Felépülés-központúság egy leépülő szakmában
Hogyan képesek talpon maradni és helytállni a drogszakma szervezetei az elmúlt évek politikai klímájában? Kizárja-e egymást a most uralkodó felépülés-központú megközelítés és a hányattatott sorsú ártalomcsökkentés? Ezek voltak a fő kérdései az „Ismerjük-e és értjük-e egymást eléggé?” című, a MADÁSZSZ, a KCKT és az ELTE PPK által közösen szervezett konferenciának, mely egyben a 2013 végén indult Dro§osultság NCTA projekt záróeseménye is volt. A szakmai szervezetek túlélésért folytatott hősies küzdelme és a kormányzat önfejűen, szakmai szempontokat félresöprő döntései nagyobb kontrasztot mutattak, mint valaha, így a konferenciát lezáró kerekasztal-beszélgetésen súlyos állítások és komoly kételyek hangzottak el a civilek részéről.
Az esemény elején Paksi Borbála számolt be a „Dro§osultság – Egy kirekesztett társadalmi csoport kirekesztett segítőinek érdekképviselete” életre hívásának okairól, kitűzött céljairól és elért eredményeiről. A projekt a szakmai ernyőszervezetek és 20 bevont civil szervezet fejlesztésére irányult, akik a forráscsökkenés és a szakpolitikai prioritások hiánya miatt nehezebben látják el a feladataikat. Eredményei többek között a proaktív érdekérvényesítő tevékenység területén két új intézmény – a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT) és Drogszakmai Civil Ombudsman (DCO) – létrehozása, illetve az országos érdekérvényesítés delegálása volt helyi szintre. A projekt időszakában jelentősen nőttek a bevont szervezetek kampányainak és programjainak száma, melyek a tervezett 2000 fő helyett 110 ezer főt értek el. Ezzel párhuzamosan a szakmapolitikai aktivitás is jelentősen nőtt, a DCO nyertes pereket és sikerest adatigénylés tudhat maga mögött, a KCKT pedig beadványokkal és sajtóközleményekkel segítette a szakmai diskurzust.
Barna Erika mutatta be a projekt résztvevő szervezeteinek munkájából született „Szervezeti jó gyakorlatok” című digitális kötetet, mely a MADÁSZSZ honlapjáról letölthető. A könyvben felsorolt példákat az adott szervezetek vezetői vagy munkatársai ismertették tíz percben. A felvázolt „jó gyakorlatok” sajnos világosan utalnak arra drogügyet margóra helyező politikai légkörre, amelyben fogantak. Hat-nyolc évvel ezelőtt senki sem gondolt volna arra, hogy a sikeresen működő Magadért Alapítványnak 2016-ban arról a „sikertörténetről” kell beszámolnia, hogy az állami támogatás megvonását követően, drasztikus megvonások és leépítések árán, főállás mellett dolgozva, a kliensektől anyagi hozzájárulást kérve sikerült talpon maradniuk, ahogyan az sem tűnt valószínűnek, hogy a 25 éves, református Zsibriki Drogterápiás Intézetnek az ételkihordás felé kell kacsintgatnia, hogy működésük költségét biztosítani tudják. Nem volt vidámabb a Kék Pont megszüntetett ártalomcsökkentő programjából alakult Altalap beszámolója sem, amely az intravénás szerhasználat gócpontjának számító 8. kerületben végez mobil tűcserét, valamint HCV/HIV tesztet egy pályázati pénzből bérelt buszban. Munkájukat nemhogy a drogszakma, de még az egykori kliensek is hősies erőfeszítésnek tartják, ami a legértékesebb visszajelzés egy szolgáltató számára. Ennek dacára a kerületi vezetéstől támogatást aligha várhatnak, és örülhetnek, ha nem érik őket a korábbiakhoz hasonló támadások. De felültetették a pécsi iskolai szociális munka zászlóvivőit is: míg 2010-ben a FIDESZ-KDNP illetékes szereplői még a pécsi modell kiterjesztésére tettek ígéretet, a kilátásba helyezett támogatások elmaradtak. Ezt követően 2013 augusztusában egy kormányrendelet megszűntette az ifjúságvédelmi felelős munkakörét, mostanra pedig az iskolai szociális munka már a szakpolitikai programból is kikerült. Igazán pozitív történetről csak Arany Zoltán és Farkas Attila tudott beszámolni a Szegedi Drogcentrum részéről, akik emberfeletti munkával létrehozták Magyarország első gyermek- és ifjúsági addiktológiai intézményét Szatymazon. „Zöld mezős beruházás” révén a kezdetekben mindenről gondoskodni kellett a jogszabályok előkészítésétől és a tárcaközi egyeztetések koordinációjától, a stábépítésen, az infrastrukturális fejlesztéseken és a forrásszerzésen át a protokollok kidolgozásáig. A közeg állandó változásai miatt csak a gazdasági tanulmányt nyolcszor kellett átdolgozniuk, de a profi team munkájával és a szatymazi polgármester támogatásával tavaly végül megnyithatta kapuit az intézet.
