Varga Zs. cinikus határozatai - A Kúria leendő elnöke alkotmánybíróként

Öt évig tartó alkotmánybírói munkája során Varga Zs. András 82 olyan ügynek volt előadó bírája, amely érdemi alkotmánybírósági határozattal zárult, vagyis amelyben az érdemi alkotmányjogi kérdésben is döntést hozott a testület. Ezek között szép számmal találunk a közélet figyelmét is felkeltő, az alkotmányosság alapkérdéseit érintő ügyeket, és a szakmai közéletben is vitatott határozatokat.

Közösségi együttélés szabályai, hajléktalanság, földforgalmi törvény, Kishantos-ügy, plakáttörvény, rabszolgatörvény, STOP Soros, közigazgatási bíróságok felállítása, rémhírterjesztés:

az ezekről szóló alkotmánybírósági eljárásokban mind Varga Zs. volt az előadó bíró. Egy sor, a kormány politikája szempontjából különösen fontos ügyről van szó, amelyekben az Alkotmánybíróság kivétel nélkül a kormány igényeinek megfelelő döntést hozott, néha kifejezetten kreatív módon.

Varga Zs. néhány, az alapjogok érvényesülése szempontjából kevésbé érdekes határozat jegyzése után először a “közösségi együttélés” szabályozásával, valójában kifejezetten a mélyszegénységben élők életét megkeserítő önkormányzati jogalkotással kapcsolatos ügyben hívta fel magára a figyelmet [29/2015. (X. 2.) AB határozat]. A 2015. szeptember 29-én napvilágot látott határozatról akkor azt írtuk: “Alkotmánybíróság fittyet hány a jogbiztonságra és felrúgta eddigi gyakorlatát. A testület alapvető jogállami követelményekkel szembemenő határozatot hozott: mostantól a helyi önkormányzatok jogalkotásának korlátait már nem a jogbiztonság követelménye határozza meg. Vagyis: az Alkotmánybíróság önkényes és szakmaiatlan határozatával bebetonozta az önkormányzati önkényt.”

A Varga Zs. által jegyzett határozat megváltoztatta az emberi méltósághoz való jog korábbi alkotmánybírósági értelmezését is. Indokolása szerint a korábbi értelmezés a Negyedik Alaptörvény-módosítás miatt vált meghaladottá – pedig a módosítás nem is érintette az emberi méltóság fogalmát. Varga Zs. kreatív határozata tehát a jogfosztást egy olyan alaptörvény-módosításra alapozta, ami nem is arra a jogfosztással érintett élethelyzetre vonatkozott. És ezt a határozatban még el is ismerte:

„Ugyan az alkotmányos szabály csak az életvitelszerű tartózkodásra vonatkozóan tartalmaz konkrét rendelkezést, következményei ennél szélesebbek.”

Mivel – így okoskodik a határozat – bekerült az Alaptörvénybe annak lehetősége, hogy a helyi önkormányzatok a hajléktalanságot kiriminalizálják, ezzel úgy általában is kibővült a jogalkotási jogkörük. Majd hozzáteszi, hogy

„ez összhangban van az Alaptörvény emberképével. Az Alkotmánybíróság már a korábbi határozataiban megállapította, hogy az Alaptörvény emberképe nem az elszigetelt egyéné, hanem a társadalomban élő felelős személyiségé.”

Ezzel a határozattal vált egyértelművé – és ez is Varga Zs. Andrásnak köszönhető – hogy az Alkotmánybíróság emberképe a többség akaratának alárendelődő individuumnak felel meg.

Lényegében ennek a jogértelmezésnek a folytatása olvasható abban a határozatban is, amely az alapvető jogok biztosának egy másik indítványára született. Az ombudsman indítványa szerint az életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságok közterületi tárolásának, illetve elhelyezésének tilalma és szankcionálása sérti az emberi méltóságot. A Varga Zs. által jegyzett 3/2016. (II. 22.) AB határozat úgy tett, mintha a kifejezetten a hajléktalan emberek ellen hozott szabály nem vonatkozna a hajléktalan emberekre, és nem is talált összefüggést az emberi méltósághoz való jog és a között, hogy valaki (akár olyasvalaki, aki az utcán kényszerül élni) tárolhatja-e vagy sem közterületen az ingóságait.

