sikerült alakítanunk a hazai közvéleményt egy olyan kérdésben, aminél jelenleg kevés fontosabb van.” Ezt Emma se gondolja másképp: „Igen, én is így érzem, és örülök, hogy mondod, mert én mégis hajlamos vagyok nem megelégedni az eredményeinkkel. Pedig már az is valami, ha senki se néz hülyének, ha elmegyek vásárolni a vászonszatyrommal, nem eszem húst, vagy rozsliszttel mosok hajat. Na jó, a rozslisztes hajmosásnál lehet, hogy hülyének néznének, de az nem látszik.”

A FFF csapata számára a klímatudatosság nem trend, és szerintük nem vigaszdíjakra van szükségünk ahhoz, hogy globálissá tegyük. Bármilyen helyzet elé állítja őket az élet, ezek a fiatalok nem állnak meg. Az egyik leguniverzálisabb célért küzdenek, gyakran mégis árral szemben kell ezt tenniük. Alulértékelt, egykor felülreprezentált hősök ők, akiknek tényleges változások helyett címlapokat és fém szívószálakat ajánlottak fel. De ők nem mennek sehová, amíg igazi eredményeket nem látnak. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy ne felejtsünk, és ne döntsünk úgy, hogy elmúlt a veszély, csak azért, mert most még nehezen látjuk az összefüggéseket. Bár a munkájuk és a kitartásuk valóban lenyűgöző, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk az áldozatukra. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csináljunk mártírt azokból, akik szuperhősöknek álltak.

Szöveg: Nyáry Luca
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Nem felejthetjük el a klímaválságot, mert még nagyon távol vagyunk bármilyen megoldástól

Nyáry Luca mutatja be a Fridays for Future magyarországi szervezőit, akik azért lépnek fel, hogy mindenkiben tudatosítsák a bolygónkat és a jövőnket fenyegető veszélyt. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2019 a klímatudatosság éve volt: Greta Thunberg és a hozzá hasonló bátor aktivisták tettek róla, hogy mindenki értesüljön a hatalmas veszélyről, ami bolygónkat, és ezzel a közös jövőnket fenyegeti. Magyarországon is fiatalok álltak a klímamozgalmak élére, többek közt a Thunberg által életre hívott Fridays for Future tagjai, akikről minden generáció példát vehet elszántságból és akaraterőből. Mikor azt tapasztalták, hogy nem akarják őket meghallani a fontos emberek, legyőzték a szerepléstől való félelmüket, és dühüket cselekvésre váltották.

Nem egy trend: a Fridays For Future mozgalom harca a klímatudatosságért

Bár a klímaváltozás már évtizedek óta közbeszéd tárgya, csak az utóbbi 2-3 évben sikerült eljutnunk odáig, hogy az ez ellen való törekvéseket, az aktivizmust vagy a zero-waste életmódot már ne csak egy maroknyi, radikális hippivel azonosítjuk. Míg 10 éve leginkább stand-up műsorok csattanójaként került elő a környezetvédelem, mára a mindennapi életünk része, számtalan óriásvállalat vagy gyors népszerűségre vágyó politikus vállalja fel ezt a címkét (akkor is ha csak a látszat kedvéért teszik), és egyre több átlagember változtat a fogyasztási szokásain az ügy érdekében.

Az akkor 15 éves Greta Thunberg még 2018-ban indította útjára az azóta világszerte működő Fridays for Future diákmozgalmat, ami épp olyan gyorsan emelkedett fel, mint amennyire égető a probléma, amivel fel kívánja venni a küzdelmet. Klímatudatosságot hirdető üzenete pár hónap alatt letarolta az egész világot: iskolások milliói vonultak az utcákra a Föld minden országában, hogy a jövőjükért sztrájkoljanak. A mozgalom 2019 januárjára Budapestet is elérte és elszánt fiatalokból megalakult egy csapat, akik azóta is kitartóan dolgoznak a bolygónkért. Ők a Fridays for Future magyarországi szervezői, akik tavaly óta már több, ezres nagyságrendben látogatott klímasztrájkot és megszámlálhatatlan egyéb eseményt hoztak tető alá országszerte, és lassan két éve vezetik a hazai harcot, a legtapasztaltabb külföldi aktivistákat is megszégyenítő profizmussal.

A harc – végignézve a tüntetésekre ellátogató, rózsaszín hátizsákos kislányokon és kutyát sétáltató családokon – erős szónak tűnhet, mégis csak ez írhatja le pontosan az általuk végzett munkát.

Ugyanis az FFF aktivistái nem csak egy törvény vagy néhány ember ellen kell, hogy fellépjenek, de egy, az egész világot átszövő mentalitás ellen, ami tényleg katonás fegyelmet és elhivatottságot kíván.Ugyan a békés, kellemes hangulatú klímasztrájkok kívülről szemlélve olyan zökkenőmentesen mennek, hogy a feladatuk szinte könnyűnek tűnhet, de a mosolyogva skandáló, molinókat festegető tömeg mögött igazi megfeszített munka húzódik.

A mostanra jónéhány aktív és inaktív csapattagot számláló kezdeményezést, eredetileg két biológus hallgató, Hartmann Johanna és Pribéli Levente alapította – alig pár hónappal Greta első sztrájkjai után. Nekik, ahogyan az összes azóta bekerült szervezőnek, mindig is fontos volt, hogy a környezettudatosan éljenek, de a külföldi tüntetések láttán megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy másokat is erre ösztönözzenek. Buru Petra, aki mára már oszlopos csapattag, az első tüntetésre még résztvevőként ment el, de annyira megtetszettek neki a látottak, hogy a második eseményen hivatalosan is beszállt a csapatba, pedig a nyilvánosság sosem vonzotta:

„Azért döntöttem a cselekvés mellett, mert miután hetekig olvastam a Gretáról szóló hírek alatt a kommenteket, egyrészt elkeseredtem, másrészt mérges lettem, hogy ennyire nem akarnak hallgatni itthon a fiatalok és a tudomány szavára. Leventéék nem sokkal ezután meghirdették a tüntetést és ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, muszáj legyőznöm a félelmemet a tüntetéssel és a kiállással kapcsolatban, és nem tehetem meg, hogy nem megyek ki...” A többiek is nagyjából hasonlóan viszonyultak a helyzethez, állítja Feig Emma, az FFF egy később csatlakozó tagja. „Egyedül biztosan nem vágtam volna bele. Igazából én csak azt tudom Levi és Hanni nevében mondani, hogy ők aztán nem a legextrovertáltabb emberek, nem is voltak gyakorlott tüntetők, és eleve Debrecenből jártak fel Pestre minden pénteken, szóval valami ott nagyon beütött nekik, hogy hú, ezt csinálni kell.”

Amellett, hogy a szervezők nagyrésze egyáltalán nem volt színpadra vágyó alkat és a rendezvényszervezésben is tapasztalatlanok voltak, sokuknak az iskolával is össze kellett egyeztetniük a tüntetéssel járó feladatokat. Bár mostanra elég tagot számlálnak ahhoz, hogy felosszák a teendőket, azért az egyetemistáknak meggyűlt a bajuk ezzel a „kettős” élettel. Emma, aki időközben elkezdte az orvosi egyetemet, hasonló gondokkal nézett szembe: „Az volt a fejemben, hogy ne már, hogy az egyetem meggátoljon abban, hogy folytassam az FFF-et. Hát meggátolt...” Szerencsére arra is találtak megoldást, hogy ők se essenek ki teljesen a közösségből: aki éppen nem ér rá, de szeretne része maradni a mozgalomnak, az alvó tagként működik benne. Megkapják a fontos infókat, vagy a vállalható feladatokat, amikből tudnak úgy válogatni, ahogy nekik kényelmes.

Márpedig a tüntetések szervezése bőven elég feladatot hagy mindenkinek. Minden esemény több hét vagy hónap felkészülést igényel, és a folyamat is állandóan változik, ahogyan új tanulságokat vonnak le az előzőekből. A mozgalom első éve alatt sok értékes tapasztalatot szereztek, megtanulták, hogy kinek milyen feladatot érdemes adni és hogy mi az, ami igazán megmozgatja az embereket.

