Téma szűrés

3784
szűrt
3784
összesen

Ahhoz, hogy könnyebben megtaláld, amit keresel, válassz témát és / vagy érintett csoportot. Egyszerre több szűrőt is beállíthatsz!

A sárga hátterű kártyákon kisokosainkat, útmutatóinkat olvashatod, a fehér kártyákon minden mást. Jó böngészést!

A járvány miatt sem zárhatják el teljesen szeretteiktől a szociális intézetek lakóit

Mindannyiunk számára fullasztó az egyre súlyosabb korlátozások miatti bezártság, de ez a szociális intézetekben élők számára nem új élmény. Nekik a koronavírus-járvány első hulláma alatt három és fél hónapig kellett szinte hermetikusan elzárva élniük: volt, akit családtagja temetésére sem engedtek ki. Szeptember eleje óta pedig megint kijárási és látogatási tilalmat rendeltek el számukra.

Gyerekként értelmi sérültnek minősítették, most a diszkrimináció ellen küzd a fiatal roma egyetemista

Karafiáth Orsolya mutatja be Lakatos Attila Jánost, aki állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, és nem hagyja szó nélkül a kirekesztő hatósági intézkedéseket, amelyek származása miatt érik. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Lakatos Attilának sikerült az, ami rajta kívül sajnos csak nagyon kevés fiatalnak sikerülhet ma Magyarországon. Állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a sztereotípiákat nem tudja maga mögött hagyni. Származása miatt most is folyamatosan tapasztalja a megkülönböztetést, például amikor rendszeresen igazoltatják a rendőrök az utcán, de soha nem hagyja annyiban a dolgot. Eljárásokat indít a jogsértések miatt, és már Brüsszelben is felszólalt a kirekesztő gyakorlatok ellen.

Mindenkiért harcol

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” (József Attila: Levegőt – részlet)

Lakatos Attila János fiatal egyetemista, szociális munkásnak készül. Szabadidejében rendszerint tanul és olvas, és már a gimnázium mellett is dolgozott. Eddig több mint ötven alkalommal igazoltatta a rendőrség. Nézték már terroristának, bevándorlónak, bajkeverőnek, tolvajnak. Vagy nem is nézték semminek, hiszen okot nem adott az intézkedéshez. A bőrének a színe elég volt.

„Csak a rendőrség tanácsát – miszerint minden egyes esetben feljelentést kell az áldozatnak tennie – fogadtam meg, amikor elkezdtem elindítani az eljárásokat ellenük. Hogy legyen nyoma a jogsértéseknek” – mondja. És bár sok idejébe, energiájába és gyakran – mivel a hatóságok még nincsenek felkészülve a hasonló eljárásokra – pénzébe is került már a küzdelem, amit a környezetében is sokan szélmalomharcnak tartanak, ő nem adja fel. „Segítek összegyűjteni az eseteket, hogy a jövő szakemberei, a történészek, szociológusok és az emberjogi szervezetek képviselői szembesüljenek ezekkel a feljegyzésekkel. Lássák, hol éltünk, hol próbáltunk mindennek ellenére boldogulni.”„Az intézetben, ahol gondoskodtak rólam, minden évben megállapította egy szakértőbizottság, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Szerintük hatvan az IQ-m” – meséli. Attila egy kilencgyerekes roma család legkisebbjeként, édesapja öngyilkossága után, még csecsemőként került állami gondoskodásba. „Amikor a cigány szót hallom, összerándulok – mondja. – Nem tehetek róla, ez egy zsigeri reakció, talán mert egészen kicsi koromtól mindig gyűlölettel, lenézéssel átitatva hallottam. Büdös cigányok, lusta cigányok, buta cigányok. Az intézetben a felügyelők és a dolgozók is sokszor így beszéltek a fejünk felett. Nem viszitek majd semmire, mehettek árkot ásni, már ha épp nem a börtönben csücsültök! Szégyelltem, hogy cigány vagyok, sorscsapásként, Isten büntetésének tartva, hogy barna a bőröm és sötét a hajam. És már gyerekként éreztem az intézeten kívül is az örökös kívülállást. Kimentünk a faluba sétálni, a rendőrök meg árgus szemekkel figyeltek minket és egyáltalán nem kedvesen szóltak hozzánk. Miért tehetik ezt meg?!”

Még egy felnőttnek is szüksége van a megerősítésekre, hát még egy gyereknek. Főképp, ha a támogató szeretetet otthon nem kapja meg. Az önbizalom, az önbecsülés az alapja annak, hogyan gondolkodunk önmagukról. „A szidalmak és a megvetés elől már kisgyerekként a könyvtárba menekültem. A szótárakat, lexikonokat bújtam, próbáltam minél többet és többet megismerni a körülöttem lévő világból.” Az intézetben voltak ugyan képzések, de ezek nem adtak teljes értékű szakmát, betanított segéderőként dolgozhatnak azok, akik elvégzik ezeket. Varró munkásként, kerti munkásként. Ezekhez nem kell kreativitás, nem kell gondolkodni, csak csinálni, mint egy robot. „Amikor nyolcadikosok-kilencedikesek voltunk, a pályaválasztás kapcsán is igyekeztek minket letörni. Hogy ne higgyünk túl sokat magunkról, amit most tanulunk, az a rendes iskolában a harmadikosok szintje. Hát persze, hiszen mindannyian értelmi fogyatékosok voltunk.” Mégis a pályaválasztás volt a mérföldkő Attila számára, ugyanis a nevelőtanára rávette a gyámját és az igazgatót, hogy engedjék továbbtanulni. Volt az intézettől háromszáz méterre egy szakmunkásképző, felmerült, hogy odamehetne vendéglátós növendéknek. „Az igazgató figyelmeztetett, ha elvérzek, ha nem bírom a tempót, azonnal jövök vissza kerti munkát tanulni. De megálltam a helyem, csupa négyes-ötös osztályzatokkal. Így aztán hamarosan két szakmunkásbizonyítvánnyal elkezdtem dolgozni egy velencei üdülőben, felszolgálóként.” De hamar kiderült, a munka csak fizikailag kötötte le, szellemileg nem, így a felszolgálás mellett sikerült az érettségit is letennie. Rengeteg korrepetálásra volt szüksége, de a tanárok az intézetből segítettek. Az egyik tanár a matematika házifeladatokban, a másik az angoltanulásban. „Nulláról kellett szintre hoznom magam, de behoztam az összes lemaradást. Minden szabadidőmet a tanulás töltötte ki.”

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim, hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy senki ne dicsekedjék őelőtte." (1 Korinthus 1:26-29)

Hogy mi segített a nevelők felkarolásán kívül? „A kereszténység, a Jézusba vetett hitem. És az, hogy láttam sok igaz keresztényt magam körül, becsületes, tisztességes embereket, akikre hasonlítani szerettem volna. Sok párhuzamot látok Buddha és a saját sorsom között. Ő ugyan gazdag indiai hercegi család sarjaként találkozott a szenvedéssel, egy zárt világból kilépve szembesült a halállal és a szegénységgel, én pedig már kisgyerekkorom óta nézem a világ valódi arcát, de az, hogy segíteni szeretnék én is, és valamiért mások is direkt engem keresnek meg a fájdalmaikkal, azt érzem, összeköt bennünket. Nem tudom elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot, bánatot látok, és van körülöttem mindkettőből elég. Úgy érzem, bátran keresnek meg engem, megosztva nagyon felkavaró történeteket is, a szerelmi csalódástól az erőszakig. Együtt keressük aztán azt, hogy mi hol hibázhattunk, és együtt próbáljuk elfogadni a tényeket, hogy továbbléphessünk. Hogy ehhez bennem valamiféle erős képesség van, az, hogy ilyen nagy az empátiám indított arra, hogy megpróbáljam jobban megérteni mások belső mozgatórugóit. Ehhez nagy segítségem a Biblia, a pszichológia és az irodalom. A versek mindig velem vannak, főképp József Attila soraival tudok azonosulni. Talán mert a sorsunk sok ponton érintkezik. A figyelem nagy ajándék, tudom. Igyekszem a figyelmemmel, odafigyelésemmel is segíteni.”

Attila egyedül ült a sülysápi váróteremben, mikor egyszercsak a fülébe üvöltöttek: Igazoltatás! (Egy az évente közel 20 millióból, ami után az adataidat – persze jogszerűtlenül – fél évig őrzik.) Mindhárom kijáratot elzárták. „Ilyen félelmetes lennék, hogy ekkora erőkkel kell felvonulniuk ellenem?! Vagy vegyük a Gellért téri igazoltatásom esetét. Utólag a két rendőr rengeteg különféle indokot hozott fel. Maga a helyszín! A hátizsák! A kócos hajam! A lapos pillantásom! Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy értsük, a rendőrség mindössze az emberek szubjektív biztonságérzetét próbálja növelni: elég látványos egy hozzám hasonló fiúval elbánni.”

Amikor Attila három évig a repülőtéren dolgozott utaskísérőként, a csarnokban egy részeg orosz horogkeresztes zászlóval hadonászott, a rendőrök pedig csak rádióztak, nem tudtak lépni. „Azaz de. Igazoltattak engem” – mondja. Vagy amikor a vonatra nem akarták felengedni. „A kalauz elképesztő hangnemben beszélt velem, nem hagytam annyiban, leszállván jelentettem az állomásfőnökségen az ügyet. Egyedül indítottam meg az eljárást, ügyvéd nélkül az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, ahol négy hónapon át vizsgálták az ügyet, és megállapították a jogsértést. A MÁV megtámadta a határozatot, de bíróság előtt is elvesztették a pert. „Arra próbálom felhívni az embertársaim figyelmét, hogy igenis el kell indítani ezeket az eljárásokat. Mert a dokumentáláson kívül is vannak eredmények. Itt, ahol lakom, a tizedik kerületben érezhetően csökkent a vegzálások száma!” Persze kellett hozzá Attila botrányos – és dokumentált – esete. Egy tanárával ketten épp vásárolni indultak, amikor hat rendőr állta az útjukat. „Kipattantak a kisbuszból, hogy igazoljuk magunkat. Miért, kérdeztem én. Na, akkor motozás. Van-e nálunk szúró-vágó eszköz?! Egyetemisták vagyunk, nem így intézzük a konfliktusainkat, feleltem. Erre ki kellett pakolnunk a zsebeinket, átvizsgáltak minket. A tanáromnak levetették a zokniját is. Fenyegettek, hogy fogdára visznek. Azzal is megfenyegettek, hogy beszállíttatnak a pszichiátriára, és ők majd tanusítják, hogy ön- és közveszélyes vagyok.” Az eljárás nyomán hatból két rendőr leszerelt végül, és bár lassít a rendőrkocsi, de ha látják, hogy nincs okuk igazoltatni, mennek is tovább.

