Rég láttunk ilyen egységes szakmai fellépést a szociális szférában. Ennek apropóját az inárcsi tragédia adta. A 2018. június 11-én meggyilkolt szociális munkás halála és annak körülményei a legfájdalmasabban mutatták meg azt, hogy a hazai segítő szakma végórájában van. Olyan mérvű a szakma eszköztelensége, a munkakörülmények hiányossága, ami mára teljesen ellehetetleníti a segítő munka végzését.

Eszközök, szakemberek és forrás híján képtelenek ellátni a gyermekjóléti- és családsegítő szolgálatok azt az igen nehéz munkát, hogy pszichés, mentális, szociális krízishelyzettel küzdő kliensek számára valós, kézzelfogható segítséget nyújtsanak. „A szolgáltatási paletta szűkös. Gyakran elérhetetlenek a szükséges szakemberek, nincs gyógypedagógus, nincs pszichiáter, nincs pszichológus. A családokkal foglalkozó szociális munkásra egyre nagyobb felelősség és teher hárul. Miközben tudja, hogy a szülők önerőből képtelenek problémáikat megoldani, nem tud valódi támogatást nyújtani számukra, csak az ellenőrző, számonkérő funkció marad. A gyermekek legjobb érdekét képviselve sokszor nincs más lehetősége, mint a gyermekek kiemelése a családjukból, miközben tisztában van azzal, hogy komplex szakmapolitikai eszközökkel és plusz szolgáltatások biztosításával lehetőség lett volna a család egyben tartására. A gyermekjóléti alapellátás eszköztelensége a gyermekvédelmi szakellátás területén is tapasztalható. A kliens és segítője között – a tehetetlenség és elégedetlenség miatt – egyre fokozódik a feszültség.”

Borzasztó, hogy ilyen és ehhez hasonló tragédiáknak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egyértelművé váljon a szociális rendszer jelenlegi, katasztrofális helyzete. Mi évek óta követeljük, hogy az állam tegye meg a szükséges lépéseket. Most az egész szociális szakma követeli egyként ugyanezt. Az EMMI-nek is meg kell végre hallania, ha már saját halottjaként tekint az inárcsi áldozatra. „Hiszen egy felelős kormányzat nem hagyhatja magukra az embereket ezekkel a nehézségekkel: sem a segítségre szorulókat, sem a segítségükre sietőket.”