Grünczeisz Kata: A posztszocializmus igájában

Több mint egy éve annak, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) – mintegy 30 hazai és nemzetközi civil szervezet nyomására – visszavonta a nagy létszámú intézmények kitagolásra (azaz kiscsoportos lakóotthonok létrehozására) szánt pályázatát, mivel az eredeti formájában éppen azon intézmények fejlesztését támogatta volna, amelyek felszámolására kiírták. Jelenleg mintegy 16 ezer értelmében akadályozott- és 8 ezer pszichiátriai beteg ember él átlagosan 130 fős otthonokban, míg lakóotthonokban nagyjából 1300 személynek biztosítanak lakhatást. A 7 milliárd forintos uniós keret a következő három év költségvetési periódusára szól, ezért a felhasználás tétje óriási; még jó, hogy kiderült: jogszabály módosítások sora és széleskörű társadalmi egyeztetés kell ahhoz, hogy az idén újra meghirdetésre kerülő pályázat valóban az elavult tömegintézmények kiváltását szorgalmazza.
„Januártól csak lakóotthoni formában hozhatnak létre új szociális intézményi férőhelyeket a fenntartók – ápolás- gondozás céllal – fogyatékos embereknek, míg uniós forrásból az 50 férőhelynél nagyobb intézmények kiváltását lehet támogatni” – tudtuk meg Bódy Évától, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Szociális és Gyermekjóléti Főosztályának megbízott osztályvezetőjétől. „És, bár a megüresedett helyekre való felvételt nem tiltja a törvény, a rossz állagú intézmények a jövőben – amennyiben működési engedélyük visszavonásra kerül – csak akkor kaphatnak új működési engedélyt, ha lakóotthonná alakulnak.” A most elkészült kitagolási stratégia szerint a teljes intézményrendszer átalakítása mintegy 30 év alatt valósítható meg, míg 2013-ig 1500 fogyatékos embert – ami a bentlakásos intézetekben élők mintegy hat százalékát jelenti – helyeznek át lakóotthonokba az uniós pénzek felhasználásával.

Életfogytig kastélyba zárva
A Nyírlak-pusztai Pszichiátriai Betegek Otthonáig hosszú az út a buszmegállótól, de a kapu tárva nyitva, aki akar, rendszeresen kisétálhat. „Összesen 115 lakónk van, akiknek hetven százaléka szenvedélybeteg, de élnek itt értelmi sérültek is, akiket még az ezredforduló előtt vettek fel” – világosít fel Kustos Lászó igazgató, miközben sokadszorra tolja félre szelíden a kávéért kuncsorgó középkorú férfit.
Kustos szerint az együttélés nem szerencsés, mert előfordul, hogy a pszichiátriai beteg kihasználja a fogyatékos lakót, éppen ezért törekednek arra, hogy elkülönítve kezeljék őket (ennek egyébként semmi nyomát nem láttuk). „Ódzkodom a kategorizálástól” – veszi át a szót Bugarszki Zsolt szociálpolitikus. „Komoly problémám az összes segítő szakmával, hogy virtuális tereket hoz létre, és életvitelszerűen zár össze olyan embereket, akik csak nyomorukon keresztül kapcsolódnak egymáshoz.”
A kastély halljában csak a kandalló, a hatalmas ablakok és az emeletre vezető karzat emlékeztetnek a régmúltra, egyébként mindenfelé emberek; egyesek a kifakult szőnyegen hevernek, mások karosszékekben méláznak. A termek tömöttek, általában hatan élnek egyben, míg a bútorzat kimerül az ágy-éjjeliszekrény-tévé kombinációban; az intim tér pedig abban a két lépésben, ami a fekhelyek között megtehető. „Elvannak itt az emberek, még ha időről-időre mondják is, hogy nem szeretnek itt lenni. Van olyan leányzónk, aki rendszeresen jön hozzánk sírdogálva, és szomorú történeteket talál ki az életéről” – halljuk, miközben úgy nyitogatjuk az ajtókat, mintha otthon lennénk. Mégis van szoba, ahová nem jutunk be: egy pár él benne, akik zárják ajtójukat. Az intézetben rajtuk kívül még ketten élnek együtt, nekik egy toronyszobában sikerült elszeparált életteret kialakítani. A szűk csigalépcső ellenére, ezek a helyiségek szokatlanul barátságosak, sőt tartozik hozzájuk fürdőszoba is, ami itt igazi luxus, tekintve, hogy általában 30-an osztoznak egyen.