„Amúgy is iszonyú éles konfliktusok vannak a többségi társadalom tagjai és a romák között, a rendőrség ezekkel az igazoltatásokkal csak erősíti ezeket – mondja Attila. – A sztereotípiák rögzülnek és az árkok mélyülnek. Kerülni kell a cigányokat, látjátok?! Veszélyes bűnöző mind! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! Ki kell kényszeríteni a folyamatos nyomásgyakorlással, hogy figyeljenek ránk, és ne diszkriminálhassanak senkit. Látom, hogy a hatóságok, a bírák sokszor először szembesülnek azzal, mennyire megalázó ez az egész, mennyire fáj egy-egy ilyen eset, milyen mély nyomokat hagyhat, és mennyire megnehezíti az életet, ha folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy csak másodrangú állampolgár lehetsz, akit nem véd a jog. Egy-egy ilyen ügy arra is jó, hogy a párbeszéd elinduljon.”

Attilának többen – még a sorstársai is – javasolták már, hogy hagyja abba a küzdelmet. „A legszebb tanács az volt, mikor azt tanácsolta nekem egy egyébként jóindulatú ember, hogy járjak talán öltönyben. És próbáljam meghúzni magam, akkor biztosan békén hagynak majd. De nekem épp az a célom, hogy hirdessem: se a bőrszíned, se a ruházatod nem lehet ok arra, hogy jogtalanul bánjanak veled. Azért küzdök, hogy senkit ne vegzálhassanak feleslegesen!”Szöveg: Karafiáth Orsolya
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Gyerekként értelmi sérültnek minősítették, most a diszkrimináció ellen küzd a fiatal roma egyetemista

Karafiáth Orsolya mutatja be Lakatos Attila Jánost, aki állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, és nem hagyja szó nélkül a kirekesztő hatósági intézkedéseket, amelyek származása miatt érik. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Lakatos Attilának sikerült az, ami rajta kívül sajnos csak nagyon kevés fiatalnak sikerülhet ma Magyarországon. Állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a sztereotípiákat nem tudja maga mögött hagyni. Származása miatt most is folyamatosan tapasztalja a megkülönböztetést, például amikor rendszeresen igazoltatják a rendőrök az utcán, de soha nem hagyja annyiban a dolgot. Eljárásokat indít a jogsértések miatt, és már Brüsszelben is felszólalt a kirekesztő gyakorlatok ellen.

Mindenkiért harcol

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” (József Attila: Levegőt – részlet)

Lakatos Attila János fiatal egyetemista, szociális munkásnak készül. Szabadidejében rendszerint tanul és olvas, és már a gimnázium mellett is dolgozott. Eddig több mint ötven alkalommal igazoltatta a rendőrség. Nézték már terroristának, bevándorlónak, bajkeverőnek, tolvajnak. Vagy nem is nézték semminek, hiszen okot nem adott az intézkedéshez. A bőrének a színe elég volt.

„Csak a rendőrség tanácsát – miszerint minden egyes esetben feljelentést kell az áldozatnak tennie – fogadtam meg, amikor elkezdtem elindítani az eljárásokat ellenük. Hogy legyen nyoma a jogsértéseknek” – mondja. És bár sok idejébe, energiájába és gyakran – mivel a hatóságok még nincsenek felkészülve a hasonló eljárásokra – pénzébe is került már a küzdelem, amit a környezetében is sokan szélmalomharcnak tartanak, ő nem adja fel. „Segítek összegyűjteni az eseteket, hogy a jövő szakemberei, a történészek, szociológusok és az emberjogi szervezetek képviselői szembesüljenek ezekkel a feljegyzésekkel. Lássák, hol éltünk, hol próbáltunk mindennek ellenére boldogulni.”„Az intézetben, ahol gondoskodtak rólam, minden évben megállapította egy szakértőbizottság, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Szerintük hatvan az IQ-m” – meséli. Attila egy kilencgyerekes roma család legkisebbjeként, édesapja öngyilkossága után, még csecsemőként került állami gondoskodásba. „Amikor a cigány szót hallom, összerándulok – mondja. – Nem tehetek róla, ez egy zsigeri reakció, talán mert egészen kicsi koromtól mindig gyűlölettel, lenézéssel átitatva hallottam. Büdös cigányok, lusta cigányok, buta cigányok. Az intézetben a felügyelők és a dolgozók is sokszor így beszéltek a fejünk felett. Nem viszitek majd semmire, mehettek árkot ásni, már ha épp nem a börtönben csücsültök! Szégyelltem, hogy cigány vagyok, sorscsapásként, Isten büntetésének tartva, hogy barna a bőröm és sötét a hajam. És már gyerekként éreztem az intézeten kívül is az örökös kívülállást. Kimentünk a faluba sétálni, a rendőrök meg árgus szemekkel figyeltek minket és egyáltalán nem kedvesen szóltak hozzánk. Miért tehetik ezt meg?!”

Még egy felnőttnek is szüksége van a megerősítésekre, hát még egy gyereknek. Főképp, ha a támogató szeretetet otthon nem kapja meg. Az önbizalom, az önbecsülés az alapja annak, hogyan gondolkodunk önmagukról. „A szidalmak és a megvetés elől már kisgyerekként a könyvtárba menekültem. A szótárakat, lexikonokat bújtam, próbáltam minél többet és többet megismerni a körülöttem lévő világból.” Az intézetben voltak ugyan képzések, de ezek nem adtak teljes értékű szakmát, betanított segéderőként dolgozhatnak azok, akik elvégzik ezeket. Varró munkásként, kerti munkásként. Ezekhez nem kell kreativitás, nem kell gondolkodni, csak csinálni, mint egy robot. „Amikor nyolcadikosok-kilencedikesek voltunk, a pályaválasztás kapcsán is igyekeztek minket letörni. Hogy ne higgyünk túl sokat magunkról, amit most tanulunk, az a rendes iskolában a harmadikosok szintje. Hát persze, hiszen mindannyian értelmi fogyatékosok voltunk.” Mégis a pályaválasztás volt a mérföldkő Attila számára, ugyanis a nevelőtanára rávette a gyámját és az igazgatót, hogy engedjék továbbtanulni. Volt az intézettől háromszáz méterre egy szakmunkásképző, felmerült, hogy odamehetne vendéglátós növendéknek. „Az igazgató figyelmeztetett, ha elvérzek, ha nem bírom a tempót, azonnal jövök vissza kerti munkát tanulni. De megálltam a helyem, csupa négyes-ötös osztályzatokkal. Így aztán hamarosan két szakmunkásbizonyítvánnyal elkezdtem dolgozni egy velencei üdülőben, felszolgálóként.” De hamar kiderült, a munka csak fizikailag kötötte le, szellemileg nem, így a felszolgálás mellett sikerült az érettségit is letennie. Rengeteg korrepetálásra volt szüksége, de a tanárok az intézetből segítettek. Az egyik tanár a matematika házifeladatokban, a másik az angoltanulásban. „Nulláról kellett szintre hoznom magam, de behoztam az összes lemaradást. Minden szabadidőmet a tanulás töltötte ki.”

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim, hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy senki ne dicsekedjék őelőtte." (1 Korinthus 1:26-29)

Hogy mi segített a nevelők felkarolásán kívül? „A kereszténység, a Jézusba vetett hitem. És az, hogy láttam sok igaz keresztényt magam körül, becsületes, tisztességes embereket, akikre hasonlítani szerettem volna. Sok párhuzamot látok Buddha és a saját sorsom között. Ő ugyan gazdag indiai hercegi család sarjaként találkozott a szenvedéssel, egy zárt világból kilépve szembesült a halállal és a szegénységgel, én pedig már kisgyerekkorom óta nézem a világ valódi arcát, de az, hogy segíteni szeretnék én is, és valamiért mások is direkt engem keresnek meg a fájdalmaikkal, azt érzem, összeköt bennünket. Nem tudom elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot, bánatot látok, és van körülöttem mindkettőből elég. Úgy érzem, bátran keresnek meg engem, megosztva nagyon felkavaró történeteket is, a szerelmi csalódástól az erőszakig. Együtt keressük aztán azt, hogy mi hol hibázhattunk, és együtt próbáljuk elfogadni a tényeket, hogy továbbléphessünk. Hogy ehhez bennem valamiféle erős képesség van, az, hogy ilyen nagy az empátiám indított arra, hogy megpróbáljam jobban megérteni mások belső mozgatórugóit. Ehhez nagy segítségem a Biblia, a pszichológia és az irodalom. A versek mindig velem vannak, főképp József Attila soraival tudok azonosulni. Talán mert a sorsunk sok ponton érintkezik. A figyelem nagy ajándék, tudom. Igyekszem a figyelmemmel, odafigyelésemmel is segíteni.”

Attila egyedül ült a sülysápi váróteremben, mikor egyszercsak a fülébe üvöltöttek: Igazoltatás! (Egy az évente közel 20 millióból, ami után az adataidat – persze jogszerűtlenül – fél évig őrzik.) Mindhárom kijáratot elzárták. „Ilyen félelmetes lennék, hogy ekkora erőkkel kell felvonulniuk ellenem?! Vagy vegyük a Gellért téri igazoltatásom esetét. Utólag a két rendőr rengeteg különféle indokot hozott fel. Maga a helyszín! A hátizsák! A kócos hajam! A lapos pillantásom! Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy értsük, a rendőrség mindössze az emberek szubjektív biztonságérzetét próbálja növelni: elég látványos egy hozzám hasonló fiúval elbánni.”

Amikor Attila három évig a repülőtéren dolgozott utaskísérőként, a csarnokban egy részeg orosz horogkeresztes zászlóval hadonászott, a rendőrök pedig csak rádióztak, nem tudtak lépni. „Azaz de. Igazoltattak engem” – mondja. Vagy amikor a vonatra nem akarták felengedni. „A kalauz elképesztő hangnemben beszélt velem, nem hagytam annyiban, leszállván jelentettem az állomásfőnökségen az ügyet. Egyedül indítottam meg az eljárást, ügyvéd nélkül az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, ahol négy hónapon át vizsgálták az ügyet, és megállapították a jogsértést. A MÁV megtámadta a határozatot, de bíróság előtt is elvesztették a pert. „Arra próbálom felhívni az embertársaim figyelmét, hogy igenis el kell indítani ezeket az eljárásokat. Mert a dokumentáláson kívül is vannak eredmények. Itt, ahol lakom, a tizedik kerületben érezhetően csökkent a vegzálások száma!” Persze kellett hozzá Attila botrányos – és dokumentált – esete. Egy tanárával ketten épp vásárolni indultak, amikor hat rendőr állta az útjukat. „Kipattantak a kisbuszból, hogy igazoljuk magunkat. Miért, kérdeztem én. Na, akkor motozás. Van-e nálunk szúró-vágó eszköz?! Egyetemisták vagyunk, nem így intézzük a konfliktusainkat, feleltem. Erre ki kellett pakolnunk a zsebeinket, átvizsgáltak minket. A tanáromnak levetették a zokniját is. Fenyegettek, hogy fogdára visznek. Azzal is megfenyegettek, hogy beszállíttatnak a pszichiátriára, és ők majd tanusítják, hogy ön- és közveszélyes vagyok.” Az eljárás nyomán hatból két rendőr leszerelt végül, és bár lassít a rendőrkocsi, de ha látják, hogy nincs okuk igazoltatni, mennek is tovább.