„Minden tüntetésen igyekszünk a szakmaibb beszédek közé slam poetryt, versmondást, valamint éneklést illeszteni, illetve az általunk szervezett zöld programoknál is próbálunk izgalmas témákat, jó előadókat és olyan vitákat tető alá hozni, amik sok embert érdekelhetnek – mondja Petra. – Figyelnünk kell rá, hogy ne legyen ismétlődő és monoton, amit csinálunk, mert abba könnyen belefáradnak az emberek, még akkor is, ha fontos üzenetet kommunikálunk feléjük.”

A fáradtság, a közönségük elterelődő figyelme egyértelműen egyike a legnagyobb nehézségeknek, amikkel az FFF csapatának meg kell küzdenie. Egyébként sem könnyű feladat hétről hétre valami újat mutatni a tömegnek, de 2020 még ezen a téren is hatalmas akadályt gördített eléjük a koronavírus megjelenésével. Mind jól tudjuk, hogy az emberek hajlamosak csak a közvetlen, azonnali fenyegetésre reagálni, és ezt az idei év is bebizonyította: hirtelen minden más témát leuralt a vírus és a vele járó gazdasági összeomlás. „Környezettudatosnak lenni továbbra is »trendi«, ám érthető, hogy egy közvetlen életveszéllyel járó fenyegetéstől jobban tartanak az emberek, mint attól, ami 20 vagy 30 év múlva történhet a bolygónkkal” – ért egyet Petra. Szerinte az emberek nem veszik észre az összefüggéseket az olyan krízisek, mint egy világjárvány és a természet kizsákmányolása között. – „Azért is pusztít ez a járvány, mert az emberiség minden talpalatnyi természetes élőhelyet beépít, ezáltal olyan fajok kerülnek szorosabb közelségbe velünk, amelyek azelőtt alig találkoztak emberrel, így teljesen más vírusokat terjeszthetnek, mint amikhez szokva vagyunk. Nehéz ez, mert egy közeli, könnyen megragadható fenyegetésről kell megpróbálnunk a fókuszt a teljes képre, az összefüggésekre fordítani.

Mi továbbra is azért dolgozunk, hogy az ökológiai és klímaválságot se felejtsük el, mert még nagyon távol vagyunk bármiféle megoldástól, és az idő ellenünk dolgozik.”A csapattagok ennek ellenére is reményteljesek a jövővel kapcsolatban, és az idáig elért eredményeiket sem kicsinyítette le a szemükben ez az időszak. Petra hálás az eddigi tapasztalatokért: „Hatalmas sikerként éltük meg a tavalyi évet, mely minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Úgy érzem, érdemben sikerült alakítanunk a hazai közvéleményt egy olyan kérdésben, aminél jelenleg kevés fontosabb van.” Ezt Emma se gondolja másképp: „Igen, én is így érzem, és örülök, hogy mondod, mert én mégis hajlamos vagyok nem megelégedni az eredményeinkkel. Pedig már az is valami, ha senki se néz hülyének, ha elmegyek vásárolni a vászonszatyrommal, nem eszem húst, vagy rozsliszttel mosok hajat. Na jó, a rozslisztes hajmosásnál lehet, hogy hülyének néznének, de az nem látszik.”

A FFF csapata számára a klímatudatosság nem trend, és szerintük nem vigaszdíjakra van szükségünk ahhoz, hogy globálissá tegyük. Bármilyen helyzet elé állítja őket az élet, ezek a fiatalok nem állnak meg. Az egyik leguniverzálisabb célért küzdenek, gyakran mégis árral szemben kell ezt tenniük. Alulértékelt, egykor felülreprezentált hősök ők, akiknek tényleges változások helyett címlapokat és fém szívószálakat ajánlottak fel. De ők nem mennek sehová, amíg igazi eredményeket nem látnak. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy ne felejtsünk, és ne döntsünk úgy, hogy elmúlt a veszély, csak azért, mert most még nehezen látjuk az összefüggéseket. Bár a munkájuk és a kitartásuk valóban lenyűgöző, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk az áldozatukra. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csináljunk mártírt azokból, akik szuperhősöknek álltak.

Szöveg: Nyáry Luca
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Az orvos, aki egy hazugságra épülő rendszerben kimondja az igazságot

Péterfy Gergely mutatja be Kunetz Zsombort, aki bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt az egészségügyi rendszer visszásságairól. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2020 fájón megmutatta, hogy mennyire igaza van Kunetz Zsombornak, aki évek óta küzd az egészségügyi ellátás reformjáért. Az eredetileg mentőorvosként dolgozó Kunetz bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt a rendszer visszásságairól, köztük a hálapénzről. Ezzel szembekerült saját kollégáival is, az élet azonban őt igazolta, és az orvostársadalomban is egyre többen vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan egy átláthatóbb, hatékonyabb egészségügyért emelnek szót.

Kunetz Zsombor

Ha kíváncsi vagy arra, ki milyen ember, fordulj az ellenségeihez. A magyar maffiaállamban sem osztogatják a „hazaáruló” jelzőt csak úgy, azt azért ki kell érdemelni, hosszú, áldozatos munkával és kíméletlen igazságkereséssel. Sok hazugságot kell érte leleplezni és sok tyúkszemre kell rálépni hozzá. Sokan vagyunk, akik tudjuk: ma „hazaárulónak” lenni a NER-ben kifejezetten kitüntetés és megtiszteltetés, csak a legkiválóbbaknak jár. A NER egyik ostorának számító szennylap Kunetz Zsombort azért nevezi hazaárulónak, amiért a magyar egészségügyet bírálja, idézem: „ahelyett, hogy a magyar egészségügy javításán dolgozna, minden tettével rombolja azt, mert azokat is eltántorítja, eltávolítja a magyar egészségügytől, akik tennének érte, akik azért lettek magyar orvosok, hogy magyar embereket gyógyítsanak.”

Értem. Világos. Magyar orvosnak magyar beteget. És eltántorul beteg is, orvos is. Nem azért tántorul el, mert a rendszer velejéig rohadt, mert feudalizmusba gyökerezett Kádár-kori domíniumok törzsközösségi rendszere, törzsfőnöki előjogokkal, saját kis enklávékkal, nem azért, mert a hatásfoka egy légyfinggal verseng és mert értelmetlenül nyeli a közpénzt, miközben egészségügyi mutatóinkkal sereghajtók vagyunk Európában, nem azért, mert a lopás és a kéz-kezet-mos elv működteti, nem azért, mert aki csak egy kicsit is belelát, hanyatt-homlok menekül belőle, ha szakmai önbecsülést, tiszta lelkiismeretet, tisztességgel keresett pénzt akar – nem. Azért menekül el belőle, mert Kunetz Zsombort olvassa.

Érdekes, önleleplező érvelés, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan működik ma Magyarország. Nem az a baj, ha valami reménytelen, működésképtelen, nevetséges és bűnös, hanem, hogy ha valaki ki meri ezt mondani. Kunetz Zsombort úgy dicséri a sunyi ellenség, hogy észre sem veszi, a mondatával mennyire megemeli. Szóval Kunetz hazaáruló. Aki leleplezi a rendszer rohadtságát, aki szembesít a működésképtelenségével, aki rávilágít arra, hol van a suskus, a mismásolás, hol van a csalás, a lapítás, a hozzá nem értés, a pozícióféltő dilettantizmus és a feudális úrhatnámság, az nem lehet más, csak hazaáruló. Kedvelem ezeket a hazaárulókat, a hazaáruló írókat, művészeket, színészeket, újságírókat, bloggereket és mindenkit, aki csak egyszerűen veszi magának a bátorságot, és kiáll a véleménye mellett, nem húzza be a nyakát, nem ijed meg és nem dönt úgy, hogy „nem szól szám, nem fáj fejem”. Pedig fejfájásra bőven lenne ok. Jönnek a perek, az áskálódás, jön a NAV, jönnek a „független” bíróságok, a „független” rendőrség, jönnek a kommentelők, akik természetesen nem bértrollok, hanem mind becsületes magyar emberek, akiknek joguk van a véleményükhöz. Jön az egész huhogókórus, a megfélemlítés, a fenyegetés. Van, aki úgy dönt, inkább befogja. Jobb ugyan semmi nem lesz, jutalmul csak ekkor is rúgás jár, de van, akinek ez is megéri. Legalább nem fáj a fej. De van, aki úgy dönt, hogy inkább kibírja.

