Állami Taigetosz - A súlyosan, halmozottan fogyatékos tanulók iskolai oktatásáról

Verdes Tamás cikke a Magyar Narancs 42. számában a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek iskolai oktatásáról.

„A Polgármesteri Hivatal Oktatási Osztályának vezetője nem fogadott, úgyhogy a felelős alpolgármesterhez fordultam írásban. Levelemre 3 hónap múlva kaptam egy semmitmondó választ. Így szeptemberben bejelentkeztem hozzá egy személyes találkozóra. November 19-re kaptam időpontot, amit előtte néhány nappal lemondott. Felhívtam az Okt. oszt.-t újra – akiknek már addigra az agyukra mentem – így behívtak a férjemmel minket egy találkozóra. Ez november végén volt... közölték, hogy MOSTMÁR el kell kezdeniük gondolkodni az ügyön... kiborító volt... Aztán csodák csodájára januárban felhívtak, hogy az alpolgármester vár... negyedmagammal elmentem... hosszú lenne leírni azt az élményt, amelyben részünk volt, így csak idézek: "Tudja maga hány önkormányzat nem foglalkozik ezzel?" "Ha bárhová is fordulnak és megállapítják, hogy az önkormányzat törvényt sért.. na és akkor mi van?!" (A TASZ postaládájából, 2010 februárja)

*

Magyarországon minden gyerek tanköteles, de mégis akadnak olyan családok, akik bárhogyan szerették volna, szeptemberben nem írathatták be a helyi iskolába tanköteles gyermeküket. Idejük nagy részét azzal töltik, hogy levelet írnak a helyi önkormányzat képviselő-testületének, időpontot kérnek a polgármestertől, az önkormányzat irodáiban kilincselnek. Alapjogaik érvényesítéséért állnak sorba, és próbálják elmagyarázni képviselőiknek, hogy tanköteles gyermeküknek idén szeptembertől joga van iskolába járni. Az illetékesek pedig többnyire széttárják a kezüket, és azt próbálják elmagyarázni a szülőknek, hogy joguk ugyan van, de az aktuális helyzetben e jog érvényesítésére nem látnak lehetőséget. Ellenben – teszik talán hozzá – van egy szociális otthon a megye másik felében, vonattal egy-két óra az út, és az intézetben működik egy gyermekük számára éppen megfelelő „iskolai csoport”.

Az alkotmányos jogaikra és a közoktatási törvényre rendre hiába hivatkozó családok súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeket nevelnek. E mindösszesen 3-4 ezer gyerek közül sokan súlyos fokban mozgássérültek, értelmi fogyatékossággal vagy autizmussal élnek, egyszerre akár két-három területen is akadályozottak lehetnek: sokan sem járni, sem beszélni nem tudnak. Beiskolázásuk, iskolai nevelésük és oktatásuk ma sokak számára akkor sem tekinthető magától értetődő célkitűzésnek, ha a hazai közoktatási törvény erre idén szeptembertől elvben garanciát adott. Mert ugyan mi értelme lehet az iskolai oktatásnak egy olyan gyerek esetében, aki nem tud ülni az iskolapadban, és jó eséllyel sem írni és olvasni, sem pedig számolni nem fog megtanulni?

Mire való az iskola?