„Amúgy is iszonyú éles konfliktusok vannak a többségi társadalom tagjai és a romák között, a rendőrség ezekkel az igazoltatásokkal csak erősíti ezeket – mondja Attila. – A sztereotípiák rögzülnek és az árkok mélyülnek. Kerülni kell a cigányokat, látjátok?! Veszélyes bűnöző mind! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! Ki kell kényszeríteni a folyamatos nyomásgyakorlással, hogy figyeljenek ránk, és ne diszkriminálhassanak senkit. Látom, hogy a hatóságok, a bírák sokszor először szembesülnek azzal, mennyire megalázó ez az egész, mennyire fáj egy-egy ilyen eset, milyen mély nyomokat hagyhat, és mennyire megnehezíti az életet, ha folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy csak másodrangú állampolgár lehetsz, akit nem véd a jog. Egy-egy ilyen ügy arra is jó, hogy a párbeszéd elinduljon.”

Attilának többen – még a sorstársai is – javasolták már, hogy hagyja abba a küzdelmet. „A legszebb tanács az volt, mikor azt tanácsolta nekem egy egyébként jóindulatú ember, hogy járjak talán öltönyben. És próbáljam meghúzni magam, akkor biztosan békén hagynak majd. De nekem épp az a célom, hogy hirdessem: se a bőrszíned, se a ruházatod nem lehet ok arra, hogy jogtalanul bánjanak veled. Azért küzdök, hogy senkit ne vegzálhassanak feleslegesen!”Szöveg: Karafiáth Orsolya
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Gyerekként értelmi sérültnek minősítették, most a diszkrimináció ellen küzd a fiatal roma egyetemista

Karafiáth Orsolya mutatja be Lakatos Attila Jánost, aki állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, és nem hagyja szó nélkül a kirekesztő hatósági intézkedéseket, amelyek származása miatt érik. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Lakatos Attilának sikerült az, ami rajta kívül sajnos csak nagyon kevés fiatalnak sikerülhet ma Magyarországon. Állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a sztereotípiákat nem tudja maga mögött hagyni. Származása miatt most is folyamatosan tapasztalja a megkülönböztetést, például amikor rendszeresen igazoltatják a rendőrök az utcán, de soha nem hagyja annyiban a dolgot. Eljárásokat indít a jogsértések miatt, és már Brüsszelben is felszólalt a kirekesztő gyakorlatok ellen.

Mindenkiért harcol

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” (József Attila: Levegőt – részlet)

Lakatos Attila János fiatal egyetemista, szociális munkásnak készül. Szabadidejében rendszerint tanul és olvas, és már a gimnázium mellett is dolgozott. Eddig több mint ötven alkalommal igazoltatta a rendőrség. Nézték már terroristának, bevándorlónak, bajkeverőnek, tolvajnak. Vagy nem is nézték semminek, hiszen okot nem adott az intézkedéshez. A bőrének a színe elég volt.

„Csak a rendőrség tanácsát – miszerint minden egyes esetben feljelentést kell az áldozatnak tennie – fogadtam meg, amikor elkezdtem elindítani az eljárásokat ellenük. Hogy legyen nyoma a jogsértéseknek” – mondja. És bár sok idejébe, energiájába és gyakran – mivel a hatóságok még nincsenek felkészülve a hasonló eljárásokra – pénzébe is került már a küzdelem, amit a környezetében is sokan szélmalomharcnak tartanak, ő nem adja fel. „Segítek összegyűjteni az eseteket, hogy a jövő szakemberei, a történészek, szociológusok és az emberjogi szervezetek képviselői szembesüljenek ezekkel a feljegyzésekkel. Lássák, hol éltünk, hol próbáltunk mindennek ellenére boldogulni.”„Az intézetben, ahol gondoskodtak rólam, minden évben megállapította egy szakértőbizottság, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Szerintük hatvan az IQ-m” – meséli. Attila egy kilencgyerekes roma család legkisebbjeként, édesapja öngyilkossága után, még csecsemőként került állami gondoskodásba. „Amikor a cigány szót hallom, összerándulok – mondja. – Nem tehetek róla, ez egy zsigeri reakció, talán mert egészen kicsi koromtól mindig gyűlölettel, lenézéssel átitatva hallottam. Büdös cigányok, lusta cigányok, buta cigányok. Az intézetben a felügyelők és a dolgozók is sokszor így beszéltek a fejünk felett. Nem viszitek majd semmire, mehettek árkot ásni, már ha épp nem a börtönben csücsültök! Szégyelltem, hogy cigány vagyok, sorscsapásként, Isten büntetésének tartva, hogy barna a bőröm és sötét a hajam. És már gyerekként éreztem az intézeten kívül is az örökös kívülállást. Kimentünk a faluba sétálni, a rendőrök meg árgus szemekkel figyeltek minket és egyáltalán nem kedvesen szóltak hozzánk. Miért tehetik ezt meg?!”

Még egy felnőttnek is szüksége van a megerősítésekre, hát még egy gyereknek. Főképp, ha a támogató szeretetet otthon nem kapja meg. Az önbizalom, az önbecsülés az alapja annak, hogyan gondolkodunk önmagukról. „A szidalmak és a megvetés elől már kisgyerekként a könyvtárba menekültem. A szótárakat, lexikonokat bújtam, próbáltam minél többet és többet megismerni a körülöttem lévő világból.” Az intézetben voltak ugyan képzések, de ezek nem adtak teljes értékű szakmát, betanított segéderőként dolgozhatnak azok, akik elvégzik ezeket. Varró munkásként, kerti munkásként. Ezekhez nem kell kreativitás, nem kell gondolkodni, csak csinálni, mint egy robot. „Amikor nyolcadikosok-kilencedikesek voltunk, a pályaválasztás kapcsán is igyekeztek minket letörni. Hogy ne higgyünk túl sokat magunkról, amit most tanulunk, az a rendes iskolában a harmadikosok szintje. Hát persze, hiszen mindannyian értelmi fogyatékosok voltunk.” Mégis a pályaválasztás volt a mérföldkő Attila számára, ugyanis a nevelőtanára rávette a gyámját és az igazgatót, hogy engedjék továbbtanulni. Volt az intézettől háromszáz méterre egy szakmunkásképző, felmerült, hogy odamehetne vendéglátós növendéknek. „Az igazgató figyelmeztetett, ha elvérzek, ha nem bírom a tempót, azonnal jövök vissza kerti munkát tanulni. De megálltam a helyem, csupa négyes-ötös osztályzatokkal. Így aztán hamarosan két szakmunkásbizonyítvánnyal elkezdtem dolgozni egy velencei üdülőben, felszolgálóként.” De hamar kiderült, a munka csak fizikailag kötötte le, szellemileg nem, így a felszolgálás mellett sikerült az érettségit is letennie. Rengeteg korrepetálásra volt szüksége, de a tanárok az intézetből segítettek. Az egyik tanár a matematika házifeladatokban, a másik az angoltanulásban. „Nulláról kellett szintre hoznom magam, de behoztam az összes lemaradást. Minden szabadidőmet a tanulás töltötte ki.”

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim, hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy senki ne dicsekedjék őelőtte." (1 Korinthus 1:26-29)

Hogy mi segített a nevelők felkarolásán kívül? „A kereszténység, a Jézusba vetett hitem. És az, hogy láttam sok igaz keresztényt magam körül, becsületes, tisztességes embereket, akikre hasonlítani szerettem volna. Sok párhuzamot látok Buddha és a saját sorsom között. Ő ugyan gazdag indiai hercegi család sarjaként találkozott a szenvedéssel, egy zárt világból kilépve szembesült a halállal és a szegénységgel, én pedig már kisgyerekkorom óta nézem a világ valódi arcát, de az, hogy segíteni szeretnék én is, és valamiért mások is direkt engem keresnek meg a fájdalmaikkal, azt érzem, összeköt bennünket. Nem tudom elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot, bánatot látok, és van körülöttem mindkettőből elég. Úgy érzem, bátran keresnek meg engem, megosztva nagyon felkavaró történeteket is, a szerelmi csalódástól az erőszakig. Együtt keressük aztán azt, hogy mi hol hibázhattunk, és együtt próbáljuk elfogadni a tényeket, hogy továbbléphessünk. Hogy ehhez bennem valamiféle erős képesség van, az, hogy ilyen nagy az empátiám indított arra, hogy megpróbáljam jobban megérteni mások belső mozgatórugóit. Ehhez nagy segítségem a Biblia, a pszichológia és az irodalom. A versek mindig velem vannak, főképp József Attila soraival tudok azonosulni. Talán mert a sorsunk sok ponton érintkezik. A figyelem nagy ajándék, tudom. Igyekszem a figyelmemmel, odafigyelésemmel is segíteni.”

Attila egyedül ült a sülysápi váróteremben, mikor egyszercsak a fülébe üvöltöttek: Igazoltatás! (Egy az évente közel 20 millióból, ami után az adataidat – persze jogszerűtlenül – fél évig őrzik.) Mindhárom kijáratot elzárták. „Ilyen félelmetes lennék, hogy ekkora erőkkel kell felvonulniuk ellenem?! Vagy vegyük a Gellért téri igazoltatásom esetét. Utólag a két rendőr rengeteg különféle indokot hozott fel. Maga a helyszín! A hátizsák! A kócos hajam! A lapos pillantásom! Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy értsük, a rendőrség mindössze az emberek szubjektív biztonságérzetét próbálja növelni: elég látványos egy hozzám hasonló fiúval elbánni.”

Amikor Attila három évig a repülőtéren dolgozott utaskísérőként, a csarnokban egy részeg orosz horogkeresztes zászlóval hadonászott, a rendőrök pedig csak rádióztak, nem tudtak lépni. „Azaz de. Igazoltattak engem” – mondja. Vagy amikor a vonatra nem akarták felengedni. „A kalauz elképesztő hangnemben beszélt velem, nem hagytam annyiban, leszállván jelentettem az állomásfőnökségen az ügyet. Egyedül indítottam meg az eljárást, ügyvéd nélkül az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, ahol négy hónapon át vizsgálták az ügyet, és megállapították a jogsértést. A MÁV megtámadta a határozatot, de bíróság előtt is elvesztették a pert. „Arra próbálom felhívni az embertársaim figyelmét, hogy igenis el kell indítani ezeket az eljárásokat. Mert a dokumentáláson kívül is vannak eredmények. Itt, ahol lakom, a tizedik kerületben érezhetően csökkent a vegzálások száma!” Persze kellett hozzá Attila botrányos – és dokumentált – esete. Egy tanárával ketten épp vásárolni indultak, amikor hat rendőr állta az útjukat. „Kipattantak a kisbuszból, hogy igazoljuk magunkat. Miért, kérdeztem én. Na, akkor motozás. Van-e nálunk szúró-vágó eszköz?! Egyetemisták vagyunk, nem így intézzük a konfliktusainkat, feleltem. Erre ki kellett pakolnunk a zsebeinket, átvizsgáltak minket. A tanáromnak levetették a zokniját is. Fenyegettek, hogy fogdára visznek. Azzal is megfenyegettek, hogy beszállíttatnak a pszichiátriára, és ők majd tanusítják, hogy ön- és közveszélyes vagyok.” Az eljárás nyomán hatból két rendőr leszerelt végül, és bár lassít a rendőrkocsi, de ha látják, hogy nincs okuk igazoltatni, mennek is tovább.