Kunetz Zsombornak bőven van oka a fejfájásra. A blogját a Világgazdaság oldalán kezdte, majd átvitte a (régi) Origóhoz, most a 444.hu-nál lehet olvasni. A magyar egészségügy minden szegletét ismeri, rezidensként, mentősként, a motoros mentőszolgálat létrehozójaként, klinikavezetőként bőségesen volt alkalma kiismerni a rendszer működését – vagyis működésképtelenségét, és volt hozzá bátorsága és kitartása, hogy feltárja, nevén nevezze és érthetően, élesen, pontosan megfogalmazza. A Röntgen átlát a rendszeren, belát a bőr alá és kockázatos működtetni. Egy hazugságra épülő rendszerben kimondani az igazságot kockázatos dolog.

Umbriában vagyok, amikor felhívom, a reggeli köd épp akkor száll fel. A főtéren a kávézó teraszán harmatos a fémasztal. Kávézom, és kihangosítom a telefont, hogy le tudjam jegyzetelni, amiket Kunetz mesél, mellettem, a posta, a posta előtt maszkban social distancingelő olaszok furcsálkodva pillantanak rám. Mi az ördögről beszélnek ezek és milyen nyelven? Kunetz épp azt meséli, hogy azért perelik, amiért „egészségügyi szakértőnek” nevezi magát. Mert valaki, aki orvos is, mentőzött is, hogy a többit ne is mondjam, de nem azt írja, ami a rendszer szája íze szerint való lenne (tényleg, mi is lenne az? vajon hogy néz ki egy NER-barát egészségügyi blog? Boldog betegek karikázzák bugylibicskával a disznótorost egy hófehér kórteremben, elégedetten mosolygó nővérek és orvosok gyűrűjében?), szóval nem nevezheti magát a bíróság szerint egészségügyi szakértőnek, mert csak. És hogy viszonyul hozzád a NER – kérdezem, éles nevetés a válasz, de nem keserű kacaj. Vidám és harsány kacaj. Én is csak röhögni tudok, hogy viszonyul hozzád a NER, bakker, két hete költöztünk ki Olaszországba, pontosan tudom, hogy viszonyul a NER bárkihez, aki nem a csicskája. Rádmászik a görénymédia és telefing, hörgő trollok dörömbölnek az üzenőfaladon és a postaládáidban mocskolódó üzenetek landolnak, kiszorítanak a nyilvánosságból, elzárnak az állami forrásoktól – de mivel cáfolni nem tudnak, az erejükből csak a köpködésre futja. Tulajdonképpen már vesztettek, csak még nem tudják. Vagyis valószínűleg már tudják, ezért vicsorognak ennyire. A posta előtt várakozó olaszok, ahogy meghallják a nevetésünket, rám mosolyognak. Megtanultunk idén maszkban mosolyogni, szemmel, az ember erősebben hunyorog, minden mimika a szem körüli ráncokra terhelődik, résnyire szűkülnek a szemek, redőződnek a homlokok. Ha nevetnek, mindegy is, miről beszélnek. Nevetnek, mert szabadok. Csak a szabad ember tud nevetni, tudtátok? Furcsa összefüggés.

Soha nem tudtam mit kezdeni olyan emberekkel, akiket nem háborít fel az igazságtalanság, az ostobaság és az erőszak. Aki képes az erőszakot és az igazságtalanságot tűrni, azzal nincs közös részhalmazom. Nincs közös szavunk, nincs közös hanghordozásunk, nem tudunk egymás mondataiba kapcsolódni. És végképp nem tudunk együtt nevetni. Ráadásul nem így: két hazaáruló, derűvel és felszabadultan, mert tudja, hogy igaza van, és tudja, hogy ez az igazság úgyis győzni fog.

Szöveg: Péterfy Gergely
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Az orvos, aki egy hazugságra épülő rendszerben kimondja az igazságot

Péterfy Gergely mutatja be Kunetz Zsombort, aki bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt az egészségügyi rendszer visszásságairól. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2020 fájón megmutatta, hogy mennyire igaza van Kunetz Zsombornak, aki évek óta küzd az egészségügyi ellátás reformjáért. Az eredetileg mentőorvosként dolgozó Kunetz bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt a rendszer visszásságairól, köztük a hálapénzről. Ezzel szembekerült saját kollégáival is, az élet azonban őt igazolta, és az orvostársadalomban is egyre többen vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan egy átláthatóbb, hatékonyabb egészségügyért emelnek szót.

Kunetz Zsombor

Ha kíváncsi vagy arra, ki milyen ember, fordulj az ellenségeihez. A magyar maffiaállamban sem osztogatják a „hazaáruló” jelzőt csak úgy, azt azért ki kell érdemelni, hosszú, áldozatos munkával és kíméletlen igazságkereséssel. Sok hazugságot kell érte leleplezni és sok tyúkszemre kell rálépni hozzá. Sokan vagyunk, akik tudjuk: ma „hazaárulónak” lenni a NER-ben kifejezetten kitüntetés és megtiszteltetés, csak a legkiválóbbaknak jár. A NER egyik ostorának számító szennylap Kunetz Zsombort azért nevezi hazaárulónak, amiért a magyar egészségügyet bírálja, idézem: „ahelyett, hogy a magyar egészségügy javításán dolgozna, minden tettével rombolja azt, mert azokat is eltántorítja, eltávolítja a magyar egészségügytől, akik tennének érte, akik azért lettek magyar orvosok, hogy magyar embereket gyógyítsanak.”

Értem. Világos. Magyar orvosnak magyar beteget. És eltántorul beteg is, orvos is. Nem azért tántorul el, mert a rendszer velejéig rohadt, mert feudalizmusba gyökerezett Kádár-kori domíniumok törzsközösségi rendszere, törzsfőnöki előjogokkal, saját kis enklávékkal, nem azért, mert a hatásfoka egy légyfinggal verseng és mert értelmetlenül nyeli a közpénzt, miközben egészségügyi mutatóinkkal sereghajtók vagyunk Európában, nem azért, mert a lopás és a kéz-kezet-mos elv működteti, nem azért, mert aki csak egy kicsit is belelát, hanyatt-homlok menekül belőle, ha szakmai önbecsülést, tiszta lelkiismeretet, tisztességgel keresett pénzt akar – nem. Azért menekül el belőle, mert Kunetz Zsombort olvassa.

Érdekes, önleleplező érvelés, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan működik ma Magyarország. Nem az a baj, ha valami reménytelen, működésképtelen, nevetséges és bűnös, hanem, hogy ha valaki ki meri ezt mondani. Kunetz Zsombort úgy dicséri a sunyi ellenség, hogy észre sem veszi, a mondatával mennyire megemeli. Szóval Kunetz hazaáruló. Aki leleplezi a rendszer rohadtságát, aki szembesít a működésképtelenségével, aki rávilágít arra, hol van a suskus, a mismásolás, hol van a csalás, a lapítás, a hozzá nem értés, a pozícióféltő dilettantizmus és a feudális úrhatnámság, az nem lehet más, csak hazaáruló. Kedvelem ezeket a hazaárulókat, a hazaáruló írókat, művészeket, színészeket, újságírókat, bloggereket és mindenkit, aki csak egyszerűen veszi magának a bátorságot, és kiáll a véleménye mellett, nem húzza be a nyakát, nem ijed meg és nem dönt úgy, hogy „nem szól szám, nem fáj fejem”. Pedig fejfájásra bőven lenne ok. Jönnek a perek, az áskálódás, jön a NAV, jönnek a „független” bíróságok, a „független” rendőrség, jönnek a kommentelők, akik természetesen nem bértrollok, hanem mind becsületes magyar emberek, akiknek joguk van a véleményükhöz. Jön az egész huhogókórus, a megfélemlítés, a fenyegetés. Van, aki úgy dönt, inkább befogja. Jobb ugyan semmi nem lesz, jutalmul csak ekkor is rúgás jár, de van, akinek ez is megéri. Legalább nem fáj a fej. De van, aki úgy dönt, hogy inkább kibírja.

