Ott Anna születésnapi gyűjtése

Nincs nap, hogy ne gondolnék a szülésemre, nincs hét, hogy ne nézném meg a képeket, videókat róla. Érzem a mellkasomon a fiam súlyát, mint amikor először rám tették, emlékszem arra a minden mással összehasonlíthatatlan első éjszakára, amit kettesben töltöttünk. Puszilgattam, simogattam, ölelgettem, takargattam, sírtam, nevettem, talán kicsit aludtam is. Az éjszaka, ami az egész életemet megváltoztatta, amiből soha többet nem lesz még hasonló sem. Azért történhetett meg, mert a fiam mellettem volt. Szerencsés vagyok, ép bőrrel, szép emlékekkel távoztunk mindannyian. Kevesek egyike vagyok. De ha nem így történt volna, azokban az órákban, a teljesen ismeretlen terepen, fájdalmakkal és félelmekkel tele vajon mertem volna szólni, ha azt érzem, nem jó, ami velem történik? Ismertem egyáltalán a lehetőségeimet és a jogaimat? Ki mertem volna nyitni a számat? A szülészeti erőszak kifejezést talán már senkinek nem kell magyarázni, szülőszobai rémtörténetekkel, traumákkal és tragédiákkal is gyakran találkozunk. Sok, egyre több nő meri vállalni a történetét és megkérdőjelezni azt, hogy élete egyik legtörékenyebb, legintimebb, legkiszolgáltatottabb pillanatában biztosan etikusan, empatikusan, helyesen, megfelelően jártak-e el vele a mindenhatónak tűnő szakemberek. Van-e indok arra, hogy elvegyék az anyától az újszülött gyermekét?