Téma szűrés

3784
szűrt
3784
összesen

Ahhoz, hogy könnyebben megtaláld, amit keresel, válassz témát és / vagy érintett csoportot. Egyszerre több szűrőt is beállíthatsz!

A sárga hátterű kártyákon kisokosainkat, útmutatóinkat olvashatod, a fehér kártyákon minden mást. Jó böngészést!

Civil szervezetek együtt állnak ki a gyermekek jogáért, hogy családban nőhessenek fel

Még több gyermek nő majd fel állami gondoskodásban és kerül külföldre örökbefogadó szülőkhöz a kormány nemrég benyújtott családellenes javaslatcsomagja miatt – ez ellen szólal fel 11 civil szervezet november 20-án, a Gyermekjogok Világnapján.

Abbahagyta volna a tanítást, mára viszont külföldi iskolák veszik át a magyar igazgató módszereit

Al Ghaoui Hesna mutatja be Kovácsné dr. Nagy Emesét, aki egy olyan iskolát igazgat, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.

Kovácsné dr. Nagy Emese

Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.

Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.

Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére. Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.

A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma.

„Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára.

„Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.

A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.

„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van” – magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is.

A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik.

A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.

Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta. A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában.

„Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán.

„Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.

Szöveg: Al Ghaoui Hesna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


Abbahagyta volna a tanítást, mára viszont külföldi iskolák veszik át a magyar igazgató módszereit

Al Ghaoui Hesna mutatja be Kovácsné dr. Nagy Emesét, aki egy olyan iskolát igazgat, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.

Kovácsné dr. Nagy Emese

Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.

Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.

Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére. Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.

A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma.

„Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára.

„Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.

A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.

„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van” – magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is.

A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik.

A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.

Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta. A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában.

„Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán.

„Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.

Szöveg: Al Ghaoui Hesna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


Abbahagyta volna a tanítást, mára viszont külföldi iskolák veszik át a magyar igazgató módszereit

Al Ghaoui Hesna mutatja be Kovácsné dr. Nagy Emesét, aki egy olyan iskolát igazgat, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.

Kovácsné dr. Nagy Emese

Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.

Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.

Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére. Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.

A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma.

„Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára.

„Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.

A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.

„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van” – magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is.

A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik.

A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.

Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta. A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában.

„Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán.

„Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.

Szöveg: Al Ghaoui Hesna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


A valóságot szeretnék visszaadni az ettől elzárt embereknek

Kemény Zsófi mutatja be L. László Jánost, aki közösségi terjesztésű lapot működtet évek óta, hogy a fontos hírek azokhoz is eljussanak, akik egyébként csak állami forrásból tájékozódhatnának. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!

Komp a másik oldalra

Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.

A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó. De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.

Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban.

Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.

A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.

János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.

A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat. Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.

Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk.

Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét. Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.

Szöveg: Kemény Zsófi
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

A valóságot szeretnék visszaadni az ettől elzárt embereknek

Kemény Zsófi mutatja be L. László Jánost, aki közösségi terjesztésű lapot működtet évek óta, hogy a fontos hírek azokhoz is eljussanak, akik egyébként csak állami forrásból tájékozódhatnának. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!

Komp a másik oldalra

Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.

A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó. De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.

Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban.

Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.

A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.

János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.

A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat. Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.

Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk.

Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét. Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.

Szöveg: Kemény Zsófi
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

A valóságot szeretnék visszaadni az ettől elzárt embereknek

Kemény Zsófi mutatja be L. László Jánost, aki közösségi terjesztésű lapot működtet évek óta, hogy a fontos hírek azokhoz is eljussanak, akik egyébként csak állami forrásból tájékozódhatnának. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!

Komp a másik oldalra

Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.

A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó. De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.

Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban.

Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.

A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.

János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.

A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat. Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.

Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk.

Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét. Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.

Szöveg: Kemény Zsófi
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Kényszerpályára tereli az ellenzéket a választási törvény módosítása

Antidemokratikus és teljesen átláthatatlan volt az a folyamat, amelynek végén Varga Judit igazságügyminiszter november 10-én benyújtott egy javaslatot a választási törvény átalakítására. A tervezett törvénymódosítás nem kezeli a választási rendszer hosszú ideje megoldásra váró problémáit, viszont több ponton indokolatlanul szűkíti a választójog gyakorlásának lehetőségét. Részletes elemzést készítettünk a törvényjavaslatról, és továbbra is figyelni fogjuk a tervezet sorsát, hiszen a törvényjavaslat benyújtása csak a jogalkotási folyamat első lépése.

Nyolc év alatt az USA tizenöt állama legalizálta a kannabiszt

Az Egyesült Államok november 3-i elnökválasztásával egy időben helyi népszavazásokat is tartottak, melyeken a legális kannabisz ügye nagyobb támogatást élvezett, mint valaha. Ötből öt államban ment át a legalizáció és két újabb állam engedélyezte a kannabisz orvosi receptre történő felírását. New Jerseyben a szavazók kétharmada voksolt a legalizáció mellett, ilyen arányra korábban nem volt példa. Minek köszönhető, hogy rövid idő alatt ennyire megváltozott a lakosság véleménye a kannabiszról és mi várható a jövőben?

Állásfoglalás közigazgatási szervnek küldött kutatói kérdés jogszerűségéről

A helyi általános tudnivalókról érdeklődő megkeresések a magyar jogrend szerint valójában közérdekű adatigénylések – függetlenül attól, hogy a megkeresés hivatkozik-e erre a tényre.

Segítség