Kunetz Zsombornak bőven van oka a fejfájásra. A blogját a Világgazdaság oldalán kezdte, majd átvitte a (régi) Origóhoz, most a 444.hu-nál lehet olvasni. A magyar egészségügy minden szegletét ismeri, rezidensként, mentősként, a motoros mentőszolgálat létrehozójaként, klinikavezetőként bőségesen volt alkalma kiismerni a rendszer működését – vagyis működésképtelenségét, és volt hozzá bátorsága és kitartása, hogy feltárja, nevén nevezze és érthetően, élesen, pontosan megfogalmazza. A Röntgen átlát a rendszeren, belát a bőr alá és kockázatos működtetni. Egy hazugságra épülő rendszerben kimondani az igazságot kockázatos dolog.

Umbriában vagyok, amikor felhívom, a reggeli köd épp akkor száll fel. A főtéren a kávézó teraszán harmatos a fémasztal. Kávézom, és kihangosítom a telefont, hogy le tudjam jegyzetelni, amiket Kunetz mesél, mellettem, a posta, a posta előtt maszkban social distancingelő olaszok furcsálkodva pillantanak rám. Mi az ördögről beszélnek ezek és milyen nyelven? Kunetz épp azt meséli, hogy azért perelik, amiért „egészségügyi szakértőnek” nevezi magát. Mert valaki, aki orvos is, mentőzött is, hogy a többit ne is mondjam, de nem azt írja, ami a rendszer szája íze szerint való lenne (tényleg, mi is lenne az? vajon hogy néz ki egy NER-barát egészségügyi blog? Boldog betegek karikázzák bugylibicskával a disznótorost egy hófehér kórteremben, elégedetten mosolygó nővérek és orvosok gyűrűjében?), szóval nem nevezheti magát a bíróság szerint egészségügyi szakértőnek, mert csak. És hogy viszonyul hozzád a NER – kérdezem, éles nevetés a válasz, de nem keserű kacaj. Vidám és harsány kacaj. Én is csak röhögni tudok, hogy viszonyul hozzád a NER, bakker, két hete költöztünk ki Olaszországba, pontosan tudom, hogy viszonyul a NER bárkihez, aki nem a csicskája. Rádmászik a görénymédia és telefing, hörgő trollok dörömbölnek az üzenőfaladon és a postaládáidban mocskolódó üzenetek landolnak, kiszorítanak a nyilvánosságból, elzárnak az állami forrásoktól – de mivel cáfolni nem tudnak, az erejükből csak a köpködésre futja. Tulajdonképpen már vesztettek, csak még nem tudják. Vagyis valószínűleg már tudják, ezért vicsorognak ennyire. A posta előtt várakozó olaszok, ahogy meghallják a nevetésünket, rám mosolyognak. Megtanultunk idén maszkban mosolyogni, szemmel, az ember erősebben hunyorog, minden mimika a szem körüli ráncokra terhelődik, résnyire szűkülnek a szemek, redőződnek a homlokok. Ha nevetnek, mindegy is, miről beszélnek. Nevetnek, mert szabadok. Csak a szabad ember tud nevetni, tudtátok? Furcsa összefüggés.

Soha nem tudtam mit kezdeni olyan emberekkel, akiket nem háborít fel az igazságtalanság, az ostobaság és az erőszak. Aki képes az erőszakot és az igazságtalanságot tűrni, azzal nincs közös részhalmazom. Nincs közös szavunk, nincs közös hanghordozásunk, nem tudunk egymás mondataiba kapcsolódni. És végképp nem tudunk együtt nevetni. Ráadásul nem így: két hazaáruló, derűvel és felszabadultan, mert tudja, hogy igaza van, és tudja, hogy ez az igazság úgyis győzni fog.

Szöveg: Péterfy Gergely
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Az orvos, aki egy hazugságra épülő rendszerben kimondja az igazságot

Péterfy Gergely mutatja be Kunetz Zsombort, aki bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt az egészségügyi rendszer visszásságairól. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2020 fájón megmutatta, hogy mennyire igaza van Kunetz Zsombornak, aki évek óta küzd az egészségügyi ellátás reformjáért. Az eredetileg mentőorvosként dolgozó Kunetz bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt a rendszer visszásságairól, köztük a hálapénzről. Ezzel szembekerült saját kollégáival is, az élet azonban őt igazolta, és az orvostársadalomban is egyre többen vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan egy átláthatóbb, hatékonyabb egészségügyért emelnek szót.

Kunetz Zsombor

Ha kíváncsi vagy arra, ki milyen ember, fordulj az ellenségeihez. A magyar maffiaállamban sem osztogatják a „hazaáruló” jelzőt csak úgy, azt azért ki kell érdemelni, hosszú, áldozatos munkával és kíméletlen igazságkereséssel. Sok hazugságot kell érte leleplezni és sok tyúkszemre kell rálépni hozzá. Sokan vagyunk, akik tudjuk: ma „hazaárulónak” lenni a NER-ben kifejezetten kitüntetés és megtiszteltetés, csak a legkiválóbbaknak jár. A NER egyik ostorának számító szennylap Kunetz Zsombort azért nevezi hazaárulónak, amiért a magyar egészségügyet bírálja, idézem: „ahelyett, hogy a magyar egészségügy javításán dolgozna, minden tettével rombolja azt, mert azokat is eltántorítja, eltávolítja a magyar egészségügytől, akik tennének érte, akik azért lettek magyar orvosok, hogy magyar embereket gyógyítsanak.”

Értem. Világos. Magyar orvosnak magyar beteget. És eltántorul beteg is, orvos is. Nem azért tántorul el, mert a rendszer velejéig rohadt, mert feudalizmusba gyökerezett Kádár-kori domíniumok törzsközösségi rendszere, törzsfőnöki előjogokkal, saját kis enklávékkal, nem azért, mert a hatásfoka egy légyfinggal verseng és mert értelmetlenül nyeli a közpénzt, miközben egészségügyi mutatóinkkal sereghajtók vagyunk Európában, nem azért, mert a lopás és a kéz-kezet-mos elv működteti, nem azért, mert aki csak egy kicsit is belelát, hanyatt-homlok menekül belőle, ha szakmai önbecsülést, tiszta lelkiismeretet, tisztességgel keresett pénzt akar – nem. Azért menekül el belőle, mert Kunetz Zsombort olvassa.

Érdekes, önleleplező érvelés, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan működik ma Magyarország. Nem az a baj, ha valami reménytelen, működésképtelen, nevetséges és bűnös, hanem, hogy ha valaki ki meri ezt mondani. Kunetz Zsombort úgy dicséri a sunyi ellenség, hogy észre sem veszi, a mondatával mennyire megemeli. Szóval Kunetz hazaáruló. Aki leleplezi a rendszer rohadtságát, aki szembesít a működésképtelenségével, aki rávilágít arra, hol van a suskus, a mismásolás, hol van a csalás, a lapítás, a hozzá nem értés, a pozícióféltő dilettantizmus és a feudális úrhatnámság, az nem lehet más, csak hazaáruló. Kedvelem ezeket a hazaárulókat, a hazaáruló írókat, művészeket, színészeket, újságírókat, bloggereket és mindenkit, aki csak egyszerűen veszi magának a bátorságot, és kiáll a véleménye mellett, nem húzza be a nyakát, nem ijed meg és nem dönt úgy, hogy „nem szól szám, nem fáj fejem”. Pedig fejfájásra bőven lenne ok. Jönnek a perek, az áskálódás, jön a NAV, jönnek a „független” bíróságok, a „független” rendőrség, jönnek a kommentelők, akik természetesen nem bértrollok, hanem mind becsületes magyar emberek, akiknek joguk van a véleményükhöz. Jön az egész huhogókórus, a megfélemlítés, a fenyegetés. Van, aki úgy dönt, inkább befogja. Jobb ugyan semmi nem lesz, jutalmul csak ekkor is rúgás jár, de van, akinek ez is megéri. Legalább nem fáj a fej. De van, aki úgy dönt, hogy inkább kibírja.

