„A legrosszabb a kiszolgáltatottság”

Tény:

A pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek közül sokakat beleegyezésük nélkül, akaratuk ellenére helyeznek el egészségügyi intézményben és ott beleegyezésük nélkül, akaratuk ellenére kezelik őket.

Vélemény:

Míg egyesek úgy érvelnek, hogy az elzárás és a kötelező gyógykezelés helyes, hiszen ezeket az embereket meg kell védeni saját maguktól és óvni kell tőlük a társadalom tagjait, addig mások úgy látják, hogy ez a bánásmód számtalan emberi jogi sérelmet eredményez. Míg az egyik álláspont szerint a pszichiátriai intézményekben történő elhelyezés és kezelés olyan jogkorlátozásokkal jár, melyek megfelelnek a jogállami előírásoknak, mivel azok szükségesek és arányosak, addig a másik álláspont szerint ezek a jogkorlátozások diszkriminatívak és sem nem szükségesek, sem nem arányosak az elérni kívánt célhoz képest.

A témával kapcsolatos tanulmányunkat itt érheti el.

Mit gondolnak erről az érintettek?

„Az egy nagyon erőszakos hely volt. Teljesen megsemmisültem, és sokkolódtam […], nem hagytak számomra választást, és semmit sem magyaráztak el […]. Olyan volt, mint egy letartóztatás […]. Nem szeretem a pszichiáteremet, mivel kezelni akart engem, pedig én szabad akartam lenni.” (65 éves francia hölgy)

„Amikor gyógyszert adnak, senki sem mondja el pontosan, hogy mit is kell bevenned. Négy vagy öt tablettát adnak. Senki sem magyaráz el semmit.” (47 éves bolgár férfi)

„A legrosszabb a kiszolgáltatottság.” (egy magyar érintett)

Mit gondol erről az ENSZ?

A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény – amely minden ahhoz csatlakozó országra nézve kötelező – azt mondja, hogy

1. a fogyatékosság megléte semmilyen esetben nem indokolhatja a szabadságtól való megfosztást (14(1)b cikk). Már pedig a pszichiátriai osztályokon történő kötelező elhelyezés olyan szabadságkorlátozáson alapuló fogva tartás, amelynek egyik feltétele a „mentális zavar”, vagyis a pszichoszociális fogyatékosság.
2. a fogyatékossággal élő személyek számára ugyanolyan színvonalú ellátást kell biztosítani, mint mások számára, beleértve a szabad és tájékoztatáson alapuló hozzájárulás alapján nyújtott ellátást (25d cikk). Ennek ellenére a pszichiátriai osztályokon rendszeres az érintett személy akarata ellenére – vagyis tájékoztatáson alapuló beleegyezése hiányában – történő kezelése.

Ezt az álláspontot osztja az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogainak bizottsága (7. bekezdés) amikor úgy fogalmaz, hogy a valós vagy vélt károsodás alapján történő szabadságtól való megfosztás abban az esetben is egyezményellenes, ha annak igazolására a károsodás mellett további kitételek vagy kritériumok is alapul szolgálnak. Az ENSZ kínzás elleni küzdelemmel foglalkozó különleges jelentéstevője (64. bekezdés) szerint az ENSZ Egyezménybe ütközik, ha a fogva tartás alapja a diagnosztizált értelmi vagy pszichoszociális fogyatékosság, melyhez gyakran valamely más járulékos feltétel is járul, mint például az ’ön- és közveszélyesség’ vagy a ’kezelés szükségessége’. Hasonlóan foglalt állást az ENSZ Fogyatékosságügyi különleges jelentéstevője is, amikor kritikával illette az ENSZ Emberi jogi bizottsága által képviselt – az itt bemutatottól eltérő – álláspontot.

Hogy van ez Magyarországon?

Magyarország Európában elsőként csatlakozott a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezményhez, ennek ellenére a nem-önkéntes pszichiátriai elhelyezéssel és a nem-önkéntes kezeléssel kapcsolatosan semmilyen progresszív lépést nem tett. E mulasztásra már 2012-ben rámutatott az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogainak bizottsága (28. bekezdés) Magyarország felülvizsgálata kapcsán.

Akkor mi is a teendő?

Rendben, az ENSZ kötelezné Magyarországot, hogy szüntesse meg a kötelező pszichiátriai elhelyezést és kezelést, a kormány pedig nem teszi, de mit gondoljunk arról, hogy „[ha] engem vagy egy rokonomat fenyegetne meg valaki egy szerszámmal, én is bevitetném elmegyógyintézetbe az illetőt.” (BAKONYI Péter: Téboly, terápia, stigma. Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó, 1984. 235.)