A bentlakásos intézmények nyolcvan százaléka ápoló-gondozó otthon, melyekben az elsőrendű feladat nem a rehabilitáció és a gyógyítás, hanem az állapot fenntartása. Ez a hozzáállás aztán bekerülésüktől életük végéig elkíséri a lakókat, és legyen csupán 30 éves az illető, csekély a reménye a kiútra. Bár az igazgató szerint az itt élők kifejezetten igénylik a lelkigondozást, az intézet honlapján csak elírás, hogy van pszichoterápia, valójában csak szocioterápiára van lehetőség. Utóbbit a mentálhigiénés csoport biztosítja, míg a külsős pszichiáter hetente rendel a kastélyban, hogy a gyógyszerezés beállítása mellett a problémás esetekkel is foglalkozzon.
A kertben sokan lézengenek, közösségi tevékenységet mégsem lehet felfedezni. Bezárult személyiségek malmoznak magányukban. Egy férfi éppen óbégat, miközben jobb kezével a fejét ütögeti. „Napi tíz szál cigaretta jut, egyesek rohamoznak, ha elfogy” – oktat a nővérke. Végigjárjuk a forfa házakat; tisztaság és rend van, a látvány mégis lehangoló. A falak csupaszak, a berendezés szegényes, fémvázas ágyuk szélén üldögélő urak, csoszogó nők, és moccanni képtelen öregek mellett haladunk el. Mindenki nagyon békés és egykedvű – talán túlságosan is. A foglalkoztató és a szövőszoba most üres, a fürdőben ruhákat hajtogató negyvenes nővel találkozunk, a háttérben mosógép zümmög. „Én hozattam ide, az én mosógépem”– lódítja lelkesen, mire kísérőnk sokat mondóan bólint, és hozzáteszi: „pályázati úton kaptuk”.
„Biztos, hogy egy jól működő közösségi ellátórendszerben sokan otthonukban maradhatnának, és sokan vannak azok is, akiknek pszichoterápiával esélyük lenne, hogy ne csupán fenntartó (gyógyszeres) kezelést kapjanak, hanem gyógyultan távozzanak” – állítja dr. Lehóczky Pál, a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) leendő elnöke, aki az ágyszám csökkentését csak fokozatos átmenetben látja megvalósíthatónak. „Súlyos hiba, hogy a pszichiátrai betegek nem szerepelnek a kitagolási tervben; ráadásul az 1500 fő kiváltásáról szóló korábbi jogszabály szerint ebbe a körbe ők is beletartoznak” – hívja fel a figyelmet Bugarszki Zsolt szociálpolitikus, aki ennek ellenére üdvözli a koncepciót, azonban a 30 éves időtávlatot veszélyesen hosszúnak tartja: „30 évig még egyetlen rendszer sem tartott ki, nemhogy egy társadalompolitikai folyamat. A reális, és tényleg lassú átmenetet maximum 15 év alatt végre kell hajtani.”
Addig is, a fegyelmezés kézenfekvő módja a gyógyszerezés, az állandósított napirend és a szabályok betartatása, egész egyszerűen azért, mert száznál is több ember ellátása csak futószalag üzemmódban valósítható meg. Az intézetekben a kockázatok minimalizálására törekednek, ezért a szigorúság és tekintélyelv alkalmazása mindig nagyobb a szükségesnél. „Valaki nappal alszik, valaki éjszaka, ezt itt nem lehet kiszámítani; de ha nem hagyják aludni a többit, rájuk van szólva, hogy csend legyen” – tudjuk meg egy dolgozótól. Bugarszki szerint mindez oda vezet, hogy a rendszer mint önbeteljesítő jóslat zárja a bekerülő köré az ördögi kört. A lakók hozzászoknak a teljes kiszolgáláshoz, és mivel inger csak ebből az egydimenziósra csupaszított világból éri őket, előbb-utóbb intézményfüggővé válnak.