Kunetz Zsombornak bőven van oka a fejfájásra. A blogját a Világgazdaság oldalán kezdte, majd átvitte a (régi) Origóhoz, most a 444.hu-nál lehet olvasni. A magyar egészségügy minden szegletét ismeri, rezidensként, mentősként, a motoros mentőszolgálat létrehozójaként, klinikavezetőként bőségesen volt alkalma kiismerni a rendszer működését – vagyis működésképtelenségét, és volt hozzá bátorsága és kitartása, hogy feltárja, nevén nevezze és érthetően, élesen, pontosan megfogalmazza. A Röntgen átlát a rendszeren, belát a bőr alá és kockázatos működtetni. Egy hazugságra épülő rendszerben kimondani az igazságot kockázatos dolog.

Umbriában vagyok, amikor felhívom, a reggeli köd épp akkor száll fel. A főtéren a kávézó teraszán harmatos a fémasztal. Kávézom, és kihangosítom a telefont, hogy le tudjam jegyzetelni, amiket Kunetz mesél, mellettem, a posta, a posta előtt maszkban social distancingelő olaszok furcsálkodva pillantanak rám. Mi az ördögről beszélnek ezek és milyen nyelven? Kunetz épp azt meséli, hogy azért perelik, amiért „egészségügyi szakértőnek” nevezi magát. Mert valaki, aki orvos is, mentőzött is, hogy a többit ne is mondjam, de nem azt írja, ami a rendszer szája íze szerint való lenne (tényleg, mi is lenne az? vajon hogy néz ki egy NER-barát egészségügyi blog? Boldog betegek karikázzák bugylibicskával a disznótorost egy hófehér kórteremben, elégedetten mosolygó nővérek és orvosok gyűrűjében?), szóval nem nevezheti magát a bíróság szerint egészségügyi szakértőnek, mert csak. És hogy viszonyul hozzád a NER – kérdezem, éles nevetés a válasz, de nem keserű kacaj. Vidám és harsány kacaj. Én is csak röhögni tudok, hogy viszonyul hozzád a NER, bakker, két hete költöztünk ki Olaszországba, pontosan tudom, hogy viszonyul a NER bárkihez, aki nem a csicskája. Rádmászik a görénymédia és telefing, hörgő trollok dörömbölnek az üzenőfaladon és a postaládáidban mocskolódó üzenetek landolnak, kiszorítanak a nyilvánosságból, elzárnak az állami forrásoktól – de mivel cáfolni nem tudnak, az erejükből csak a köpködésre futja. Tulajdonképpen már vesztettek, csak még nem tudják. Vagyis valószínűleg már tudják, ezért vicsorognak ennyire. A posta előtt várakozó olaszok, ahogy meghallják a nevetésünket, rám mosolyognak. Megtanultunk idén maszkban mosolyogni, szemmel, az ember erősebben hunyorog, minden mimika a szem körüli ráncokra terhelődik, résnyire szűkülnek a szemek, redőződnek a homlokok. Ha nevetnek, mindegy is, miről beszélnek. Nevetnek, mert szabadok. Csak a szabad ember tud nevetni, tudtátok? Furcsa összefüggés.

Soha nem tudtam mit kezdeni olyan emberekkel, akiket nem háborít fel az igazságtalanság, az ostobaság és az erőszak. Aki képes az erőszakot és az igazságtalanságot tűrni, azzal nincs közös részhalmazom. Nincs közös szavunk, nincs közös hanghordozásunk, nem tudunk egymás mondataiba kapcsolódni. És végképp nem tudunk együtt nevetni. Ráadásul nem így: két hazaáruló, derűvel és felszabadultan, mert tudja, hogy igaza van, és tudja, hogy ez az igazság úgyis győzni fog.

Szöveg: Péterfy Gergely
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Ideológiai harc helyett gyermekvédelmet!

A legkiszolgáltatottabbak utolsó esélyét veszi el a kormány

Szabi egy szegregátumból került évekkel ezelőtt a kalocsai speciális gyermekotthonba, súlyos drogproblémákkal. Az intézetben nem tudták kezelni a függőségét. Támogatást nem, bántalmazást annál többet kapott. Sokszor volt szökésben, rövid ideig javítóintézetben is. Könyörgött, hogy ott maradhasson: jobban bántak vele, mint a gyermekotthonban valaha. De nem sikerült maradnia, átkerült a zalaegerszegi intézetbe, ahol folytatódtak a bántalmazások. Egy hete öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült, de elérte, hogy végre drogrehabilitációra kerülhessen. „Megmenekült”.

Az Alaptörvény – és számos kapcsolódó jogszabály – legújabb módosítását a gyerekek érdekére fogják, de valójában pont nekik lesz rosszabb. A módosító javaslat Novák Katalin miniszter kizárólagos döntéséhez kötné, hogy egyedülálló felnőttek fogadhatnak-e örökbe gyereket. Utolsó esélyüktől fosztják meg a hátrányos helyzetű, állami gondozásban élő gyerekeket: nekik marad a rémisztő állapotú magyar gyermekvédelmi rendszer.

November 10-én, éjjel emberek milliói várták a mindennapjainkat meghatározó kormányrendelet megjelenését. Ekkor jelent meg az Országgyűlés honlapján – meglepetésszerűen – az Alaptörvény 9. módosításáról, valamint az „egyes igazságügyi törvények módosításáról” szóló törvényjavaslat. Eszerint az Alaptörvény rögzítené, hogy az apa férfi, az anya nő; hogy Magyarország védi a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát; valamint az ország keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az indoklás szerint erre a gyerekek védelmében van szükség: a nyugati világban terjedő „káros ideológiától” akarja a kormány megvédeni a gyerekeket. Ehhez kapcsolódik az örökbefogadás eszetlen szűkítése is: a jogalkotó szerint ugyanis a férfi és nő alkotta házasság az, ahol „valóban tartós szeretetközösségben”, keresztény szellemiségben nevelkedhetnek a gyerekek.

Ezzel a kormány cinikusan és rosszindulatúan „értéktelennek” minősít rengeteg családot és szülőktől foszt meg állami gondozott gyerekeket.Tizenegy szervezettel együtt tiltakozunk a tervezet ellen. A Magyar Helsinki Bizottsággal közösen pedig elmondjuk, hogy szakterületeinken milyen károkat okoz a kormány gyermekellenes fellépése.

Milyen szülő az állam?

Azok a gyerekek fogadhatók örökbe, akikről lemondtak a szüleik, vagy bármilyen okból – de mindenképp valamilyen trauma folytán – állami gondozásba kerültek. Akár azért, mert elárvultak, akár azért, mert a családon belüli helyzetük súlyosan veszélyeztető volt. De azokat a gyerekeket – minden harmadik állami gondozottat – is súlyos trauma éri, akiket szerető szüleiktől, azok akarata ellenére, a szegénységük miatt szakítanak el jogellenesen a családjuktól. Kutatások igazolják, hogy ez alapvetően hat az idegrendszeri fejlődésükre, mentális és pszichés fejlődési rendellenességeket produkálnak azok, akiknek sérül, megszakad a kötődése szüleihez. Ezt a mély traumát még a legjobb szándékú, legjobban finanszírozott gyermekvédelmi rendszer sem tudná maradéktalanul kezelni.

Nincs olyan, hogy jó gyermekotthon. Egy gyerek számára létszükséglet a személyes, szoros és biztonságos kötődés az elsődleges gondozójához, aki többnyire a vér szerinti szülője –

ezt egy folyamatosan cserélődő, több műszakban dolgozó szakembergárda még akkor sem tudja ezt megadni, ha egyébként gondos, felkészült, gyengéd nevelőkből áll.A hazai gyermekvédelem a bekerülő gyerekek legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Hiába van számtalan elkötelezett nevelőszülő és lelkiismeretes gyermekotthoni nevelő, sem pszichológiai, sem terápiás, sem drogrehabilitációs segítséget nem tudnak nyújtani a határszéli, lelakott gyerekotthonokban, biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolatok nélkül lézengő, traumatizált kamaszoknak.