„Amúgy is iszonyú éles konfliktusok vannak a többségi társadalom tagjai és a romák között, a rendőrség ezekkel az igazoltatásokkal csak erősíti ezeket – mondja Attila. – A sztereotípiák rögzülnek és az árkok mélyülnek. Kerülni kell a cigányokat, látjátok?! Veszélyes bűnöző mind! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! Ki kell kényszeríteni a folyamatos nyomásgyakorlással, hogy figyeljenek ránk, és ne diszkriminálhassanak senkit. Látom, hogy a hatóságok, a bírák sokszor először szembesülnek azzal, mennyire megalázó ez az egész, mennyire fáj egy-egy ilyen eset, milyen mély nyomokat hagyhat, és mennyire megnehezíti az életet, ha folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy csak másodrangú állampolgár lehetsz, akit nem véd a jog. Egy-egy ilyen ügy arra is jó, hogy a párbeszéd elinduljon.”

Attilának többen – még a sorstársai is – javasolták már, hogy hagyja abba a küzdelmet. „A legszebb tanács az volt, mikor azt tanácsolta nekem egy egyébként jóindulatú ember, hogy járjak talán öltönyben. És próbáljam meghúzni magam, akkor biztosan békén hagynak majd. De nekem épp az a célom, hogy hirdessem: se a bőrszíned, se a ruházatod nem lehet ok arra, hogy jogtalanul bánjanak veled. Azért küzdök, hogy senkit ne vegzálhassanak feleslegesen!”Szöveg: Karafiáth Orsolya
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Huszonéves polgárőr lett a pécsi hajléktalan férfi őrangyala

Seres Lili Hanna mutatja be Benkő Balázst, aki nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti viskóját. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

A 22 éves Balázs igazi hétköznapi hős. A pécsi polgárőr nem akart híres lenni és nem akarta megváltani a világot, mindössze annyit tett, amit nagyon sokan megtehetnénk a mindennapi életünkben: segített egy kiszolgáltatott embernek. Balázs nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti a viskóját. Neki köszönhetően Jánosnak azóta otthona és munkája is lett – és nem utolsósorban egy új barátja is Balázs személyében.

Ketten maradtunk

Ülnek a padkán, és nézik, ahogy omlik össze a viskó. Hé – kiáltja az egyik fickó –, ezt az edényt elvihetem? Balázs Jánosra pillant. János biccent. Mellette egy TESCO-s szatyorban ott lapulnak a ruhái.

Furcsa hazamenni ezután. Haza. Balázs haza tud menni. Sétál ki Uránvárosból. Ő, Balázs, pécsi raktáros és polgárőr, hazamegy. Mint sok másik ember a városban ezekben a percekben. De János. Aki elvesztette az otthonát, most már másodszorra. Balázsnak van lakcíme. Jánosnak szatyra van. Sétál kifele, a mellkasát mintha késsel szurkálnák, sétál és nem átkozza a főnökét. Aki anno megkérte, nézzen rá arra az emberre a szőlőhegyen, aki a garázssor falát használva épített egy kis bódét magának. Nézze már meg, hogy minden oké-e azzal az emberrel, aki a szülei halála után hajlék nélkül maradt és így találta fel magát.

Kíváncsian ment oda. Hogy nézhet ki a hely. Milyen lehet az az ember.

Odament, megnézte, jelentette a főnöknek, hogy minden rendben. Aztán este az ágyban, ahogy szokta, végiggondolta a napot. Nincs minden rendben. Ez így nincs rendben.Három napra rá visszament. János elmesélte az életét. Egyre csak mondta, magától, már kérdések se kellettek, úgy tűnt, érezte, hogy Balázs érdeklődése őszinte. Balázs pedig látta, ezért is ment vissza, hogy Jánosból hiányzik valami. A mogorvaság. Nyitott, kedves, bárki szembejövő megkérdezhetné az utcán, ő készséggel elmesélné az életét.

Elmondott hát mindent, Balázs pedig nem átkozza őt ezért. Magát meg azért, hogy két hónapig két naponta járt hozzá, kenyérrel és tartós étellel. Nem átkozza magukat, hogy beszélgettek, barátok lettek. Pedig akkor most nem képzelné el összeszorult gyomorral Jánost, ahogy egy adomány téli dzsekiben ül az utcán és magában beszél. Nem látná a szemgödreit beesni. Az ujjait és a szakállát a nikotintól elsárgulni. Nem képzelné el, hogy minden éjjel átfázik és a teste egyre hidegebb lesz, mert a lopás veszélye visszatartja a hajléktalanszállóktól. Más szállásra meg nincs pénze. Nem képzelné el, hogy magában mormog, részegen felhördül a főtéren, krákog, hörög, káromkodik, az emberek nem néznek rá, sietnek tovább. Ha nem lesznek ilyen jóban, Balázs most nem képzelné el szúró mellkassal János magányos lesüllyedését.

De elképzeli. Megy hazafelé, nem átkoz senkit, talán a János lábosait is elcsóró viskóbontó embereket se, csak arra gondol, milyen hihetetlen ez, milyen egyszerű. Elveszteni az egyik legtermészetesebbnek hitt birtokodat, a lakhelyed. Mi a franc ez, hogy történhet ilyen, emberek között. Hogy lehet valaki ilyen egyedül. Talán nincs is annyira egyedül.

Két nappal a viskó lebontása előtt Balázs élőben videózott a Facebookon. Aztán lelkes ismerősei kérésére csoportot is indított. Vannak, akiket érdekel János.

És nemcsak érdekel. Balázs videóját nemcsak lájkolták, nemcsak szomorú fejeket küldözgettek és kommenteltek, hogy basszameg, ez de durva, nagyon gáz, basszus, nagyon sajnálom, ez iszonyatos, szegény ember. Az ismerősök nem pörgették tovább a hírfolyamot. Mint a kiscicás videókat meg a napi híreket, Jánost nem felejtették el rögtön.

Ha segítenek, jó, ha nem, ő akkor is megoldja valahogy. Balázs ül a gép előtt, olvassa a hozzászólásokat, az üzeneteket, tudja, hogy az ígéret, amíg csak ígéret, bár kedves, nem sokat ér. Aztán igen, jönnek a valódi felajánlások, és János kiválasztja a legközelebbit. Hogy ne legyen messze a várostól. Balázstól. A présházhoz biciklit is kap. Macskája is lesz. Ágya is.

*

Balázs újságírókkal sétál Uránvárosban, mutogat, mesél. Elég nehéz volt ide visszajönni. De az újságírók kedvesek, ez nem bulvár, ez az Abcúg. Balázs a férfit nézi, ahogy fényképezi János viskójának hűlt helyét. Ő miért nem fényképezte le? A viskót, amikor még volt. Emlékszik még rá, János is, a jófej szomszédok és a bontók is, de ha mindenki elfelejti? Hogy pontosan hogy nézett ki. Milyen volt a tapintása a fóliának, a gumimatracnak a tetőn, a deszkáknak, az ajtóknak, milyen hűvös volt bent, milyen volt a formája, a szaga, a berendezése. János biztos nem fogja elfelejteni, de az emlékeket nem lehet úgy mutogatni, mint egy fényképet. Sajnálom, mondja Balázs, hogy nem fotóztam le. Az újságíró megértően mosolyog, a fotós kattintgat.

János az újságíróknak is elmeséli az életét, mert ők is kíváncsiak. Elmondja, hogy kárpitos volt, elmondja a válását, a lányát, a szüleit, a garázst, ahol először csak a bútorait akarta tárolni, aztán beköltözött, aztán ki, mert nem volt pénz, Józsit, akivel fóliákban aludtak az utcán, azt is, hogy ő mindig fázva ébredt, mert éjjel lerúgta magáról.

Balázs nézi a cikket a neten. Szépek a fotók. Bárcsak itt lett volna ez a fotós, amikor megvolt még a viskó. Így a hűlt helyre az olvasók képzelik oda János régi otthonát, mindenki máshogy. Talán nem baj. Jánosról is jó a kép. Nagyon sötét fotó, csak ott van fény, ahol János: az arcán, amit a ráncok mellett árnyékok barázdálnak, azok közül néz kifelé olyan félig kedvesen, félig szomorúan. Így ír történetet a fotós. János sárgás szürke haja és szakálla mintha pont úgy ölelné körbe azt a mély tekintetű arcot, ahogy a fotós akarja. Pedig a haj és a szakáll volt előbb, a fotós abba látta bele, amit belelátott. Amit továbbadott.

Balázsról is jó a kép, a kunyhó hűlt helyén áll, világos van, ez sem lehet véletlen, világos, de a levelek lehulltak, a graffiti a falon annyira nem szép, hogy tökéletes legyen ez a világosság. Ügyes ez a fotós. Lassan jó lenne újra egy cikk.

*

– Lassan jó lenne újra egy cikk, szeretném, ha írnának majd egyet – mondja Balázs a telefonban. – Voltak megkeresések, többen írtak volna, én még nem akartam, hát most majd lehet, hogy nem is kellek. Lehet, hogy azt mondják majd, ha akkor nem akartad, pedig mi ott voltunk, most már késő.

Rázom a fejem, fülemen a telefonnal.

– Szerintem – mondom biztató mosollyal – ez egy nagyon jó történet. Bocsánat, de – teszem hozzá – jó anyag egy újságírónak, mindig is az lesz, ne aggódj, nem sértődnek meg. Most hogy van János? – kérdezem, mert az abcúgos cikk másfél éves.

– Tavaly óta nehezebb – mondja Balázs. – Mi vesszük neki a gyógyszereket, de egyre nehezebben bírjuk.

– Kik? Maradt egy kis csapat, aki segít?

– Ketten maradtunk.

Balázs és a férfi, akié a présház. Akinek gyereke lett, így kevesebb ideje. Nem adják fel, tervben van egy otthon is. Tervükben. Van itt két ember, elsősorban egy, a fiatal pécsi Balázs, aki vigyáz a középkorú, beteg, utcaseprőként dolgozó pécsi Jánosra. Őrangyal. Esetlenül dicsérem a telefonban, milyen szuper, amit csinál, a munkahelyet is kiharcolta neki, elvitte a céghez János orvosi papírjait, hogy megértőbbek legyenek vele és hagyják söprögetni a játszóteret négy órában. Bárcsak több olyan ember lenne, mint te.

Leteszem a telefont, nézegetem a jegyzeteimet. Azt is mondtam, mennyire örülök, hogy írhatok róla. Mennyire jó, hogy a TASZ jelölte erre a tökéletesen neki való díjra, mennyire jó, hogy a Marie Claire helyet ad ezeknek a történeteknek. Talán még sincs veszve minden. Bambulok a jegyzeteimre, és naivan elképzelem azt az ideális világot, ahol hosszú gólyalábakkal átlépjük a köztünk nyílt szakadékokat. Ahol nem ilyen elképesztő, hogy egy huszonegy éves ember nemcsak odamegy, segít is. De elképesztő, és nekünk ezzel kell kezdenünk valamit. Megírni, lefotózni, jelölni, helyet adni, megosztani. Támogatni. Lecsukom a laptopot. Jó beszélgetés volt, lesz mit megírnom. A lebontással kezdem.