Szégyelljük a valóságot
Magyarországon 840 műemlékvédelem alatt álló kastély és kúria található, közel ötödükben ma is fogyatékos emberek és pszichiátriai betegek élnek. A szokatlan elhelyezés oka, hogy más lehetőség híján az 1948-as államosítást követően a szociális szféra birtokba vette az elhagyott kastélyokat. Így bár az ellátottak száma megkétszereződött, elszigeteltségük alapjait is lefektették.
Az intézeti hálózat kialakítása az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tartott, amikor is újabb kihívással; az integráció és az intézménytelenítés kívánalmával találta magát szemközt a szociális szektor. A „szabadítsuk fel a fogyatékos embereket és pszichiátriai betegeket” irányelv azonban az elmúlt tizenkét évben nem volt más, mint importált cikk. Jó példa erre, a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998-as törvény, amely egyszerre tartalmazta a nagy létszámú intézmények lebontásának és humanizálásának kötelezettségét; így jogilag nehezen volt támadható, miért csak 2 milliárd forintot költöttek lakóotthonok létrehozására, miközben a meglévő intézmények korszerűsítése 22 milliárdot emésztett fel.
Az ellenállás számos okból ered: egyfelől az igazgatók vonakodásából, akiknek saját munkahelyük felszámolására kell pályázatot beadniuk; másfelől a fenntartók félelméből, a megyei önkormányzatok ugyanis legitimációjukat érzik veszélyeztetve csökkenő feladatkörükkel; de meg kellene küzdeni a lakosság és az intézményfüggő lakók ellenszegülésével is. „Szégyelljük beismerni, hogy a rendszer megrekedt a hatvanas-hetvenes évek szemléleténél, és még mindig a posztszocializmus terheit cipeli. A hangzatos szavakat elsajátítottuk, de a realitást nem merjük vállalni, így sajátos kettősség jön létre: reformduma a tudatos időhúzás törvénybe iktatott taktikájával” – állítja a szociálpolitikus Bugarszki, majd nekünk szegezi a kérdést: „Mit szólnának, ha fogyatékos ember vagy pszichiátriai beteg lenne a szomszédjuk?

A kikötözés sem ritka
„Nem szeretünk sírni, mert akkor sírhatnánk ezer dolog miatt” – mosolyog Görcsös Éva intézményvezető a tiszafüredi Fogyatékosok Református Otthonában, ahol két éves koruktól halálukig zömében súlyos és halmozottan sérült emberek élnek együtt, jelenleg 165-en.
Az intézetben éppen óriási felfordulás; a többnyire ágyban fekvő lakók épületének felújítása az utolsó szakaszhoz érkezett. Ezen a részlegen az ágyhoz való rögzítés sem ritka, bár az avatatlan szemek nehezen értik, hogyan lehet ön- és közveszélyes egy üres tekintettel felfelé bámuló, szedált ember. „Lelkileg nagyon megterhelő, ha korlátozó intézkedésekhez kell nyúlnunk, ezért csak különösen veszélyes magatartás esetén és a lehető legrövidebb időre élünk velük” – magyarázzák. „Van olyan lakónk, aki maga kéri, hogy kötözzük ki, mert különben reflexszerűen verni kezdi a fejét az ágyba. Egyébként el lehet vele beszélgetni, de ha hozzá érnek, hisztériás rohamot kap.” Bár az ún. korlátozó intézkedéseket a 60/2004-es ESzCsM rendelet szigorúan szabályozza, 2005 óta pedig tilos a hálós ágy és ketrecre emlékeztető eszközök bevetése, a sajtóban időről-időre hallani a szociális intézmények falai között történő kínzásokról és visszaélésekről. „Sajnos a média jóval nagyobb hírértéket tulajdonít egy botránynak, mint annak, hogy hogyan zajlik az élet az intézetekben. Elfelejtik, hogy a történetek mögött mindig emberek vannak” – osztja meg tapasztalatait Görcsös Éva, aki a mai napig küzd az otthont ért 2001-es vádak árnyával. „Még nem dolgoztam itt, amikor több dolgozó panaszt tett az akkori igazgatónőre, miszerint egyesek bántalmazták a gondozottakat és kikötözéssel büntették őket. És bár az ombudsmani vizsgálat kimondta, hogy a vádak alaptalanok voltak, az itt dolgozók azóta hurcolják az eset minden fájdalmát” – árulja el bátran, mert hisz abban, hogy csak nyílt lapokkal moshatják le magukról a szégyenfoltot.