Már önmagában az nagy baj, hogy léteznek egyáltalán tömegintézmények, súlyosan megsértve a gyerekek jogát ahhoz, hogy családban, vagy család-jellegű kapcsolatokban nevelkedjenek. Az alapjogi biztos, bármelyik gyermekotthonban tesz látogatást, rendre megállapítja, hogy hiányoznak az alapvető tárgyi feltételek, és még ennél is súlyosabb a szakemberhiány. Az utóbbi években tragikus jelentések születtek az intézetekben mindennapos bántalmazásokról, visszaélésekről, az akár a kortársak közötti, akár a felnőttektől elszenvedett erőszakról.

Egy fiút nemrég véresre pofozott az agresszív nevelő. Ezek az esetek leginkább ebédlőben, irodában történnek, mert ott nincs kamera– mondta a kalocsai gyermekotthon egyik nevelője.

… úgy fejbe vágott egy fadarabbal, hogy besírtam. Egy másik sráccal meg azt csinálta, hogy kiöntött tíz vödör vizet a folyosóra, egyet rá, és úgy kellett felmosnia. Csak szólt és már ütött is, felhúztam a kezem, de hiába– mesélte egy volt lakó ugyanebből a gyerekotthonból.

Ezek a rémtörténetek nem kivételes tragédiák, hanem évek, évtizedek óta fennálló jelenségek, főleg a legnehezebb sorsú – speciális szükségletű vagy fogyatékossággal élő – gyermekek otthonaiban. A legfájóbb, hogy a bántalmazott gyerekek számára annyira természetes az abúzus, hogy nem is tulajdonítanak neki jelentőséget: ezt szokták meg.

Az egyik meghallgatott gyermek megemlítette, hogy egy szökésből való visszaérkezését követően öt-hat pofont kapott. Elmondása szerint ezeket figyelmeztető szándékú nevelési eszköznek tekintette. Kérdésemre, hogy bántalmazták-e azt mondta nem, egy alkalommal fordult elő, hogy a nevelő a kulcscsomójával a tenyerébe csapott (a pénzlopás után), de ezt ő nem nevezi bántásnak– írja az ombudsman 2016-os jelentésében.

A hátrányos helyzetű gyerekeket megfosztják az utolsó esélyüktől is

A 12 évnél fiatalabbakat nevelőszülőhöz kell helyezni, nem maradhatnak intézményben. Ez alól kivételt a fogyatékossággal élő fiatalok, a speciális szükségletű – függőségekkel, mentális, pszichés problémákkal küzdő – gyerekek és a testvérsorok jelentenek. Őket gyermekotthonban lehet hagyni, mert nincs nevelőszülő, aki vállalná a gondozásukat. A speciális szükségletű, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nagy része ráadásul kifejezetten rossz anyagi körülmények közül jön, és túlnyomó többségük roma származású.

Az alapjogi biztos – a gyermekvédelemben élő gyermekek helyzetén elborzadva – odáig ment, hogy leírta:

sokszor még az otthoni körülményeknél is rosszabb helyre kerültek a gyerekek, annál a sivár nyomorúságnál is rosszabb helyzetbe, amiből ki akarta menteni őket a gyermekvédelem.Ha alapból is óriási kihívás egy szüleit elvesztő gyermeket meggyőzni arról, hogy ezúttal tényleg megbízhat a felnőttben, hogy többé nem fogják elhagyni, nem fogják bántani és feltétel nélkül fogják szeretni, akkor mekkora kihívás ezt egy átlagon felül traumatizált, idősebb, roma gyermekkel, vagy egy fogyatékossággal élő fiatallal végigcsinálni? Márpedig az örökbe adható gyerekek több mint fele tíz évnél idősebb, és minden harmadik fogyatékossággal él.

Nem csoda, hogy alig vannak olyan elszánt örökbefogadó szülők, akik ennyire tudnak és akarnak szeretni. Ne tévesszen meg senkit, hogy kétszer annyi szülő vár gyerekre, mint ahány gyermek szülőre. Ugyanis az örökbe fogadni vágyók inkább várnak évekig, csak egészséges, lehetőleg fehér bőrű újszülött babát kapjanak. A több száz fogyatékossággal élő, családra váró gyerekből évente kevesebb, mint tízen találnak családra.

A fogyatékos és idősebb, problémásabb gyerekeknek eddig is egyetlen halvány reményük volt arra, hogy családjuk lehessen: azok a többségében egyedülálló felnőttek – sokan közülük azonos nemű párok –, akiket hátrasoroltak a várólistákon, de még nem lehetetlenítették el teljesen, hogy egy gyereket magukhoz vehessenek. A legkiszolgáltatottabb gyerekektől az utolsó esélyüket is elveszi a kormány arra, hogy valaha családban éljenek: maradnak a gyermekvédelemben 18 éves korukig, amíg ki nem teszik őket onnan is, hogy végképp magukra maradjanak.

Tényleg megéri az ideológiai harc azt az árat is, hogy ezek a gyerekek intézetekben rohadjanak meg, pedig lenne olyan jómódú, bátor, felkészült felnőtt ember, aki egy életen át szeretné és nevelné őket? Inkább végezzen magával Szabi a gyerekotthonban, mintsem hogy egy akármilyen nemű, identitású, vallású szülő magához vegye, felnevelje, szeresse és támogassa őt a felnőtté válásban, majd egész életén át?

A válasz nem lehet más, mint egy ordító NEM.

Boros Ilona

Ideológiai harc helyett gyermekvédelmet!

A legkiszolgáltatottabbak utolsó esélyét veszi el a kormány

Szabi egy szegregátumból került évekkel ezelőtt a kalocsai speciális gyermekotthonba, súlyos drogproblémákkal. Az intézetben nem tudták kezelni a függőségét. Támogatást nem, bántalmazást annál többet kapott. Sokszor volt szökésben, rövid ideig javítóintézetben is. Könyörgött, hogy ott maradhasson: jobban bántak vele, mint a gyermekotthonban valaha. De nem sikerült maradnia, átkerült a zalaegerszegi intézetbe, ahol folytatódtak a bántalmazások. Egy hete öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült, de elérte, hogy végre drogrehabilitációra kerülhessen. „Megmenekült”.

Az Alaptörvény – és számos kapcsolódó jogszabály – legújabb módosítását a gyerekek érdekére fogják, de valójában pont nekik lesz rosszabb. A módosító javaslat Novák Katalin miniszter kizárólagos döntéséhez kötné, hogy egyedülálló felnőttek fogadhatnak-e örökbe gyereket. Utolsó esélyüktől fosztják meg a hátrányos helyzetű, állami gondozásban élő gyerekeket: nekik marad a rémisztő állapotú magyar gyermekvédelmi rendszer.

November 10-én, éjjel emberek milliói várták a mindennapjainkat meghatározó kormányrendelet megjelenését. Ekkor jelent meg az Országgyűlés honlapján – meglepetésszerűen – az Alaptörvény 9. módosításáról, valamint az „egyes igazságügyi törvények módosításáról” szóló törvényjavaslat. Eszerint az Alaptörvény rögzítené, hogy az apa férfi, az anya nő; hogy Magyarország védi a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát; valamint az ország keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az indoklás szerint erre a gyerekek védelmében van szükség: a nyugati világban terjedő „káros ideológiától” akarja a kormány megvédeni a gyerekeket. Ehhez kapcsolódik az örökbefogadás eszetlen szűkítése is: a jogalkotó szerint ugyanis a férfi és nő alkotta házasság az, ahol „valóban tartós szeretetközösségben”, keresztény szellemiségben nevelkedhetnek a gyerekek.

Ezzel a kormány cinikusan és rosszindulatúan „értéktelennek” minősít rengeteg családot és szülőktől foszt meg állami gondozott gyerekeket.Tizenegy szervezettel együtt tiltakozunk a tervezet ellen. A Magyar Helsinki Bizottsággal közösen pedig elmondjuk, hogy szakterületeinken milyen károkat okoz a kormány gyermekellenes fellépése.

Milyen szülő az állam?

Azok a gyerekek fogadhatók örökbe, akikről lemondtak a szüleik, vagy bármilyen okból – de mindenképp valamilyen trauma folytán – állami gondozásba kerültek. Akár azért, mert elárvultak, akár azért, mert a családon belüli helyzetük súlyosan veszélyeztető volt. De azokat a gyerekeket – minden harmadik állami gondozottat – is súlyos trauma éri, akiket szerető szüleiktől, azok akarata ellenére, a szegénységük miatt szakítanak el jogellenesen a családjuktól. Kutatások igazolják, hogy ez alapvetően hat az idegrendszeri fejlődésükre, mentális és pszichés fejlődési rendellenességeket produkálnak azok, akiknek sérül, megszakad a kötődése szüleihez. Ezt a mély traumát még a legjobb szándékú, legjobban finanszírozott gyermekvédelmi rendszer sem tudná maradéktalanul kezelni.