A nem-önkéntes pszichiátriai elhelyezés és a nem-önkéntes kezelés emberi jogi megközelítése az alábbiak megtételét indukálja:

• valamely valós vagy vélt károsodáson/fogyatékosságon alapuló nem-önkéntes intézeti elhelyezésre és nem-önkéntes kezelésre irányuló jogi szabályozás, a diszkriminatív természete miatt nem elfogadható;
• a szabadságkorlátozások jogi alapját úgy kell meghatározni, hogy az ne tartalmazzon sem közvetlenül, sem közvetetten a károsodásra/fogyatékosságra utaló kitételt, és ezáltal minden személyre azonos alapon vonatkozzon;
• olyan alternatív megoldásokat kell kidolgozni, felkutatni, hozzáférhetővé tenni, és a kulturális, társadalmi és egyéb tényezőket figyelembe véve átültetni, melyek az emberi jogi paradigma tételeire épülnek.

Léteznek alternatívák?

Igen, de az ilyen alternatívák kidolgozása innovatív attitűdöt feltételez, ami sokszor hiányzik. Miért van ez így? Alapvetően két oka van:

1. az iránymutatóul szolgáló keretrendszer nem igazán létezik és jó gyakorlatok sem ismertek eléggé;
2. egyszerűbb a régi, ún. medikális paradigma – és nem az emberi jogi megközelítés – keretei között megalkotott jogszabályi rendelkezéseket, így a nem-önkéntes intézeti elhelyezést és a nem-önkéntes gyógykezelést alkalmazni.

Innovatív alternatívaként említhetjük például a következőket:

Az Intentional Peer Support (Szándékon alapuló Sorstári Támogatás) az 1990-es években jött létre. Ez egy olyan gondolkodásmódon alapuló megközelítés, amellyel kapcsolatosan az alapító, Shery Mead ezt fogalmazta meg:

„Amint egyre inkább növekszik a sorstársi támogatás a mentális egészségügyben, oda kell figyelnünk a szándékunkra: társadalmi változás. Ez nem a hatékonyabb szolgáltatások kifejlesztéséről szól, hanem sokkal inkább párbeszédek létrehozásáról, melyek hatással vannak a megértésre, a beszélgetésekre és a kapcsolatokra.”

A Tidal Model (Árapály Modell) – melyet egy öt éven át tartó, az angliai Newcastle-ben folytatott kutatás inspirált a 1990-es években – a metaforákat és a nyelv használatát, valamint a személyes történetek központi szerepét hangsúlyozza. Az Árapály Modellt pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek és a mentális egészség területén dolgozók fejlesztették ki és nemzetközi szinten is elismertségre tett szert.

Az Open Dialogue (Nyílt Párbeszéd) megközelítés, amelynek hazája a finnországi Nyugat Lappföld, valójában nem alternatívája a hagyományos pszichiátriai szolgáltatásoknak, hanem ez maga a pszichiátriai szolgáltatás. Az 1980-as években a pszichiátriai ellátás nagyon rossz állapotban volt Nyugat Lappföldön, mely abban is megnyilvánult, hogy ez volt az egyik olyan hely Európában, ahol a legtöbb személyt diagnosztizálták skizofréniával. Manapság itt mutathatók ki a legjobb eredmények a nyugati világban. A Nyílt Párbeszéd modell a mentális egészséggel kapcsolatosan krízist megélt személyek, családjaik, valamint támogató hálózataik bevonására épül.

A Personal Assistance in Community Existence (Személyi Segítés a Közösségi Létezésben) az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Felelősségteremtés Központjának (National Empowerment Center) azon megközelítése, melynek célja a „mentális betegséggel” élő személyek olyan jelegű személyi segítése, amely a mentális betegségből történő teljes felépülést kívánja elérni úgy, hogy az érintett személy saját ritmusához, sebességéhez igazodik. Ez a megközelítés az önrendelkezésre, a bizalomra, a tiszteletre és a kényszertől való mentességre épül.

Ugyan az emberi jogi megközelítés minden szinten történő alkalmazása terén még vannak hiányosságok Magyarországon, a nem-önkéntes gyógykezelés alternatívái már nálunk is működnek. Tudj meg többet az Ébredések Alapítvány, a Hanghalló Önsegítő Csoport, a Lélek-Hang Egyesület, vagy a Soteria Alapítvány munkájáról.

További jó gyakorlatokról, illetve a nem-önkéntes gyógykezeléssel kapcsolatban felmerülő emberi jogi problémákról olvasd el tanulmányunkat.