Bár Tiszafüreden tíz éven belül ez a harmadik nagyobb beruházás, folyamatosan létszámstop van érvényben, és az előírások gyors változása miatt már most át kellene alakítani az alig tízéves szárny hatfős termeit. A folyosón erős hipószag terjeng, jobbra-balra sokágyas egyenszobák különböző korú nőkkel. Legtöbbjük nehezen kezd magával valamit, ide-oda ringatják testüket, ketten egy szőnyegen térdelnek és csak bámulnak, egyiküknek erősen folyik a nyála. Mint megtudjuk, ezek a sokszor katatón állapotok egyfajta boldogság érzetet keltenek a lakókban, csakúgy, mint a táncterápia és a fényterápiás szoba, amelyben a diszkólámpától kezdve a buborékgépen át a stroboszkópig minden az érzékek beindítását célozza. „Legjobban a karaktertáncot szeretik, de tudnak keringőzni és a néptánc sem esik nehezükre” – meséli Szabóné Faragó Judit, aki mintegy húsz embernek tud bonyolultabb mozdulatsorokat megtanítani, 50-60-an pedig mozgás- és zeneterápiában vesznek részt.
„Már a fürdetéshez készülnek” – magyarázza a sürgés-forgás okát az igazgatónő, de látva meglepett pillantásunkat (épphogy délután fél négy múlt) megtoldja: „különben mindenki az éjszakás nővérre maradna, és van rossz tapasztalatom olyan helyről, ahol »elfelejtették« megfürdetni a lakókat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ágyba is fektetik őket, ha jó idő van, a kertbe is kimehetnek.”
A bentlakásos intézetekben dolgozók létszámát az 1/2000-es SzCsM rendelet határozza meg, ezt azonban az elmúlt években még jobban felpuhították, így mára az is elegendő, ha 170 emberre hét mentálhigiénés szakember jut. Bár a dolgozókon nagy a nyomás, és a fizetés szánalmasan alacsony (átlagban nettó százezer forint), az általunk megkérdezettek egyöntetűen kiállnak munkahelyük mellett, amely elmondásuk szerint a családhoz hasonlóan funkcionál: a napi 10-12 órás együttlét sorsközösséget kovácsol ápoltból és gondozóból.

Otthon, édes otthon
Másnap már Sződliget határában járunk, hogy szemügyre vegyük a felnőtt fogyatékosokat gondozó Viktor Speciális Otthont. A kúriaépület zöldre csempézett szűk folyosóiról a legszívesebben menekülnénk, a 2006-ban átadott lakóotthon-park viszont idilli; a házakat terrakotta köves utak kötik össze, a művészien megkomponált virágágyásokat pázsit veszi körül, míg a nyári szabadtéri programokat a középen álló pergolában rendezik.
A 2006-ban átadott négy ház mindegyikében, állandó nővéri felügyelet mellett, tizenkettes csoportokban laknak az emberek: saját kis étkezőjükben reggeliznek-ebédelnek-vacsoráznak, a nappaliban közösségi életet élnek, de van külön fürdőszobájuk, mosodájuk és konyhájuk is. A túlnyomórészt kétágyas szobák jólesően világosak, és bár a berendezés egy kaptafára megy, legtöbbjük már magán viseli az ott élő stílusjegyeit.. „Nééézd…ezt rajzooltam” – lép hozzánk egy férfi, aki a nappaliban zajló foglalkozásról pattan fel, hogy bezsebelje a dicséretet. Fülig ér a szája a szép szavaktól, és bár láthatóan nagyon kíváncsi, az alkotás vágya visszahúzza az asztalhoz. „Nemrégiben villanytűzhelyeket vásároltunk, hogy lehessen sütő-főző szakkörünk, és, hogy karácsonykor mézeskalács illat lengje be a házakat, mint odahaza” – halljuk az igazgatónőtől, dr. Pitzné Heinczinger Mónikától, akitől megtudjuk azt is, hogy a 110 lakóból képességeik alapján válogatták ki azt a szerencsés 48 embert, akik a kertvárosi miliőbe költözhettek.