Szöveg: Seres Lili Hanna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Huszonéves polgárőr lett a pécsi hajléktalan férfi őrangyala

Seres Lili Hanna mutatja be Benkő Balázst, aki nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti viskóját. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

A 22 éves Balázs igazi hétköznapi hős. A pécsi polgárőr nem akart híres lenni és nem akarta megváltani a világot, mindössze annyit tett, amit nagyon sokan megtehetnénk a mindennapi életünkben: segített egy kiszolgáltatott embernek. Balázs nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti a viskóját. Neki köszönhetően Jánosnak azóta otthona és munkája is lett – és nem utolsósorban egy új barátja is Balázs személyében.

Ketten maradtunk

Ülnek a padkán, és nézik, ahogy omlik össze a viskó. Hé – kiáltja az egyik fickó –, ezt az edényt elvihetem? Balázs Jánosra pillant. János biccent. Mellette egy TESCO-s szatyorban ott lapulnak a ruhái.

Furcsa hazamenni ezután. Haza. Balázs haza tud menni. Sétál ki Uránvárosból. Ő, Balázs, pécsi raktáros és polgárőr, hazamegy. Mint sok másik ember a városban ezekben a percekben. De János. Aki elvesztette az otthonát, most már másodszorra. Balázsnak van lakcíme. Jánosnak szatyra van. Sétál kifele, a mellkasát mintha késsel szurkálnák, sétál és nem átkozza a főnökét. Aki anno megkérte, nézzen rá arra az emberre a szőlőhegyen, aki a garázssor falát használva épített egy kis bódét magának. Nézze már meg, hogy minden oké-e azzal az emberrel, aki a szülei halála után hajlék nélkül maradt és így találta fel magát.

Kíváncsian ment oda. Hogy nézhet ki a hely. Milyen lehet az az ember.

Odament, megnézte, jelentette a főnöknek, hogy minden rendben. Aztán este az ágyban, ahogy szokta, végiggondolta a napot. Nincs minden rendben. Ez így nincs rendben.Három napra rá visszament. János elmesélte az életét. Egyre csak mondta, magától, már kérdések se kellettek, úgy tűnt, érezte, hogy Balázs érdeklődése őszinte. Balázs pedig látta, ezért is ment vissza, hogy Jánosból hiányzik valami. A mogorvaság. Nyitott, kedves, bárki szembejövő megkérdezhetné az utcán, ő készséggel elmesélné az életét.

Elmondott hát mindent, Balázs pedig nem átkozza őt ezért. Magát meg azért, hogy két hónapig két naponta járt hozzá, kenyérrel és tartós étellel. Nem átkozza magukat, hogy beszélgettek, barátok lettek. Pedig akkor most nem képzelné el összeszorult gyomorral Jánost, ahogy egy adomány téli dzsekiben ül az utcán és magában beszél. Nem látná a szemgödreit beesni. Az ujjait és a szakállát a nikotintól elsárgulni. Nem képzelné el, hogy minden éjjel átfázik és a teste egyre hidegebb lesz, mert a lopás veszélye visszatartja a hajléktalanszállóktól. Más szállásra meg nincs pénze. Nem képzelné el, hogy magában mormog, részegen felhördül a főtéren, krákog, hörög, káromkodik, az emberek nem néznek rá, sietnek tovább. Ha nem lesznek ilyen jóban, Balázs most nem képzelné el szúró mellkassal János magányos lesüllyedését.

De elképzeli. Megy hazafelé, nem átkoz senkit, talán a János lábosait is elcsóró viskóbontó embereket se, csak arra gondol, milyen hihetetlen ez, milyen egyszerű. Elveszteni az egyik legtermészetesebbnek hitt birtokodat, a lakhelyed. Mi a franc ez, hogy történhet ilyen, emberek között. Hogy lehet valaki ilyen egyedül. Talán nincs is annyira egyedül.

Két nappal a viskó lebontása előtt Balázs élőben videózott a Facebookon. Aztán lelkes ismerősei kérésére csoportot is indított. Vannak, akiket érdekel János.

És nemcsak érdekel. Balázs videóját nemcsak lájkolták, nemcsak szomorú fejeket küldözgettek és kommenteltek, hogy basszameg, ez de durva, nagyon gáz, basszus, nagyon sajnálom, ez iszonyatos, szegény ember. Az ismerősök nem pörgették tovább a hírfolyamot. Mint a kiscicás videókat meg a napi híreket, Jánost nem felejtették el rögtön.

Ha segítenek, jó, ha nem, ő akkor is megoldja valahogy. Balázs ül a gép előtt, olvassa a hozzászólásokat, az üzeneteket, tudja, hogy az ígéret, amíg csak ígéret, bár kedves, nem sokat ér. Aztán igen, jönnek a valódi felajánlások, és János kiválasztja a legközelebbit. Hogy ne legyen messze a várostól. Balázstól. A présházhoz biciklit is kap. Macskája is lesz. Ágya is.

*

Balázs újságírókkal sétál Uránvárosban, mutogat, mesél. Elég nehéz volt ide visszajönni. De az újságírók kedvesek, ez nem bulvár, ez az Abcúg. Balázs a férfit nézi, ahogy fényképezi János viskójának hűlt helyét. Ő miért nem fényképezte le? A viskót, amikor még volt. Emlékszik még rá, János is, a jófej szomszédok és a bontók is, de ha mindenki elfelejti? Hogy pontosan hogy nézett ki. Milyen volt a tapintása a fóliának, a gumimatracnak a tetőn, a deszkáknak, az ajtóknak, milyen hűvös volt bent, milyen volt a formája, a szaga, a berendezése. János biztos nem fogja elfelejteni, de az emlékeket nem lehet úgy mutogatni, mint egy fényképet. Sajnálom, mondja Balázs, hogy nem fotóztam le. Az újságíró megértően mosolyog, a fotós kattintgat.

János az újságíróknak is elmeséli az életét, mert ők is kíváncsiak. Elmondja, hogy kárpitos volt, elmondja a válását, a lányát, a szüleit, a garázst, ahol először csak a bútorait akarta tárolni, aztán beköltözött, aztán ki, mert nem volt pénz, Józsit, akivel fóliákban aludtak az utcán, azt is, hogy ő mindig fázva ébredt, mert éjjel lerúgta magáról.

Balázs nézi a cikket a neten. Szépek a fotók. Bárcsak itt lett volna ez a fotós, amikor megvolt még a viskó. Így a hűlt helyre az olvasók képzelik oda János régi otthonát, mindenki máshogy. Talán nem baj. Jánosról is jó a kép. Nagyon sötét fotó, csak ott van fény, ahol János: az arcán, amit a ráncok mellett árnyékok barázdálnak, azok közül néz kifelé olyan félig kedvesen, félig szomorúan. Így ír történetet a fotós. János sárgás szürke haja és szakálla mintha pont úgy ölelné körbe azt a mély tekintetű arcot, ahogy a fotós akarja. Pedig a haj és a szakáll volt előbb, a fotós abba látta bele, amit belelátott. Amit továbbadott.

Balázsról is jó a kép, a kunyhó hűlt helyén áll, világos van, ez sem lehet véletlen, világos, de a levelek lehulltak, a graffiti a falon annyira nem szép, hogy tökéletes legyen ez a világosság. Ügyes ez a fotós. Lassan jó lenne újra egy cikk.

*

– Lassan jó lenne újra egy cikk, szeretném, ha írnának majd egyet – mondja Balázs a telefonban. – Voltak megkeresések, többen írtak volna, én még nem akartam, hát most majd lehet, hogy nem is kellek. Lehet, hogy azt mondják majd, ha akkor nem akartad, pedig mi ott voltunk, most már késő.

Rázom a fejem, fülemen a telefonnal.

– Szerintem – mondom biztató mosollyal – ez egy nagyon jó történet. Bocsánat, de – teszem hozzá – jó anyag egy újságírónak, mindig is az lesz, ne aggódj, nem sértődnek meg. Most hogy van János? – kérdezem, mert az abcúgos cikk másfél éves.

– Tavaly óta nehezebb – mondja Balázs. – Mi vesszük neki a gyógyszereket, de egyre nehezebben bírjuk.

– Kik? Maradt egy kis csapat, aki segít?

– Ketten maradtunk.

Balázs és a férfi, akié a présház. Akinek gyereke lett, így kevesebb ideje. Nem adják fel, tervben van egy otthon is. Tervükben. Van itt két ember, elsősorban egy, a fiatal pécsi Balázs, aki vigyáz a középkorú, beteg, utcaseprőként dolgozó pécsi Jánosra. Őrangyal. Esetlenül dicsérem a telefonban, milyen szuper, amit csinál, a munkahelyet is kiharcolta neki, elvitte a céghez János orvosi papírjait, hogy megértőbbek legyenek vele és hagyják söprögetni a játszóteret négy órában. Bárcsak több olyan ember lenne, mint te.

Leteszem a telefont, nézegetem a jegyzeteimet. Azt is mondtam, mennyire örülök, hogy írhatok róla. Mennyire jó, hogy a TASZ jelölte erre a tökéletesen neki való díjra, mennyire jó, hogy a Marie Claire helyet ad ezeknek a történeteknek. Talán még sincs veszve minden. Bambulok a jegyzeteimre, és naivan elképzelem azt az ideális világot, ahol hosszú gólyalábakkal átlépjük a köztünk nyílt szakadékokat. Ahol nem ilyen elképesztő, hogy egy huszonegy éves ember nemcsak odamegy, segít is. De elképesztő, és nekünk ezzel kell kezdenünk valamit. Megírni, lefotózni, jelölni, helyet adni, megosztani. Támogatni. Lecsukom a laptopot. Jó beszélgetés volt, lesz mit megírnom. A lebontással kezdem.

Szöveg: Seres Lili Hanna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Huszonéves polgárőr lett a pécsi hajléktalan férfi őrangyala

Seres Lili Hanna mutatja be Benkő Balázst, aki nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti viskóját. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

A 22 éves Balázs igazi hétköznapi hős. A pécsi polgárőr nem akart híres lenni és nem akarta megváltani a világot, mindössze annyit tett, amit nagyon sokan megtehetnénk a mindennapi életünkben: segített egy kiszolgáltatott embernek. Balázs nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti a viskóját. Neki köszönhetően Jánosnak azóta otthona és munkája is lett – és nem utolsósorban egy új barátja is Balázs személyében.

Ketten maradtunk

Ülnek a padkán, és nézik, ahogy omlik össze a viskó. Hé – kiáltja az egyik fickó –, ezt az edényt elvihetem? Balázs Jánosra pillant. János biccent. Mellette egy TESCO-s szatyorban ott lapulnak a ruhái.