A válaszra adott kérdés attól függ, hogy mit gondolunk a tanítás és a tanulás értelméről, az iskola szerepéről. Azt javaslom, hogy az iskolai oktatást olyan közszolgáltatásként fogjuk fel, amely a gyerekek számára biztosítja az életben való tájékozódáshoz szükséges elemi tudás megszerzését. Célja a mindannyiunk számára adott világ megismerése, a jövő lehetséges pályaíveinek kipuhatolása, és azoknak a készségeknek és képességeknek a fejlesztése, amelyek a választott életpálya befutásához, az életút során folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodáshoz szükségeltetnek. Ebből a perspektívából szemlélve a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek tanításának értelme ugyanaz, mint ép vagy kevésbé fogyatékos kortársaik esetében. Ha közülük sokan súlyos mozgáskorlátozottságuk miatt nem is tudnak ülni az iskolapadban, ha talán sem írni, sem pedig olvasni nem tanulnak majd meg, és nem lesz belőlük sem vállalkozó, sem pedig építőmunkás, tanulásra éppúgy szükségük van, s tanulni ugyanúgy képesek, mint bármely más gyerek. Persze nekik másképpen és részben mást kell tanulniuk: a kommunikáció alapvető módjait kell elsajátítaniuk, az önkifejezés és saját testük feletti rendelkezés elemi eszközeinek használatában kell jártasságot szerezniük, tanulniuk kell a körülöttük lévő emberekről, meg kell tanulniuk enni és inni, meg kell ismerniük a viselkedés elemi szabályait, miközben az emberi kapcsolatok kialakításáról és megtartásáról kell tanulniuk. A különbségeket elismerve azonban látnunk kell azt is, hogy az oktatás elemi tartalmai tekintetében alapvető eltérés nem regisztrálható. Egy valós példával szemléltetve: Az ifjú Werther szenvedései a súlyosan, halmozottan fogyatékos kamaszok számára is kötelező olvasmánynak számíthat. Esetükben a történet aligha adható fel otthoni feldolgozásra, s olvasónaplót sem írnak majd belőle, de a történet dramatizálása, akár egy teljes félévre elnyúló feldolgozása és előadása révén megannyi élettapasztalat és érzelem átélésére, emberi dilemma megismerésére nyílik lehetőségük. A regény ebből eredően ugyanolyan közel hozható a súlyosan, halmozottan fogyatékos, mint az ép kamaszokhoz. A példák sorolhatók és kiterjeszthetők a Nemzeti Alaptantervben rögzített oktatási tartalmak jelentős hányadára.

A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek pedagógiája sui generis pedagógiai munka és tényleges oktatás, nevelés; a nyugat-európai országok legkésőbb a nyolcvanas évek óta a közoktatási rendszerek elengedhetetlen szolgáltatásaként tartják számon. Értékként ismerik el, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos tanulók iskolákban tanulnak, ahol rendszeresen találkoznak fogyatékos vagy akár ép kortársaikkal, még akkor is, ha a tanulással töltött idő legnagyobb részét nem együtt töltik – a gyógypedagógia ezen ágában ugyanis nem elvárható az együttnevelés. E pedagógiai terület jogi aspektusa másfelől igen egyszerű: a nyugati demokráciákban aligha lehet eltagadni a tanköteles korú állampolgároktól az alapfokú oktatáshoz való jogot. Ebben a tekintetben a magyar Alkotmány is egyértelműen fogalmaz: az alapfokú oktatás nem támaszthat képesség-alapú kritériumokat a diákokkal szemben, az iskolának minden gyerekkel tudnia kell mit kezdenie. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtized hazai oktatáspolitikája rendre osztozni látszott e felfogásban, s mára törvényekben, rendeletekben és pedagógiai dokumentumokban szabályozza e területet valamennyi aspektusát, a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek tényleges beiskolázása alig valamit haladt előre, s jogaik elismerése az iskolarendszerből való törvényes kirekesztettségüket hozta magával.

Download:
FLVMP43GP

Oktatási jogok – az oktatási rendszeren kívül

Az államszocializmus évtizedeiben képezhetetlenként számon tartott gyerekek és fiatalok közoktatási jogai elismerésének kérdése a rendszerváltással egy időben vetődött fel. Az ENSZ gyermekjogi egyezményének 1991-es hazai kihirdetését követően a nemzetközi színtéren mind kínosabbá váló – és egyben mélységes pedagógiai pesszimizmusról tanúskodó – rendelkezést az új közoktatási törvény már nem tartalmazhatta. Mivel azonban e gyerekek oktatásához ekkor még nem állt rendelkezésre a megfelelő szakmai háttér, az Antall-kormány oktatáspolitikusai sajátos módon oldották fel a feszültséget. A képezhetetlenség kategóriáját eltörölték, és e fiatalokat 1993-ban képezhetőnek – de nem taníthatónak – nyilvánították. Gondosan ügyeltek arra, hogy számon kérhető és más tanulói csoportokkal egyenrangú oktatási jogosítványokat ne biztosítsanak számukra. A paradox feladat megoldásának kulcsát egy külön közoktatási kategória kialakításában találták meg: a tankötelezettség analógiájára bevezették a képzési kötelezettség fogalmát, egyszersmind heti három óra gyógypedagógiai foglalkozást biztosítottak az érintetteknek – szigorúan az iskolarendszeren kívül. Sem többségi, sem pedig speciális iskolában nem volt lehetőség e gyerekek tanítására: bárhol – családi körben, szociális intézményben, szakértői bizottságokban vagy nevelési tanácsadóknál –, de az iskolában nem.

