Liverpool: az ártalomcsökkentés gyökerei
Az új filmünk az ártalomcsökkentés liverpool-i kezdeteiről – a felvétel az IHRA konferencián készült
A TASZ filmes csapata áprilisban Liverpoolban járt, ahol a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Konferencián az ártalomcsökkentés kezdeteiről forgattunk – a film megtekinthető alább.
Az 1980-as években Liverpool vált a heroin-kereskedelem és használat központjává Angliában. A becslések szerint 20 ezer heroinhasználó élt a kikötőváros körzetében. A közegészségügyi szakemberek aggódtak a HIV fertőzések, a vénafertőzések és a halálos túladagolások terjedése miatt. Figyelmeztették a hatóságokat, hogy a HIV járvány nem csak a droghasználókat, de az egész társadalmat fenyegeti. A lakosság többsége azonban leginkább a növekvő bűnözés miatt aggódott. Sokan felismerték, hogy az USA-ból importált zéró-tolerancián alapuló drogpolitika nem csak hatástalan, de a teljes társadalomra nézve is ártalmas – ám csak néhány kreatív ember mert új megoldások után nézni. Kísérletet kezdtek olyan újító, pragmatikus szemléletű programokkal, mint például az utcai drogok helyettesítése gyógyszerekkel, vagy steril tűk és fecskendők osztása a fertőzések elkerülésére.
Az ártalomcsökkentés földalatti mozgalomként indult: az első tűcsere központ egy WC-ben kapott helyet. Noha ebben az időben az ártalomcsökkentés kifejezés ismeretlen volt a szó mai értelmében, az ártalomcsökkentés filozófiaként és gyakorlatként mélyen benne gyökerezett a brit közegészségügyi rendszerben. Az orvosok és a szociális munkások hivatkozhattak például a Rolleston Bizottság jelentésére, ezt a szakértői csoportot a Belügyminisztérium hozta létre az 1920-as években. A bizottság 1926-ban kijelentette, hogy a drogfüggőség elsősorban egy közegészségügyi probléma. Egy olyan rendszert hoztak létre, amelyben a háziorvosok morfinokat írhatnak fel a leszokni képtelen függők számára, hogy a fogyasztásukat kontroll alatt tartsák. Bizonyos értelemben a ’80-as és ’90-es évek ártalomcsökkentő mozgalma csak felújított egy jóval régebbi küzdelmet, amely egy humánus és pragmatikus drogpolitikaért folyik. Bár sokan fenyegetést láttak az ártalomcsökkentésben, így az úttörőknek számos küzdelmet kellett megvívniuk, a tűcsere és a metadon fenntartás végül az ellátórendszer szerves részévé vált.
Az ártalomcsökkentés liverpooli (vagy Meyerside) modellje Európa-szerte inspirációul szolgált a kezelőhelyek és a droghasználó aktivisták számára saját hasonló projektjeik beindításához – az 1990-es években az ártalomcsökkentés nemzetközi mozgalommá vált. Az első Nemzetközi Ártalomcsökkentő Konferenciát Liverpoolban tartották 1990-ben, ahol néhányszáz aktivista és szakember gyűlt össze, hogy megossza élményeit és elképzeléseit a drogprobléma egy új, pragmatikus és emberi jogon alapuló megközelítéséről.
20 évvel később, 2010 áprilisában a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Szövetség Liverpoolban szervezte meg a 21. nemzetközi ártalomcsökkentő konferenciát, hogy tisztelegjen az ártalomcsökkentés egykori úttörői előtt, illetve rámutasson az ártalomcsökkentés előtt álló új kihívásokra. Az IHRA „Az ártalomcsökkentés globális helyzete” című jelentése hangsúlyozza, hogy az ártalomcsökkentés jelentős politikai sikereinek ellenére még mindig hatalmas szakadék tátong a droghasználók szükségletei és a jelenlegi szolgáltatások lefedettsége között.
Becslések szerint nagyjából 16 millió intravénás droghasználó él a világon, de csak egy kisebbségüknek van hozzáférése az olyan életmentő szolgáltatásokhoz, mint a tűcsere vagy a szubsztitúciós terápia. Néhány országban, ahol az intravénás droghasználók között magas a HIV fertőzöttek aránya, kevesebb, mint egy kiosztott tű jut minden rászorulóra egy évben. 76 olyan ország van, ahol bár jelen van az intravénás drogfogyasztás, egyáltalán nem működik tűcsereprogram. Amíg Nyugat-Európában minden 100 intravénás droghasználóból 61 gyógyszeres kezelés alatt áll, addig Közép-Ázsiában az arányuk kevesebb, mint 100:1. Oroszországban a metadonterápia teljes mértékben tiltott, miközben itt található a világ egyik legnagyobb intravénás drogfogyasztó népessége. Az ártalomcsökkentés fejlesztése lehetetlen az ENSZ drogpolitikai szerveinek, például az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) támogatása nélkül – amely márciusban még az ártalomcsökkentés mint szó használatát is elutasította. Még fontosabb, hogy az egész népesség megértse: megéri az ártalomcsökkentésbe fektetni, mert az nem csak a drogfogyasztókat, hanem az egész társadalmat segíti.
Sárosi Péter