Furcsa hazamenni ezután. Haza. Balázs haza tud menni. Sétál ki Uránvárosból. Ő, Balázs, pécsi raktáros és polgárőr, hazamegy. Mint sok másik ember a városban ezekben a percekben. De János. Aki elvesztette az otthonát, most már másodszorra. Balázsnak van lakcíme. Jánosnak szatyra van. Sétál kifele, a mellkasát mintha késsel szurkálnák, sétál és nem átkozza a főnökét. Aki anno megkérte, nézzen rá arra az emberre a szőlőhegyen, aki a garázssor falát használva épített egy kis bódét magának. Nézze már meg, hogy minden oké-e azzal az emberrel, aki a szülei halála után hajlék nélkül maradt és így találta fel magát.

Kíváncsian ment oda. Hogy nézhet ki a hely. Milyen lehet az az ember.

Odament, megnézte, jelentette a főnöknek, hogy minden rendben. Aztán este az ágyban, ahogy szokta, végiggondolta a napot. Nincs minden rendben. Ez így nincs rendben.Három napra rá visszament. János elmesélte az életét. Egyre csak mondta, magától, már kérdések se kellettek, úgy tűnt, érezte, hogy Balázs érdeklődése őszinte. Balázs pedig látta, ezért is ment vissza, hogy Jánosból hiányzik valami. A mogorvaság. Nyitott, kedves, bárki szembejövő megkérdezhetné az utcán, ő készséggel elmesélné az életét.

Elmondott hát mindent, Balázs pedig nem átkozza őt ezért. Magát meg azért, hogy két hónapig két naponta járt hozzá, kenyérrel és tartós étellel. Nem átkozza magukat, hogy beszélgettek, barátok lettek. Pedig akkor most nem képzelné el összeszorult gyomorral Jánost, ahogy egy adomány téli dzsekiben ül az utcán és magában beszél. Nem látná a szemgödreit beesni. Az ujjait és a szakállát a nikotintól elsárgulni. Nem képzelné el, hogy minden éjjel átfázik és a teste egyre hidegebb lesz, mert a lopás veszélye visszatartja a hajléktalanszállóktól. Más szállásra meg nincs pénze. Nem képzelné el, hogy magában mormog, részegen felhördül a főtéren, krákog, hörög, káromkodik, az emberek nem néznek rá, sietnek tovább. Ha nem lesznek ilyen jóban, Balázs most nem képzelné el szúró mellkassal János magányos lesüllyedését.

De elképzeli. Megy hazafelé, nem átkoz senkit, talán a János lábosait is elcsóró viskóbontó embereket se, csak arra gondol, milyen hihetetlen ez, milyen egyszerű. Elveszteni az egyik legtermészetesebbnek hitt birtokodat, a lakhelyed. Mi a franc ez, hogy történhet ilyen, emberek között. Hogy lehet valaki ilyen egyedül. Talán nincs is annyira egyedül.

Két nappal a viskó lebontása előtt Balázs élőben videózott a Facebookon. Aztán lelkes ismerősei kérésére csoportot is indított. Vannak, akiket érdekel János.

És nemcsak érdekel. Balázs videóját nemcsak lájkolták, nemcsak szomorú fejeket küldözgettek és kommenteltek, hogy basszameg, ez de durva, nagyon gáz, basszus, nagyon sajnálom, ez iszonyatos, szegény ember. Az ismerősök nem pörgették tovább a hírfolyamot. Mint a kiscicás videókat meg a napi híreket, Jánost nem felejtették el rögtön.

Ha segítenek, jó, ha nem, ő akkor is megoldja valahogy. Balázs ül a gép előtt, olvassa a hozzászólásokat, az üzeneteket, tudja, hogy az ígéret, amíg csak ígéret, bár kedves, nem sokat ér. Aztán igen, jönnek a valódi felajánlások, és János kiválasztja a legközelebbit. Hogy ne legyen messze a várostól. Balázstól. A présházhoz biciklit is kap. Macskája is lesz. Ágya is.

*

Balázs újságírókkal sétál Uránvárosban, mutogat, mesél. Elég nehéz volt ide visszajönni. De az újságírók kedvesek, ez nem bulvár, ez az Abcúg. Balázs a férfit nézi, ahogy fényképezi János viskójának hűlt helyét. Ő miért nem fényképezte le? A viskót, amikor még volt. Emlékszik még rá, János is, a jófej szomszédok és a bontók is, de ha mindenki elfelejti? Hogy pontosan hogy nézett ki. Milyen volt a tapintása a fóliának, a gumimatracnak a tetőn, a deszkáknak, az ajtóknak, milyen hűvös volt bent, milyen volt a formája, a szaga, a berendezése. János biztos nem fogja elfelejteni, de az emlékeket nem lehet úgy mutogatni, mint egy fényképet. Sajnálom, mondja Balázs, hogy nem fotóztam le. Az újságíró megértően mosolyog, a fotós kattintgat.

János az újságíróknak is elmeséli az életét, mert ők is kíváncsiak. Elmondja, hogy kárpitos volt, elmondja a válását, a lányát, a szüleit, a garázst, ahol először csak a bútorait akarta tárolni, aztán beköltözött, aztán ki, mert nem volt pénz, Józsit, akivel fóliákban aludtak az utcán, azt is, hogy ő mindig fázva ébredt, mert éjjel lerúgta magáról.

Balázs nézi a cikket a neten. Szépek a fotók. Bárcsak itt lett volna ez a fotós, amikor megvolt még a viskó. Így a hűlt helyre az olvasók képzelik oda János régi otthonát, mindenki máshogy. Talán nem baj. Jánosról is jó a kép. Nagyon sötét fotó, csak ott van fény, ahol János: az arcán, amit a ráncok mellett árnyékok barázdálnak, azok közül néz kifelé olyan félig kedvesen, félig szomorúan. Így ír történetet a fotós. János sárgás szürke haja és szakálla mintha pont úgy ölelné körbe azt a mély tekintetű arcot, ahogy a fotós akarja. Pedig a haj és a szakáll volt előbb, a fotós abba látta bele, amit belelátott. Amit továbbadott.

Balázsról is jó a kép, a kunyhó hűlt helyén áll, világos van, ez sem lehet véletlen, világos, de a levelek lehulltak, a graffiti a falon annyira nem szép, hogy tökéletes legyen ez a világosság. Ügyes ez a fotós. Lassan jó lenne újra egy cikk.

*

– Lassan jó lenne újra egy cikk, szeretném, ha írnának majd egyet – mondja Balázs a telefonban. – Voltak megkeresések, többen írtak volna, én még nem akartam, hát most majd lehet, hogy nem is kellek. Lehet, hogy azt mondják majd, ha akkor nem akartad, pedig mi ott voltunk, most már késő.

Rázom a fejem, fülemen a telefonnal.

– Szerintem – mondom biztató mosollyal – ez egy nagyon jó történet. Bocsánat, de – teszem hozzá – jó anyag egy újságírónak, mindig is az lesz, ne aggódj, nem sértődnek meg. Most hogy van János? – kérdezem, mert az abcúgos cikk másfél éves.

– Tavaly óta nehezebb – mondja Balázs. – Mi vesszük neki a gyógyszereket, de egyre nehezebben bírjuk.

– Kik? Maradt egy kis csapat, aki segít?

– Ketten maradtunk.

Balázs és a férfi, akié a présház. Akinek gyereke lett, így kevesebb ideje. Nem adják fel, tervben van egy otthon is. Tervükben. Van itt két ember, elsősorban egy, a fiatal pécsi Balázs, aki vigyáz a középkorú, beteg, utcaseprőként dolgozó pécsi Jánosra. Őrangyal. Esetlenül dicsérem a telefonban, milyen szuper, amit csinál, a munkahelyet is kiharcolta neki, elvitte a céghez János orvosi papírjait, hogy megértőbbek legyenek vele és hagyják söprögetni a játszóteret négy órában. Bárcsak több olyan ember lenne, mint te.

Leteszem a telefont, nézegetem a jegyzeteimet. Azt is mondtam, mennyire örülök, hogy írhatok róla. Mennyire jó, hogy a TASZ jelölte erre a tökéletesen neki való díjra, mennyire jó, hogy a Marie Claire helyet ad ezeknek a történeteknek. Talán még sincs veszve minden. Bambulok a jegyzeteimre, és naivan elképzelem azt az ideális világot, ahol hosszú gólyalábakkal átlépjük a köztünk nyílt szakadékokat. Ahol nem ilyen elképesztő, hogy egy huszonegy éves ember nemcsak odamegy, segít is. De elképesztő, és nekünk ezzel kell kezdenünk valamit. Megírni, lefotózni, jelölni, helyet adni, megosztani. Támogatni. Lecsukom a laptopot. Jó beszélgetés volt, lesz mit megírnom. A lebontással kezdem.

Szöveg: Seres Lili Hanna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Nem sajnálatra, megoldásra van szükségük a családon belüli erőszak áldozatainak

Nemes Anna mutatja be Orosz Bernadettet, aki az egész társadalmat szembesíti a családon belüli erőszak problémájával és egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Aki látta, soha nem fogja elfelejteni Orosz Bernadett fényképeit, amiket azután tett közzé, hogy volt élettársa brutálisan bántalmazta őt – már a sokadik alkalommal. Bátor posztjával rengeteg sorstársa nevében szólalt fel, akik azóta is rendre megkeresik őt. Emellett arra kényszerítette az egész társadalmat, hogy nézzünk szembe a családon belüli erőszak problémájával, amiről szeretünk inkább megfeledkezni. Orosz Bernadett kálváriája még nem ért véget, mert bántalmazója pert indított ellene, de ő továbbra is elszántan harcol az igazáért, és már egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért.

Nincs benne harag, az igazságért küzd

Csak egy vékony fénycsík szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. Kint halk léptek, kulcsok zaja. A vájár dolgozni indult, a szőke kislány pedig felriadt, mint mindig, ha az apja becsukta maga mögött az ajtót hajnalban. Ilyenkor úgy tudott visszaaludni, ha arra gondolt, mi lesz, ha egyszer nagy lesz. A kislány a fal felé fordult, magához ölelte a takaróját, és elképzelte, hogy amikor nagy lesz, egy nagy házban él majd a férjével, vagy talán nem is egy házban, hanem egy nagy tanyán, és lesz rengeteg gyereke, akár tíz is, vagy tizenkettő, és nagyon boldogok lesznek, bármi is történik. A kislány azt is képzelte, hogy ott, a domb tetejére épült tanyán lesznek tündérek is, akik megvédik őket minden rossztól, és gondoskodnak arról, hogy minden napra jusson egy csoda a családnak. Amikor mindez megjelent a szeme előtt, megnyugodott, és néhány pillanat múlva újra békésen aludt.