A nyíltan diszkriminatív szabályozás újragondolására 2006-ban a Magyar Bálint vezette oktatási tárca tett kísérletet. A közoktatási törvény módosításával ekkor az országgyűlés elismerte a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek és fiatalok tankötelezettségét, egyben lehetővé tette számukra, hogy heti húsz órás iskolaszerű szolgáltatást – ún. fejlesztő iskolai oktatást – vegyenek igénybe. A fejlesztő iskolai oktatás nem iskolatípus, hanem e célcsoport számára kialakított közoktatási szolgáltatás, a törvény értelmében pedig a közoktatás, a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem mindösszesen nyolc színterén – például bölcsődében, nappali intézményben, korai fejlesztőkben, tehát szinte bárhol – megszervezhető. Az első pillantásra rugalmas, a helyi igényekhez igen könnyedén hozzáigazíthatónak látszó helyszínválaszték azt sugallja, hogy ezek a gyerekek bárhol járhatnak iskolába. Ez azonban megtévesztő: mert bár a közoktatási törvény ténylegesen ezt írja, a tanulók beiskolázásának lehetőségét alig övezik kötelezettségek e szolgáltatók oldaláról. Működtethetnek fejlesztő iskolai csoportokat – ha akarnak. A látszólag progresszív szabályozás tehát az iskolarendszerből való kirekesztődés törvényes garanciáival egészült ki. Különösen visszás az, hogy  e gyerekek oktatása a gyógypedagógiai iskolák számára is saját belátásuk szerint választható, nem pedig kötelező tevékenység lett. Márpedig ezzel a jogalkotó a gyógypedagógiai iskolarendszeren belüli spontán szelekciós mechanizmusoknak szolgáltatta ki az új szolgáltatást és annak lehetséges felhasználóit. Ma a fogyatékos gyerekek oktatását alapító okiratukban szerepeltető gyógypedagógiai iskolák a súlyosan, halmozottan fogyatékos és tanköteles gyerekeket joggal utasíthatják el. Az iskolai oktatás domináns színtereként – s ebben az egy esetben valódi kötelezettség rögzítésére került sor – a törvény a fogyatékos emberek bentlakásos szociális intézményeit jelölte ki, s az intézményeket arra kötelezte, hogy 2010 őszétől fejlesztő iskolai csoportokat hozzanak létre. Az üzenet egyértelmű: e tanulóknak nincs helyük az iskolákban, tankötelezettségükkel járó jogosítványaikat főként a bentlakásos szociális intézményekben érvényesíthetik.

Az oktatáshoz való jogok tartalmi kiüresítésén túl a szabályozás egy további vonatkozására is érdemes felfigyelnünk: a nagy létszámú bentlakásos otthonok megszüntetését hatályos törvény és ratifikált nemzetközi egyezmény írja elő hazánk számára. A szocializmus korai évtizedeiben államosított egykori kastélyépületekben vagy a rendszerváltáskor üresen maradt bérkaszárnyákban mintegy 15 ezer fogyatékos ember szigetelődik el: a lebontásukról rendelkező törvények a kirekesztődés e szociális rendszerbe ágyazott szigeteinek felszámolását célozták. A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek és fiatalok iskolai oktatásának e struktúrába csatornázása egyszerre jelentette a közoktatási rendszerből való kirekesztődésük garanciáit és a nagy létszámú intézmények lebontásáról rendelkező törvények nyílt semmibe vételét.

Az elmúlt közel két évtizedet az állami szintű trükközés, azaz egyfelől az oktatáshoz fűződő jogok kényszerű csepegtetése és színleges elismerése, másfelől e jogoknak az iskolarendszerről való leválasztása, illetve a jóléti rendszereken belüli nyers erőviszonyoknak való kiszolgáltatása jellemezte. Az iskolarendszerről való leválasztás másik oldalán az egykor lebontásra ítélt, de ennek ellenére is ereje teljében lévő nagy létszámú bentlakásos szociális intézményeket, a közoktatási rendszerből való kirekesztődés haszonélvezőit találjuk. Előbb vagy utóbb magukba zárhatják az új „feladatot” – a vele járó pénzügyi alapokkal és közalkalmazotti státusokkal, meg számos potenciálisan iskolás gyerekkel együtt. Ennek nem feltétlenül kell így történnie.

