Ártalomcsökkentés elutasítva

Az ülés első része a drogprevenciót érintő aktuális kérdéseket járta körül. Előadást hallhattunk arról, hogy az EMMI mit tart szakmailag megfelelő, hatékony prevenciós programnak – ne csak a kábítószer-használatra fókuszáljon, hanem rendszerszemlélet jelenítsen meg, jelenjen meg minél több tantárgyban és értékként láttassa az egészséget. A NEFI-től megtudhattuk, hogy bár évről-évre több prevenciós szervezet kap szakmai ajánlást tőlük, továbbra is sok pályázatot kell elutasítaniuk, de mostanra már lehetőség nyílik egész évben benyújtani a pályázatot és elutasítás esetén a korrekciókkal rögtön lehet ismét próbálkozni. Az előadásokat követő vitákban felmerült, hogy a prevenciós szolgáltatók többsége a szakmai ajánlások bevezetése óta kiszorul az iskolákból és legtöbbször nincs forrásuk arra, hogy vállalják a programjuk értékelését és monitorozását, ez pedig követelmény az ajánlás megszerzéséhez. A költségek terén elhangzott továbbá, hogy hiányzik a normatíva a prevencióra, nincs forrás a tanárok továbbképzésére, valamint a túlzsúfolt tantervbe sem lehet könnyen beilleszteni.

A folytatásban Nyírády Adrienntől hallhattunk előadást a Nemzeti Drog Fókuszpont droghasználati szokások alakulását elemző Éves Jelentéséről. 2015-ben két nagy populációs vizsgálat is zajlott Magyarországon, így friss adataink vannak a felnőttek és a kamaszok szerhasználatáról is. A kannabisz használata mindkét vizsgálat szerint csökkent, a kamaszok szerhasználati szokásait felmérő ESPAD szerint a 16 éves körében 30%-kal. Ennek okait mi is elemeztük vonatkozó blogunkban. Nyírády európai kontextusba helyezte a magyar kamaszok füvezésében megfigyelt változásokat és gyanújának adott hangot, miszerint a megelőző, 2011-es kutatásban mérési hiba miatt jelent meg nagyobb fogyasztási arány. A nagy ingadozásnál valószínűbbnek tartja, hogy az európai trendekkel összhangban itthon is stagnálás és enyhe csökkenés jellemző. A magyar lakosság sajátosságaként kiemelte az altatók, nyugtatók, alkohollal vagy anélkül, nem orvosi felírásra történő fogyasztásának magas arányát, valamint a szipuzást, ami továbbra sem kopott ki a szerhasználati formák közül.

Szomorú, de korántsem meglepő, hogy a legnagyobb ártalomcsökkentő szolgáltatók bezárása óta meredeken visszaesett a kiadott és becserélt tűk száma, holott a steril tűk igénye tovább nőtt. 2015-ben az intravénás szerhasználók már 80%-a használ új pszichoaktív szereket (dizájner drogokat), amiket gyakrabban szúrnak a klasszikus szereknél, ezért a fertőzésveszély megelőzése több steril tűt igényel. 2010 és 2014 között megkétszereződött az aktív használók Hepatitis C fertőzöttség aránya, ami 2015-re ugyanolyan magas maradt. Óvintézkedések helyett azonban tovább csökkent a kiadott tűk száma, 2011-hez képest már a harmadára esett vissza.

A lesújtó adatok ismertetése után bizarr volt szembesülni a drogstratégia 2016-2017-es időszakra összeállított cselekvési tervével – újabb nevén a szakpolitikai programmal – ami hírből sem hallott ártalomcsökkentésről. A kifejezést még a program ismertetéskor is kerülte a minisztérium és „bizonyos elemekként” utalt rá, melyeket ki kellett hagyni a végső dokumentumból. Amikor rákérdeztem, hogy a félve került kifejezés az ártalomcsökkentés-e és milyen támogatásra számíthatnak a következő két évben az ártalomcsökkentő szolgáltatók, azt a választ kaptam, hogy bár az EMMI igyekszik napirenden tartani a kérdést a Kábítószerügyi Koordinációs Tárcaközi Bizottság és a Parlament irányába, de igyekezetük egyelőre sikertelen, a megközelítést ugyanis nem támogatják. A szolgáltatók így legfeljebb normatív forrásokra számíthatnak, ami a még talpon maradt kevesek működését is veszélyezteti. Nyitrai Imre hozzátette, hogy az ártalomcsökkentő programok támogatása nagyrészt az önkormányzatok döntésén múlik, és minthogy újabban pártállástól függetlenül ellenzik, a minisztérium a mobiltűcserékben gondolkodik, amikből hármat is támogattak az elmúlt egy évben. Ez azonban közel sem tudja helyettesíteni a fix helyű szolgáltatást, ahol a használó bizalmat tud kiépíteni a személyzettel és további szolgáltatásokat vehet igénybe.

Értsük jól, hogy mindez akkor történik, amikor az intravénás szerhasználóknak a legnagyobb igénye lenne a steril tűkre és a puszta tűcserén túlmutató, magasabb küszöbű programok irányába motiváló szolgáltatásokra. A legtöbb rejtőzködő intravénás szerhasználónak a fix helyen végzett szolgáltatás jelenti az egyetlen egészségügyi és szociális kapcsolatot a társadalommal. A szakpolitikai programból való mellőzés ráadásul szembemegy a Nemzeti Drogellenes Stratégiában foglaltakkal, mely kimondja, hogy „az ártalomcsökkentő programok a fertőző betegségek terjedésének, a bűnözés kockázatának mérsékléséhez és a túladagolás okozta halálesetek megakadályozásához is hozzájárulnak. Lényeges azonban, hogy a különböző ártalomcsökkentő szolgáltatások integrálódjanak a felépülés-központú komplex programokba és szorosan működjenek együtt a gyógyító-rehabilitáló intézményekkel.”  Az integrációval való szakítás és az ártalomcsökkentés ilyen súlyos politikai elutasítottságát látva nehéz elvonatkoztatni azoknak az országoknak a példájától – például Oroszországétól –, ahol az ártalomcsökkentés nem kívánatossá válását követően megugrott a HIV fertőzöttség aránya a teljes lakosságban, majd a megközelítés felkarolása helyett külföldi ügynök szervezetként bélyegezték meg a maradék ártalomcsökkentő szolgáltatót.

Mindezek mellett nem feledkezhetünk meg a szakmai programban megjelent pozitív változásokról sem. Korábbi kritikánkat megfogadva a 2017-2018-ra szóló szakpolitikai program már forrásokat is rendel a tevékenységekhez, tehát pontosan látható, hogy melyik tevékenységre mekkora összeget szán a kormány. Az elmúlt évvel összehasonlítva a 2016-2017-re kidolgozott cselekvési terv nagyobb mennyiségű Uniós forrásból gazdálkodik és tartalmazza a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testületnek a TASZ által is helyeselt korábbi javaslatainak többségét. Ártalomcsökkentés híján azonban nem várhatjuk tőle a legproblémásabb szerhasználói csoport ellátását és a fertőzésveszély csökkentését.