A kislány ma már felnőtt nő. A megálmodott domb tetején él egy nagy házban Miskolcon, boldog, hatgyermekes édesanyaként. A csodákban és a tündérekben annak ellenére is töretlenül hisz, hogy már jól ismeri a poklot. Ő ugyanis az az ember, az a nő és az az édesanya, akit 2019 őszén a felismerhetetlenségig összevert a párja. Bernadett arcán nem maradt ép felület, eltört az orra, letörtek a fogai, és a teste is zúzódásokkal volt tele. A szállodai szoba, ahol bántalmazták, úgy nézett ki, mintha gyilkosság történt volna a falak között. A férfi betörte a kulcsra zárt ajtót, széttörte a tömörfa fésülködőasztalt, Bernadett fejét hol ököllel ütötte, hol a hajánál fogva a falba verte. A nő vére szinte mindenhol ott volt a szobában. Bernadett bűne aznap az volt, hogy előbb ment fel aludni a szobába, mint a párja. A férfi, miközben ütötte Bernadettet, azt mondta neki, hogy azt a szobát élve már biztos, hogy nem hagyja el.

Nem lett igaza. Bernadett él, és a történetét nem rendőrségi beszámolókból, nem rokonoktól vagy szomszédoktól, hanem tőle tudjuk. Mert összeszedte minden bátorságát, és kiállt a nyilvánosság elé. Megmutatta, mit jelent a párkapcsolati erőszak, amikor nem definíció, nem statisztikai adat, nem vita tárgya, hanem valóság. Először fotókat mutatott a véraláfutásos, feldagadt arcáról, aztán megszólalt. Nem csak azért, hogy magának kérjen segítséget, hanem azért, hogy azok helyett is kiálljon, akik nem merik megmutatni, mi történik velük a zárt ajtók mögött.

Bernadett ezekért az emberekért küzd nap mint nap. Szinte nincs olyan hét, hogy ne keresnék meg olyan nők, akiket szintén bántalmaznak, de vagy nem kapnak, vagy nem is mernek segítséget kérni.Azt mondja, nem tud és nem is szeretne elmenni a sorstársai mellett. Szerinte az áldozatoknak nem sajnálatra, hanem megoldásra van szükségük, ami Magyarországon egyelőre rendszerszinten hiányzik. Varga Judit igazságügyi miniszternek több javaslatot és kérvényt is benyújtott az elmúlt időszakban, kampányolt Brüsszelben, az Európai Parlamentben, fogadta többek között Katarina Barley volt német igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, az Európai Parlament alelnöke, aki személyesen biztosította a támogatásáról. Bernadett a jövőben kampányt indít annak érdekében, hogy a magyar kormány tegyen törvényjavaslatokat azért, hogy a gyereküket egyedül nevelő szülőket és a gyerekeket hatékonyan meg lehessen védeni az erőszaktól.

A politikusokkal folytatott párbeszéd mellett, több társával együtt létrehozták a BÉKE nevű szervezetet, vagyis a Bántalmazottak Érdekképviseleti Egyesületét. A céljuk a segítségnyújtás mindazoknak, akik azt hiszik, a bántalmazó kapcsolatból nincs kiút és nincs remény, csak tűrés és hallgatás van. Az egyesület alapítói közül többen is bántalmazottak voltak, így elsőkézből tudnak tanácsot adni, hogyan kerülhető el az áldozattá válás, és segítenek abban is, hogy ha már megtörtént a baj, legyen, aki képviseli és segíti a bántalmazottakat.

Bernadett szerint az egyik legfontosabb, hogy az áldozatok ne rekedjenek meg évekig egy bántalmazó kapcsolatban, és ne kerüljön hosszú évekbe az sem, amíg vissza tudják szerezni az önbecsülésüket és a teljesítőképességüket.Bernadett azt mondja, két hét után tudnia kellett volna, hogy a férfi, akivel kapcsolatban van, veszélyes. Ha visszatekint, ma már tudja, hogy voltak jelek, de akkor fogalma sem volt arról, hogy mire kellene figyelnie. Éppen ezért különböző kampányokkal arra is szeretnék felhívni a társadalom, a szakemberek és főleg az érintettek figyelmét, hogy melyek lehetnek a legelső jelek arra, hogy komoly a baj. Abban bíznak, hogy kitartó munkával elérhető, hogy az erőszakot elszenvedett emberek nem várják meg, amíg a helyzet visszafordíthatatlanul elmérgesedik, és adott esetben az életükbe kerül az, hogy nem mertek és nem tudtak segítséget kérni.

Amíg Bernadett a családon belüli és a kapcsolati erőszak ellen küzd, a saját ügye sem áll meg. A fotók és a látleletek őt igazolják, azt mégsem lehet tudni, hogy az igazságszolgáltatás végül hogyan ítéli meg a történetét. Az már most biztos, hogy a folyamat hosszú lesz, hiszen az első tárgyaláson nem a bántalmazás ügyében hallgatták meg. Ugyanis a férfi, aki brutálisan összeverte Bernadettet, ötmillió forintos kártérítést követel a nőtől, mivel szerinte sérültek a személyiségi jogai, amikor Bernadett a segélykérő posztjában megnevezte őt.

Bernadett azt mondja, azt tanulta a szüleitől, hogy hinni kell az emberek jóságában.Nem forgatná vissza az idő kerekét, nem törölné ki az elmúlt egy évet az életéből. Elfogadja, hogy ezt az utat kell végigjárnia. Nincs benne harag vagy gyűlölet, de azt szeretné, ha a bántalmazója végül valódi büntetést kapna, azaz börtönbe kerülne. Bernadett szerint ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul.

Ha a bántalmazott emberek azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek megszólalni.Orosz Bernadett azért is áll ki a nyilvánosság elé a történetével, hogy ne vegye el a reményt a bántalmazottaktól.

Csak egy vékony fénycsík szűrődik be a résnyire nyitott ajtón. A gyerekei alszanak, Bernadett még ébren van. A fal felé fordul, magához öleli a takaróját, a szeme előtt megjelenik egy rönkház a svájci Alpokban, és látja, ahogy a gyerekeivel bemennek az ajtón. Boldogok. A domb tetejére épült házban minden, ami most történik körülöttük, már csupán távoli, tompa zaj a múltból.

Szöveg: Nemes Anna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


Nem sajnálatra, megoldásra van szükségük a családon belüli erőszak áldozatainak

Nemes Anna mutatja be Orosz Bernadettet, aki az egész társadalmat szembesíti a családon belüli erőszak problémájával és egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Aki látta, soha nem fogja elfelejteni Orosz Bernadett fényképeit, amiket azután tett közzé, hogy volt barátja brutálisan bántalmazta őt – már a sokadik alkalommal. Bátor posztjával rengeteg sorstársa nevében szólalt fel, akik azóta is rendre megkeresik őt. Emellett az egész társadalom figyelmét felhívta arra, hogy milyen fontos szembenézni a családon belüli erőszak problémájával, amiről szeretünk inkább megfeledkezni. Orosz Bernadett kálváriája még nem ért véget, mert bántalmazója pert indított ellene, de ő továbbra is elszántan harcol az igazáért, és már egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért.

Nincs benne harag, az igazságért küzd

Csak egy vékony fénycsík szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. Kint halk léptek, kulcsok zaja. A vájár dolgozni indult, a szőke kislány pedig felriadt, mint mindig, ha az apja becsukta maga mögött az ajtót hajnalban. Ilyenkor úgy tudott visszaaludni, ha arra gondolt, mi lesz, ha egyszer nagy lesz. A kislány a fal felé fordult, magához ölelte a takaróját, és elképzelte, hogy amikor nagy lesz, egy nagy házban él majd a férjével, vagy talán nem is egy házban, hanem egy nagy tanyán, és lesz rengeteg gyereke, akár tíz is, vagy tizenkettő, és nagyon boldogok lesznek, bármi is történik. A kislány azt is képzelte, hogy ott, a domb tetejére épült tanyán lesznek tündérek is, akik megvédik őket minden rossztól, és gondoskodnak arról, hogy minden napra jusson egy csoda a családnak. Amikor mindez megjelent a szeme előtt, megnyugodott, és néhány pillanat múlva újra békésen aludt.

A kislány ma már felnőtt nő. A megálmodott domb tetején él egy nagy házban Miskolcon, boldog, hatgyermekes édesanyaként. A csodákban és a tündérekben annak ellenére is töretlenül hisz, hogy már jól ismeri a poklot. Ő ugyanis az az ember, az a nő és az az édesanya, akit 2019 őszén a felismerhetetlenségig összevert a párja. Bernadett arcán nem maradt ép felület, eltört az orra, letörtek a fogai, és a teste is zúzódásokkal volt tele. A szállodai szoba, ahol bántalmazták, úgy nézett ki, mintha gyilkosság történt volna a falak között. A férfi betörte a kulcsra zárt ajtót, széttörte a tömörfa fésülködőasztalt, Bernadett fejét hol ököllel ütötte, hol a hajánál fogva a falba verte. A nő vére szinte mindenhol ott volt a szobában. Bernadett bűne aznap az volt, hogy előbb ment fel aludni a szobába, mint a párja. A férfi, miközben ütötte Bernadettet, azt mondta neki, hogy azt a szobát élve már biztos, hogy nem hagyja el.

Nem lett igaza. Bernadett él, és a történetét nem rendőrségi beszámolókból, nem rokonoktól vagy szomszédoktól, hanem tőle tudjuk. Mert összeszedte minden bátorságát, és kiállt a nyilvánosság elé. Megmutatta, mit jelent a párkapcsolati erőszak, amikor nem definíció, nem statisztikai adat, nem vita tárgya, hanem valóság. Először fotókat mutatott a véraláfutásos, feldagadt arcáról, aztán megszólalt. Nem csak azért, hogy magának kérjen segítséget, hanem azért, hogy azok helyett is kiálljon, akik nem merik megmutatni, mi történik velük a zárt ajtók mögött.

Bernadett ezekért az emberekért küzd nap mint nap. Szinte nincs olyan hét, hogy ne keresnék meg olyan nők, akiket szintén bántalmaznak, de vagy nem kapnak, vagy nem is mernek segítséget kérni.Azt mondja, nem tud és nem is szeretne elmenni a sorstársai mellett. Szerinte az áldozatoknak nem sajnálatra, hanem megoldásra van szükségük, ami Magyarországon egyelőre rendszerszinten hiányzik. Varga Judit igazságügyi miniszternek több javaslatot és kérvényt is benyújtott az elmúlt időszakban, kampányolt Brüsszelben, az Európai Parlamentben, fogadta többek között Katarina Barley volt német igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, az Európai Parlament alelnöke, aki személyesen biztosította a támogatásáról. Bernadett a jövőben kampányt indít annak érdekében, hogy a magyar kormány tegyen törvényjavaslatokat azért, hogy a gyereküket egyedül nevelő szülőket és a gyerekeket hatékonyan meg lehessen védeni az erőszaktól.

A politikusokkal folytatott párbeszéd mellett, több társával együtt létrehozták a BÉKE nevű szervezetet, vagyis a Bántalmazottak Érdekképviseleti Egyesületét. A céljuk a segítségnyújtás mindazoknak, akik azt hiszik, a bántalmazó kapcsolatból nincs kiút és nincs remény, csak tűrés és hallgatás van. Az egyesület alapítói közül többen is bántalmazottak voltak, így elsőkézből tudnak tanácsot adni, hogyan kerülhető el az áldozattá válás, és segítenek abban is, hogy ha már megtörtént a baj, legyen, aki képviseli és segíti a bántalmazottakat.