Felperes kerestetik

Mert annak ellenére, hogy a hazai közoktatás nem érzi magáénak a lehetőséget, és a gyógypedagógusok legtöbbje talán még idegenkedik, sokszor pedig kimondottan fél a súlyos és halmozott fogyatékosság jelentette pedagógiai kihívásoktól, az iskola már elérhető közelségbe került az érintettek számára. A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek előtt egyre nehezebb becsukni a gyógypedagógiai iskolák kapuját, hiszen fél lábbal már bent vannak. Ma még jótéteménynek, különleges szerencsének számít az, ha közülük többen nem kényszerülnek arra, hogy otthon vagy egy bentlakásos szociális intézet falai között töltsék iskolás éveiket. De családjaiknak tudniuk kell, hogy gyermekeiknek – miként minden magyar gyereknek – joguk van ahhoz, hogy tanulókként ismerjük el őket. Joguk van hozzá, hogy reggel iskolába induljanak, délután pedig hazatérjenek onnan; és joguk van ahhoz, hogy napközben azt tanulják az iskolában, amire a lehető legjobb élethez szükségük van; joguk van az osztálytársaikhoz, az osztálykirándulásokhoz, a menzához, a ballagáshoz. Joguk még akkor is, ha ezt az önkormányzatok és a helyi gyógypedagógiai iskolák ma még nem mindig látják be.
Egy emberi jogi szervezet munkatársától talán cinikusnak tűnhet az állítás, mégis megkockáztatom: az érintett családok az egyedüliek, akik ezt beláttathatják velük. A családok helyett és értük, az ő javukra ezt senki nem fogja megtenni. Ők azonban magukhoz ragadhatják a kezdeményezést, ahogyan ezt közülük sokan ma is tenni próbálják. Úgy vélem azonban, hogy gyermekük taníthatóságának türelmes magyarázása, jogaik beváltásának rendre kudarccal és félmegoldásokkal végződő kérése aligha vezethet tartós sikerre. Amíg nem akadnak olyan családok, akik a helyi önkormányzatot bíróság elé idézik, és – ha kell – akár egy vesztes perrel a hátuk mögött az Emberi Jogok Európai Bírósága elé viszik ügyüket, csak a szerencsén múlik, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek valóban iskolás diákokként tölthessék tanulóéveiket. Az érintett családok ebben a TASZ-ra biztosan számíthatnak.

(A cikk a Magyar Narancs XXII. évfolyama 42. számának 58-59. oldalán jelent meg)

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Választójogot minden fogyatékos állampolgárnak!

Elismerésre vár a gondnokolt állampolgárok választójoga. A korlátozás miatt Magyarországot elmarasztalta az Emberi Jogok Európai Bírósága, ezért a kormánynak változtatnia kell a jogsértő helyzeten. Az új Alaptörvényból kirajzolódó megoldást elemzi a Központ a Fogyatékos Emberek Jogaiért Alapítvány és a TASZ közös filmje.

A TASZ jelentése a Tolna Megyei Önkormányzat Mechwart András Otthonában tett látogatásról

A TASZ 2010-ben fogyatékos személyek nagy létszámú bentlakásos intézményeiben tényfeltáró monitoring-programot indított. A látogatások célja az intézményben lakó személyek alkotmányos jogai érvényesülésének és a szolgáltatásokkal való elégedettségének vizsgálata. 2010. június 28. és 30. között Belecskán jártunk. Olvassa el a TASZ jelentését!

Kiskunhalas és az emberi jogok

A kiskunhalasi pszichiátriai betegek és fogyatékos személyek otthonáról napvilágot látott hírek szerint „verte, megalázta” és „szexuális játékokra kényszerítette” a lakókat az intézet néhány munkatársa. Hogy pontosan mi történt, nem tudhatjuk, a nyomozás során talán rekonstruálhatók majd az események. Mindenesetre semmi okunk nem lesz meglepődni, ha a vádak igaznak bizonyulnak. A cikk, amelynek szerzője Verdes Tamás, a TASZ munkatársa, a Népszabadság február 4-i számában jelent meg.