A délutáni szekció előadásainak középpontjában a felépülési modell állt, amely a kormány drogpolitikájának új értelmezési keretét jelzi. A megközelítés újdonságát azonban sokan vitatták. A korábbi drogstratégiák kialakításában főszerepet vállaló Topolánszky Ákos elmondta, hogy a felépülés a megelőző stratégiáknak is fontos eleme volt, ám amíg ott a pillérek között átívelő szerepet kapott, addig a 2013-ban elfogadott drogellenes stratégiában a kezelés-ellátás területére szűkült. Ezzel együtt konstruktív szándékokról adott számot, mikor úgy fogalmazott, hogy a különböző szereplőknek együttműködésre kell törekedniük, hogy megértsék egymást és azokat, akikért ezek a szolgáltatások léteznek. Az ezt követő előadások a 12 lépéses felépülési modellt, egy külföldi jó gyakorlatok adaptálásából kidolgozott és egy a bio-pszicho-szociális modellt a spiritualitással ötvöző megközelítést mutattak be, majd a 12 lépéses modell nemzetközi megítélését számba vevő előadás zárta a blokkot.
A kerekasztal beszélgetés során mégis az EMMI-t képviselő Müller Éva főosztályvezető-helyettes előadására reflektáltak a legtöbben, aki a kormányzat lehetséges feladatait sorolta fel a felépülés központú megközelítés előmozdítása érdekében. A civilek részéről felmerült, hogy ha egyetértés van abban a tekintetben, hogy az ártalomcsökkentés és a felépülési modell megférnek egymás mellett sőt, ki is egészítik egymást, akkor a látszólagos konfliktust a politika generálja azzal, hogy az egyik megközelítést támogatja, míg a másikat elnyomja és a szakmával egyezetett Szakpolitikai Programból is eltávolítja. Müller erre válaszul elmondta, hogy megérti az aggályokat, a drogkoordináció letette a szakmával egyeztetett javaslatot, de a kormányhatározat eltérő politikai szándékot takar. Jelenesetben nevesül azt – tehetjük hozzá – hogy az ártalomcsökkentés az intravénás szerhasználat ellátását érintő krízis ellenére sem kívánatos. Müller hangsúlyozta, hogy a döntés nem korlátozza a programból kimaradt feladatok megvalósítását, melyekre pályázatok is lesznek kiírva. Ez azonban kicsit sem megnyugtató abban a politikai közegben, ahol a döntéshozók a szakmai egyeztetést felülírva kulcsfontosságú részeket távolítanak el a drogstratégiát megvalósító programból. Fel is tették a civilek a kérdést, hogy a felépülés-központúság trendjében kell-e félnie azoknak a szolgáltatóknak, akik az ellátórendszer más szintjével vagy más megközelítésből foglalkoznak? Kritikusabb megfogalmazás szerint a drogpolitika koncepciójában nem a felépülés-központúság beemelése az újdonság, hanem az ártalomcsökkentés eltávolítása. „Az ártalomcsökkentő programok kinyírása, ugyanis egyet jelent e szolgáltatások klienseinek kinyírásával”.
Kardos Tamás
Fotó: ELTE-PPK