Bár a hajléktalanság kriminalizálásával kapcsolatos legnagyobb port kavart, az életvitelszerűen a közterületen tartózkodók megbüntetését és akár elzárását is lehetővé tevő törvényről szóló 19/2019. (VI. 18.) AB határozat előadó bírája nem Varga Zs., hanem a testület elnöke, Sulyok Tamás volt, a kifejezetten embertelen határozat megszületése az általa jegyzett határozatok egyenes következményének tekinthető.

Varga Zs. volt az előadó bírája annak a határozatnak, amely zöld utat adott az úgynevezett STOP Soros törvénynek, ami létrehozta a „jogellenes bevándorlás elősegítése” nevű büntetőjogi kategóriát [3/2019. (III. 7.) AB határozat]. Az indítványozók szerint a Btk. módosítása azért Alaptörvény-ellenes, homályos, értelmezhetetlen, mert nem lehet belőle megállapítani, hogy milyen magatartást szankcionál és milyet nem, ezért önkényesen alkalmazható. A Varga Zs. által jegyzett határozat ezzel nem értett egyet. A határozat szerint

„az új bűncselekménynek még nincsen bírói gyakorlata, ezért nem vonható le alappal olyan következtetés, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek lennének.”

A határozat szerint semmiből nem vonható le olyan következtetés, hogy a jogalkotó a menekülteket segítő civil szervezetek munkatársait kívánta szankcionálni. Állította ezt annak ellenére, hogy a törvényt a kormányoldal kezdte el STOP Soros törvénynek nevezni, és elfogadásakor azt hangoztatni, hogy a Soros György alapítványai támogatását élvező jogvédőket meg kell állítani. A határozat szerint „bíróság juthat arra a következtetésre, hogy szervezésnek minősülhet egyebek között a toborzás vagy a közvetítés” bizonyos személyek között. Ez igaz, csakhogy juthat más következtetésre is, éppen amiatt támadták a törvényt, hogy széles, szinte parttalan értelmezési teret engedett a bíráknak. A határozattal az Alkotmánybíróság fenntartotta azt a helyzetet, hogy a menekülteknek segítséget nyújtó civil szervezeteknek egy sokféleképpen értelmezhető bünetőtörvényi szabály és egy őket támadó kormányzati politika együttes árnyékában kell folytatniuk humanitárius tevékenységüket.

A koronavírus-járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzet idején elfogadott, a rémhírterjesztés tényállását érintő Btk.-módosításról szóló AB határozatot is Varga Zs. jegyzi. Ebben a döntésében az Alkotmánybíróság megtalálta a módját, hogy elmenjen a valódi probléma mellett. A határozat szerint a rémhírterjesztés szigorítása azért nem korlátozza aránytalanul a szólásszabadságot, mert az új törvény csak azokat az állításokat fenyegeti büntetéssel, amelyről terjesztője tudta, hogy nem igaz, vagy maga ferdítette el az igazságot. Csakhogy a határozat nem foglalkozott azzal, hogy a módosítás elrettentheti a polgárokat attól, hogy szabadon kifejezzék véleményüket. Habár a rémhírterjesztést csakis szándékosan lehet elkövetni, ez az értelmezés egyáltalán nem akadályozta meg a rendőröket abban, hogy olyan eljárásokat indítsanak, amikor ez a feltétel egyáltalán nem állt fenn. A határozat megszületésekor már ismert volt, hogy több olyan polgár ellen indult e büntetőtörvényi rendelkezés alapján büntetőeljárás, akik egészen bizonyosan nem rémhíreket terjesztettek, hanem a kormánnyal szembeni politikai véleményünknek adtak csupán hangot. A törvény homályos megfogalmazása, valamint ezek az ismert, nagy port kavart eljárások kiválóan alkalmasak arra, hogy elhallgattassák a kritikus véleményeket, súlyosan korlátozva ezáltal a közéleti viták szabadságát. Varga Zs. előadó bíró határozata mégis úgy tett, mintha mindez meg sem történt volna.

Ezekben a határozatokban nemcsak az a közös, hogy az Alkotmánybíróság rendre a kormány mellé állt a számára politikailag fontos ügyekben, hanem az a cinizmus, ami bennük felfedezhető. Mindegy, hogy nem is arra vonatkozott az Alaptörvény módosítása, mindegy, hogy milyen körülmények között, milyen indokokkal, a kormány éppen melyik aktuális ellensége ellen fogadtak el egy törvényt, az is mindegy, hogy a törvényt hogyan alkalmazták alapjogsértő módon: Varga Zs. mindig megtalálta azt az értelmezési lehetőséget, ami ezeket figyelmen kívül hagyva teret engedett az önkényes hatalomgyakorlásnak.