Nincs olyan, hogy jó gyermekotthon. Egy gyerek számára létszükséglet a személyes, szoros és biztonságos kötődés az elsődleges gondozójához, aki többnyire a vér szerinti szülője –

ezt egy folyamatosan cserélődő, több műszakban dolgozó szakembergárda még akkor sem tudja ezt megadni, ha egyébként gondos, felkészült, gyengéd nevelőkből áll.A hazai gyermekvédelem a bekerülő gyerekek legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Hiába van számtalan elkötelezett nevelőszülő és lelkiismeretes gyermekotthoni nevelő, sem pszichológiai, sem terápiás, sem drogrehabilitációs segítséget nem tudnak nyújtani a határszéli, lelakott gyerekotthonokban, biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolatok nélkül lézengő, traumatizált kamaszoknak.

Már önmagában az nagy baj, hogy léteznek egyáltalán tömegintézmények, súlyosan megsértve a gyerekek jogát ahhoz, hogy családban, vagy család-jellegű kapcsolatokban nevelkedjenek. Az alapjogi biztos, bármelyik gyermekotthonban tesz látogatást, rendre megállapítja, hogy hiányoznak az alapvető tárgyi feltételek, és még ennél is súlyosabb a szakemberhiány. Az utóbbi években tragikus jelentések születtek az intézetekben mindennapos bántalmazásokról, visszaélésekről, az akár a kortársak közötti, akár a felnőttektől elszenvedett erőszakról.

Egy fiút nemrég véresre pofozott az agresszív nevelő. Ezek az esetek leginkább ebédlőben, irodában történnek, mert ott nincs kamera– mondta a kalocsai gyermekotthon egyik nevelője.

… úgy fejbe vágott egy fadarabbal, hogy besírtam. Egy másik sráccal meg azt csinálta, hogy kiöntött tíz vödör vizet a folyosóra, egyet rá, és úgy kellett felmosnia. Csak szólt és már ütött is, felhúztam a kezem, de hiába– mesélte egy volt lakó ugyanebből a gyerekotthonból.

Ezek a rémtörténetek nem kivételes tragédiák, hanem évek, évtizedek óta fennálló jelenségek, főleg a legnehezebb sorsú – speciális szükségletű vagy fogyatékossággal élő – gyermekek otthonaiban. A legfájóbb, hogy a bántalmazott gyerekek számára annyira természetes az abúzus, hogy nem is tulajdonítanak neki jelentőséget: ezt szokták meg.

Az egyik meghallgatott gyermek megemlítette, hogy egy szökésből való visszaérkezését követően öt-hat pofont kapott. Elmondása szerint ezeket figyelmeztető szándékú nevelési eszköznek tekintette. Kérdésemre, hogy bántalmazták-e azt mondta nem, egy alkalommal fordult elő, hogy a nevelő a kulcscsomójával a tenyerébe csapott (a pénzlopás után), de ezt ő nem nevezi bántásnak– írja az ombudsman 2016-os jelentésében.

A hátrányos helyzetű gyerekeket megfosztják az utolsó esélyüktől is

A 12 évnél fiatalabbakat nevelőszülőhöz kell helyezni, nem maradhatnak intézményben. Ez alól kivételt a fogyatékossággal élő fiatalok, a speciális szükségletű – függőségekkel, mentális, pszichés problémákkal küzdő – gyerekek és a testvérsorok jelentenek. Őket gyermekotthonban lehet hagyni, mert nincs nevelőszülő, aki vállalná a gondozásukat. A speciális szükségletű, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nagy része ráadásul kifejezetten rossz anyagi körülmények közül jön, és túlnyomó többségük roma származású.

Az alapjogi biztos – a gyermekvédelemben élő gyermekek helyzetén elborzadva – odáig ment, hogy leírta:

sokszor még az otthoni körülményeknél is rosszabb helyre kerültek a gyerekek, annál a sivár nyomorúságnál is rosszabb helyzetbe, amiből ki akarta menteni őket a gyermekvédelem.Ha alapból is óriási kihívás egy szüleit elvesztő gyermeket meggyőzni arról, hogy ezúttal tényleg megbízhat a felnőttben, hogy többé nem fogják elhagyni, nem fogják bántani és feltétel nélkül fogják szeretni, akkor mekkora kihívás ezt egy átlagon felül traumatizált, idősebb, roma gyermekkel, vagy egy fogyatékossággal élő fiatallal végigcsinálni? Márpedig az örökbe adható gyerekek több mint fele tíz évnél idősebb, és minden harmadik fogyatékossággal él.

Nem csoda, hogy alig vannak olyan elszánt örökbefogadó szülők, akik ennyire tudnak és akarnak szeretni. Ne tévesszen meg senkit, hogy kétszer annyi szülő vár gyerekre, mint ahány gyermek szülőre. Ugyanis az örökbe fogadni vágyók inkább várnak évekig, csak egészséges, lehetőleg fehér bőrű újszülött babát kapjanak. A több száz fogyatékossággal élő, családra váró gyerekből évente kevesebb, mint tízen találnak családra.

A fogyatékos és idősebb, problémásabb gyerekeknek eddig is egyetlen halvány reményük volt arra, hogy családjuk lehessen: azok a többségében egyedülálló felnőttek – sokan közülük azonos nemű párok –, akiket hátrasoroltak a várólistákon, de még nem lehetetlenítették el teljesen, hogy egy gyereket magukhoz vehessenek. A legkiszolgáltatottabb gyerekektől az utolsó esélyüket is elveszi a kormány arra, hogy valaha családban éljenek: maradnak a gyermekvédelemben 18 éves korukig, amíg ki nem teszik őket onnan is, hogy végképp magukra maradjanak.

Tényleg megéri az ideológiai harc azt az árat is, hogy ezek a gyerekek intézetekben rohadjanak meg, pedig lenne olyan jómódú, bátor, felkészült felnőtt ember, aki egy életen át szeretné és nevelné őket? Inkább végezzen magával Szabi a gyerekotthonban, mintsem hogy egy akármilyen nemű, identitású, vallású szülő magához vegye, felnevelje, szeresse és támogassa őt a felnőtté válásban, majd egész életén át?

A válasz nem lehet más, mint egy ordító NEM.

Boros Ilona

Ideológiai harc helyett gyermekvédelmet!

A legkiszolgáltatottabbak utolsó esélyét veszi el a kormány

Szabi egy szegregátumból került évekkel ezelőtt a kalocsai speciális gyermekotthonba, súlyos drogproblémákkal. Az intézetben nem tudták kezelni a függőségét. Támogatást nem, bántalmazást annál többet kapott. Sokszor volt szökésben, rövid ideig javítóintézetben is. Könyörgött, hogy ott maradhasson: jobban bántak vele, mint a gyermekotthonban valaha. De nem sikerült maradnia, átkerült a zalaegerszegi intézetbe, ahol folytatódtak a bántalmazások. Egy hete öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült, de elérte, hogy végre drogrehabilitációra kerülhessen. „Megmenekült”.

Az Alaptörvény – és számos kapcsolódó jogszabály – legújabb módosítását a gyerekek érdekére fogják, de valójában pont nekik lesz rosszabb. A módosító javaslat Novák Katalin miniszter kizárólagos döntéséhez kötné, hogy egyedülálló felnőttek fogadhatnak-e örökbe gyereket. Utolsó esélyüktől fosztják meg a hátrányos helyzetű, állami gondozásban élő gyerekeket: nekik marad a rémisztő állapotú magyar gyermekvédelmi rendszer.