Bernadett szerint az egyik legfontosabb, hogy az áldozatok ne rekedjenek meg évekig egy bántalmazó kapcsolatban, és ne kerüljön hosszú évekbe az sem, amíg vissza tudják szerezni az önbecsülésüket és a teljesítőképességüket.Bernadett azt mondja, két hét után tudnia kellett volna, hogy a férfi, akivel kapcsolatban van, veszélyes. Ha visszatekint, ma már tudja, hogy voltak jelek, de akkor fogalma sem volt arról, hogy mire kellene figyelnie. Éppen ezért különböző kampányokkal arra is szeretnék felhívni a társadalom, a szakemberek és főleg az érintettek figyelmét, hogy melyek lehetnek a legelső jelek arra, hogy komoly a baj. Abban bíznak, hogy kitartó munkával elérhető, hogy az erőszakot elszenvedett emberek nem várják meg, amíg a helyzet visszafordíthatatlanul elmérgesedik, és adott esetben az életükbe kerül az, hogy nem mertek és nem tudtak segítséget kérni.

Amíg Bernadett a családon belüli és a kapcsolati erőszak ellen küzd, a saját ügye sem áll meg. A fotók és a látleletek őt igazolják, azt mégsem lehet tudni, hogy az igazságszolgáltatás végül hogyan ítéli meg a történetét. Az már most biztos, hogy a folyamat hosszú lesz, hiszen az első tárgyaláson nem a bántalmazás ügyében hallgatták meg. Ugyanis a férfi, aki brutálisan összeverte Bernadettet, ötmillió forintos kártérítést követel a nőtől, mivel szerinte sérültek a személyiségi jogai, amikor Bernadett a segélykérő posztjában megnevezte őt.

Bernadett azt mondja, azt tanulta a szüleitől, hogy hinni kell az emberek jóságában.Nem forgatná vissza az idő kerekét, nem törölné ki az elmúlt egy évet az életéből. Elfogadja, hogy ezt az utat kell végigjárnia. Nincs benne harag vagy gyűlölet, de azt szeretné, ha a bántalmazója végül valódi büntetést kapna, azaz börtönbe kerülne. Bernadett szerint ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul.

Ha a bántalmazott emberek azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek megszólalni.Orosz Bernadett azért is áll ki a nyilvánosság elé a történetével, hogy ne vegye el a reményt a bántalmazottaktól.

Csak egy vékony fénycsík szűrődik be a résnyire nyitott ajtón. A gyerekei alszanak, Bernadett még ébren van. A fal felé fordul, magához öleli a takaróját, a szeme előtt megjelenik egy rönkház a svájci Alpokban, és látja, ahogy a gyerekeivel bemennek az ajtón. Boldogok. A domb tetejére épült házban minden, ami most történik körülöttük, már csupán távoli, tompa zaj a múltból.

Szöveg: Nemes Anna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


Nem sajnálatra, megoldásra van szükségük a családon belüli erőszak áldozatainak

Nemes Anna mutatja be Orosz Bernadettet, aki az egész társadalmat szembesíti a családon belüli erőszak problémájával és egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Aki látta, soha nem fogja elfelejteni Orosz Bernadett fényképeit, amiket azután tett közzé, hogy volt barátja brutálisan bántalmazta őt – már a sokadik alkalommal. Bátor posztjával rengeteg sorstársa nevében szólalt fel, akik azóta is rendre megkeresik őt. Emellett az egész társadalom figyelmét felhívta arra, hogy milyen fontos szembenézni a családon belüli erőszak problémájával, amiről szeretünk inkább megfeledkezni. Orosz Bernadett kálváriája még nem ért véget, mert bántalmazója pert indított ellene, de ő továbbra is elszántan harcol az igazáért, és már egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért.

Nincs benne harag, az igazságért küzd

Csak egy vékony fénycsík szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. Kint halk léptek, kulcsok zaja. A vájár dolgozni indult, a szőke kislány pedig felriadt, mint mindig, ha az apja becsukta maga mögött az ajtót hajnalban. Ilyenkor úgy tudott visszaaludni, ha arra gondolt, mi lesz, ha egyszer nagy lesz. A kislány a fal felé fordult, magához ölelte a takaróját, és elképzelte, hogy amikor nagy lesz, egy nagy házban él majd a férjével, vagy talán nem is egy házban, hanem egy nagy tanyán, és lesz rengeteg gyereke, akár tíz is, vagy tizenkettő, és nagyon boldogok lesznek, bármi is történik. A kislány azt is képzelte, hogy ott, a domb tetejére épült tanyán lesznek tündérek is, akik megvédik őket minden rossztól, és gondoskodnak arról, hogy minden napra jusson egy csoda a családnak. Amikor mindez megjelent a szeme előtt, megnyugodott, és néhány pillanat múlva újra békésen aludt.

A kislány ma már felnőtt nő. A megálmodott domb tetején él egy nagy házban Miskolcon, boldog, hatgyermekes édesanyaként. A csodákban és a tündérekben annak ellenére is töretlenül hisz, hogy már jól ismeri a poklot. Ő ugyanis az az ember, az a nő és az az édesanya, akit 2019 őszén a felismerhetetlenségig összevert a párja. Bernadett arcán nem maradt ép felület, eltört az orra, letörtek a fogai, és a teste is zúzódásokkal volt tele. A szállodai szoba, ahol bántalmazták, úgy nézett ki, mintha gyilkosság történt volna a falak között. A férfi betörte a kulcsra zárt ajtót, széttörte a tömörfa fésülködőasztalt, Bernadett fejét hol ököllel ütötte, hol a hajánál fogva a falba verte. A nő vére szinte mindenhol ott volt a szobában. Bernadett bűne aznap az volt, hogy előbb ment fel aludni a szobába, mint a párja. A férfi, miközben ütötte Bernadettet, azt mondta neki, hogy azt a szobát élve már biztos, hogy nem hagyja el.

Nem lett igaza. Bernadett él, és a történetét nem rendőrségi beszámolókból, nem rokonoktól vagy szomszédoktól, hanem tőle tudjuk. Mert összeszedte minden bátorságát, és kiállt a nyilvánosság elé. Megmutatta, mit jelent a párkapcsolati erőszak, amikor nem definíció, nem statisztikai adat, nem vita tárgya, hanem valóság. Először fotókat mutatott a véraláfutásos, feldagadt arcáról, aztán megszólalt. Nem csak azért, hogy magának kérjen segítséget, hanem azért, hogy azok helyett is kiálljon, akik nem merik megmutatni, mi történik velük a zárt ajtók mögött.

Bernadett ezekért az emberekért küzd nap mint nap. Szinte nincs olyan hét, hogy ne keresnék meg olyan nők, akiket szintén bántalmaznak, de vagy nem kapnak, vagy nem is mernek segítséget kérni.Azt mondja, nem tud és nem is szeretne elmenni a sorstársai mellett. Szerinte az áldozatoknak nem sajnálatra, hanem megoldásra van szükségük, ami Magyarországon egyelőre rendszerszinten hiányzik. Varga Judit igazságügyi miniszternek több javaslatot és kérvényt is benyújtott az elmúlt időszakban, kampányolt Brüsszelben, az Európai Parlamentben, fogadta többek között Katarina Barley volt német igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, az Európai Parlament alelnöke, aki személyesen biztosította a támogatásáról. Bernadett a jövőben kampányt indít annak érdekében, hogy a magyar kormány tegyen törvényjavaslatokat azért, hogy a gyereküket egyedül nevelő szülőket és a gyerekeket hatékonyan meg lehessen védeni az erőszaktól.

A politikusokkal folytatott párbeszéd mellett, több társával együtt létrehozták a BÉKE nevű szervezetet, vagyis a Bántalmazottak Érdekképviseleti Egyesületét. A céljuk a segítségnyújtás mindazoknak, akik azt hiszik, a bántalmazó kapcsolatból nincs kiút és nincs remény, csak tűrés és hallgatás van. Az egyesület alapítói közül többen is bántalmazottak voltak, így elsőkézből tudnak tanácsot adni, hogyan kerülhető el az áldozattá válás, és segítenek abban is, hogy ha már megtörtént a baj, legyen, aki képviseli és segíti a bántalmazottakat.

Bernadett szerint az egyik legfontosabb, hogy az áldozatok ne rekedjenek meg évekig egy bántalmazó kapcsolatban, és ne kerüljön hosszú évekbe az sem, amíg vissza tudják szerezni az önbecsülésüket és a teljesítőképességüket.Bernadett azt mondja, két hét után tudnia kellett volna, hogy a férfi, akivel kapcsolatban van, veszélyes. Ha visszatekint, ma már tudja, hogy voltak jelek, de akkor fogalma sem volt arról, hogy mire kellene figyelnie. Éppen ezért különböző kampányokkal arra is szeretnék felhívni a társadalom, a szakemberek és főleg az érintettek figyelmét, hogy melyek lehetnek a legelső jelek arra, hogy komoly a baj. Abban bíznak, hogy kitartó munkával elérhető, hogy az erőszakot elszenvedett emberek nem várják meg, amíg a helyzet visszafordíthatatlanul elmérgesedik, és adott esetben az életükbe kerül az, hogy nem mertek és nem tudtak segítséget kérni.

Amíg Bernadett a családon belüli és a kapcsolati erőszak ellen küzd, a saját ügye sem áll meg. A fotók és a látleletek őt igazolják, azt mégsem lehet tudni, hogy az igazságszolgáltatás végül hogyan ítéli meg a történetét. Az már most biztos, hogy a folyamat hosszú lesz, hiszen az első tárgyaláson nem a bántalmazás ügyében hallgatták meg. Ugyanis a férfi, aki brutálisan összeverte Bernadettet, ötmillió forintos kártérítést követel a nőtől, mivel szerinte sérültek a személyiségi jogai, amikor Bernadett a segélykérő posztjában megnevezte őt.

Bernadett azt mondja, azt tanulta a szüleitől, hogy hinni kell az emberek jóságában.Nem forgatná vissza az idő kerekét, nem törölné ki az elmúlt egy évet az életéből. Elfogadja, hogy ezt az utat kell végigjárnia. Nincs benne harag vagy gyűlölet, de azt szeretné, ha a bántalmazója végül valódi büntetést kapna, azaz börtönbe kerülne. Bernadett szerint ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul.

Ha a bántalmazott emberek azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek megszólalni.Orosz Bernadett azért is áll ki a nyilvánosság elé a történetével, hogy ne vegye el a reményt a bántalmazottaktól.

Csak egy vékony fénycsík szűrődik be a résnyire nyitott ajtón. A gyerekei alszanak, Bernadett még ébren van. A fal felé fordul, magához öleli a takaróját, a szeme előtt megjelenik egy rönkház a svájci Alpokban, és látja, ahogy a gyerekeivel bemennek az ajtón. Boldogok. A domb tetejére épült házban minden, ami most történik körülöttük, már csupán távoli, tompa zaj a múltból.

Szöveg: Nemes Anna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


Segítség