November 10-én, éjjel emberek milliói várták a mindennapjainkat meghatározó kormányrendelet megjelenését. Ekkor jelent meg az Országgyűlés honlapján – meglepetésszerűen – az Alaptörvény 9. módosításáról, valamint az „egyes igazságügyi törvények módosításáról” szóló törvényjavaslat. Eszerint az Alaptörvény rögzítené, hogy az apa férfi, az anya nő; hogy Magyarország védi a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát; valamint az ország keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az indoklás szerint erre a gyerekek védelmében van szükség: a nyugati világban terjedő „káros ideológiától” akarja a kormány megvédeni a gyerekeket. Ehhez kapcsolódik az örökbefogadás eszetlen szűkítése is: a jogalkotó szerint ugyanis a férfi és nő alkotta házasság az, ahol „valóban tartós szeretetközösségben”, keresztény szellemiségben nevelkedhetnek a gyerekek.

Ezzel a kormány cinikusan és rosszindulatúan „értéktelennek” minősít rengeteg családot és szülőktől foszt meg állami gondozott gyerekeket.Tizenegy szervezettel együtt tiltakozunk a tervezet ellen. A Magyar Helsinki Bizottsággal közösen pedig elmondjuk, hogy szakterületeinken milyen károkat okoz a kormány gyermekellenes fellépése.

Milyen szülő az állam?

Azok a gyerekek fogadhatók örökbe, akikről lemondtak a szüleik, vagy bármilyen okból – de mindenképp valamilyen trauma folytán – állami gondozásba kerültek. Akár azért, mert elárvultak, akár azért, mert a családon belüli helyzetük súlyosan veszélyeztető volt. De azokat a gyerekeket – minden harmadik állami gondozottat – is súlyos trauma éri, akiket szerető szüleiktől, azok akarata ellenére, a szegénységük miatt szakítanak el jogellenesen a családjuktól. Kutatások igazolják, hogy ez alapvetően hat az idegrendszeri fejlődésükre, mentális és pszichés fejlődési rendellenességeket produkálnak azok, akiknek sérül, megszakad a kötődése szüleihez. Ezt a mély traumát még a legjobb szándékú, legjobban finanszírozott gyermekvédelmi rendszer sem tudná maradéktalanul kezelni.

Nincs olyan, hogy jó gyermekotthon. Egy gyerek számára létszükséglet a személyes, szoros és biztonságos kötődés az elsődleges gondozójához, aki többnyire a vér szerinti szülője –

ezt egy folyamatosan cserélődő, több műszakban dolgozó szakembergárda még akkor sem tudja ezt megadni, ha egyébként gondos, felkészült, gyengéd nevelőkből áll.A hazai gyermekvédelem a bekerülő gyerekek legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Hiába van számtalan elkötelezett nevelőszülő és lelkiismeretes gyermekotthoni nevelő, sem pszichológiai, sem terápiás, sem drogrehabilitációs segítséget nem tudnak nyújtani a határszéli, lelakott gyerekotthonokban, biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolatok nélkül lézengő, traumatizált kamaszoknak.

Már önmagában az nagy baj, hogy léteznek egyáltalán tömegintézmények, súlyosan megsértve a gyerekek jogát ahhoz, hogy családban, vagy család-jellegű kapcsolatokban nevelkedjenek. Az alapjogi biztos, bármelyik gyermekotthonban tesz látogatást, rendre megállapítja, hogy hiányoznak az alapvető tárgyi feltételek, és még ennél is súlyosabb a szakemberhiány. Az utóbbi években tragikus jelentések születtek az intézetekben mindennapos bántalmazásokról, visszaélésekről, az akár a kortársak közötti, akár a felnőttektől elszenvedett erőszakról.

Egy fiút nemrég véresre pofozott az agresszív nevelő. Ezek az esetek leginkább ebédlőben, irodában történnek, mert ott nincs kamera– mondta a kalocsai gyermekotthon egyik nevelője.

… úgy fejbe vágott egy fadarabbal, hogy besírtam. Egy másik sráccal meg azt csinálta, hogy kiöntött tíz vödör vizet a folyosóra, egyet rá, és úgy kellett felmosnia. Csak szólt és már ütött is, felhúztam a kezem, de hiába– mesélte egy volt lakó ugyanebből a gyerekotthonból.

Ezek a rémtörténetek nem kivételes tragédiák, hanem évek, évtizedek óta fennálló jelenségek, főleg a legnehezebb sorsú – speciális szükségletű vagy fogyatékossággal élő – gyermekek otthonaiban. A legfájóbb, hogy a bántalmazott gyerekek számára annyira természetes az abúzus, hogy nem is tulajdonítanak neki jelentőséget: ezt szokták meg.

Az egyik meghallgatott gyermek megemlítette, hogy egy szökésből való visszaérkezését követően öt-hat pofont kapott. Elmondása szerint ezeket figyelmeztető szándékú nevelési eszköznek tekintette. Kérdésemre, hogy bántalmazták-e azt mondta nem, egy alkalommal fordult elő, hogy a nevelő a kulcscsomójával a tenyerébe csapott (a pénzlopás után), de ezt ő nem nevezi bántásnak– írja az ombudsman 2016-os jelentésében.

A hátrányos helyzetű gyerekeket megfosztják az utolsó esélyüktől is

A 12 évnél fiatalabbakat nevelőszülőhöz kell helyezni, nem maradhatnak intézményben. Ez alól kivételt a fogyatékossággal élő fiatalok, a speciális szükségletű – függőségekkel, mentális, pszichés problémákkal küzdő – gyerekek és a testvérsorok jelentenek. Őket gyermekotthonban lehet hagyni, mert nincs nevelőszülő, aki vállalná a gondozásukat. A speciális szükségletű, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nagy része ráadásul kifejezetten rossz anyagi körülmények közül jön, és túlnyomó többségük roma származású.

Az alapjogi biztos – a gyermekvédelemben élő gyermekek helyzetén elborzadva – odáig ment, hogy leírta:

sokszor még az otthoni körülményeknél is rosszabb helyre kerültek a gyerekek, annál a sivár nyomorúságnál is rosszabb helyzetbe, amiből ki akarta menteni őket a gyermekvédelem.Ha alapból is óriási kihívás egy szüleit elvesztő gyermeket meggyőzni arról, hogy ezúttal tényleg megbízhat a felnőttben, hogy többé nem fogják elhagyni, nem fogják bántani és feltétel nélkül fogják szeretni, akkor mekkora kihívás ezt egy átlagon felül traumatizált, idősebb, roma gyermekkel, vagy egy fogyatékossággal élő fiatallal végigcsinálni? Márpedig az örökbe adható gyerekek több mint fele tíz évnél idősebb, és minden harmadik fogyatékossággal él.

Nem csoda, hogy alig vannak olyan elszánt örökbefogadó szülők, akik ennyire tudnak és akarnak szeretni. Ne tévesszen meg senkit, hogy kétszer annyi szülő vár gyerekre, mint ahány gyermek szülőre. Ugyanis az örökbe fogadni vágyók inkább várnak évekig, csak egészséges, lehetőleg fehér bőrű újszülött babát kapjanak. A több száz fogyatékossággal élő, családra váró gyerekből évente kevesebb, mint tízen találnak családra.

A fogyatékos és idősebb, problémásabb gyerekeknek eddig is egyetlen halvány reményük volt arra, hogy családjuk lehessen: azok a többségében egyedülálló felnőttek – sokan közülük azonos nemű párok –, akiket hátrasoroltak a várólistákon, de még nem lehetetlenítették el teljesen, hogy egy gyereket magukhoz vehessenek. A legkiszolgáltatottabb gyerekektől az utolsó esélyüket is elveszi a kormány arra, hogy valaha családban éljenek: maradnak a gyermekvédelemben 18 éves korukig, amíg ki nem teszik őket onnan is, hogy végképp magukra maradjanak.

Tényleg megéri az ideológiai harc azt az árat is, hogy ezek a gyerekek intézetekben rohadjanak meg, pedig lenne olyan jómódú, bátor, felkészült felnőtt ember, aki egy életen át szeretné és nevelné őket? Inkább végezzen magával Szabi a gyerekotthonban, mintsem hogy egy akármilyen nemű, identitású, vallású szülő magához vegye, felnevelje, szeresse és támogassa őt a felnőtté válásban, majd egész életén át?

A válasz nem lehet más, mint egy ordító NEM.

Boros Ilona

Segítség