Kisebb, a többi épület tömegnyomora után mégis paradicsomi elhelyezést nyújtó lakóotthon Tiszafüreden is van – de csak nőknek. „Lennének még a fiúk közül is nyolcan, akik nagyon szeretnének, és tudnának is lakóotthonban élni, ha lenne rá pénzünk – ismeri be az igazgatónő –, de bennük van az is, hogy »hú, akkor aztán lesz nagy szabadság«”. Az egyik szobából modern melódia szűrődik ki, odabent huszonéves, szép arcú lányka táncol önfeledten; egy pillanatra zavarba jön, de aztán emelt fővel mutat körbe birodalmán. Anita egyedül lakik, és azon kevesek egyike, akik kíséret nélkül is kimehetnek a városba délután három után (a kizáró gondnokság alatt élők ezt általában nem tehetik meg, vagy csak gondokuk írásbeli engedélyével); neki pedig nem kell kétszer mondani: biciklijére pattan, és már suhan is.
„Örvendetes, hogy a tervezetben helyet kapott az általunk régóta javasolt támogatott lakhatás intézménye, amely a legtöbb nyugati országban – sőt, már Prágában is – létezik” – mutat rá Bugarszki, aki emellett fontosnak tartja, hogy a stratégia csak az eredeti telephelyen kívüli lakóotthonokat ismerje el. „Egészen más városi környezetben, mint egy intézmény területén élni, ehhez képest a legtöbb jelenlegi lakóotthon kamu, tízből hat ugyanis intézetekhez csatoltan működik”. A civil szerveztek mégis a koncepció harmadik típusú lakhatási megoldásával vitatkoznak leginkább, amely legfeljebb 50 fős lakócentrumokat hozna létre településekbe integráltan. „A svédországi intézménytelenítés során is próbálkoztak ehhez hasonlóval; egész lépcsőházakat és utcarészeket töltöttek meg fogyatékos emberekkel, de a saját kárukon megtanulták, hogy ezekkel csak újabb mini gettókat hoztak létre. Bízom benne, hogy a társadalmi egyeztetés során ezen még változtathatunk, egy azonban biztos: még ez sem állíthatja meg a kitagolás folyamatát, ami várhatóan tényleg elindul.”
„Magánszféra egy folyosós intézetben nem létezik, a lakóotthonban már el lehet húzódni a többiek elől, de a legjobbak a »félutas házak«, melyek az önálló életvezetésre készítenek fel”– fejti ki egy sződligeti gondozónő, mialatt a park távoli szegletében álló, kiskerttel körbevett három apartmanos házikóhoz érünk, melyben hatan találtak otthonra. „Felügyelet nélkül is remekül megvannak és bármikor kijárhatnak. Este maguktól vacsoráznak és fekszenek” – meséli, miközben illedelmesen kopogtat. „Nagyon szeretem, ha tisztaság van” – reflektál a középkorú hölgy elismerő pillantásunkra, miközben két kezét maga előtt összekulcsolva figyelget. Lenyűgöző hangulatba csöppenünk, ezernyi csecse-becse szépérzékkel elrendezve, hímzett párnák és díszbabák – az embernek az az érzése: ez a lakás életre kelt.

A munka nemesít
„Három éves voltam, amikor idekerültem. Csak ültem a pálya szélén a fejemen csúnya optikai kerettel, és bőgtem, mert nem tudtam beszélni” – kezd bele történetébe Attila, aki most 23 éves, és idén végez a Koncz Dezső Készségfejlesztő Szakiskolában. Az élénk szemű, pergő nyelvű fiú a bizottság szakvéleménye szerint értelmében középsúlyosan akadályozott, ennek ellenére kívülről sorolja a diákönkormányzat éves tervét.
Iskolája a Zalaszentgrót szívében álló Batthyány-kastélyban van, kovácsoltvas kapuján túl kétszáz éves ősfái magasodnak, főbejáratának hármas boltíve előtt tulipánfák nyílnak. Hűvös halljából jobbra és balra gránitlépcsők vezetnek felfelé, a folyosók földig érő aranyozott keretes tükrei még eredetiek, csakúgy mint a gróf egykori márványkádja – ma a gyermekotthon lányai fürdenek benne. Fiatalok csoportja lépdel el mellettünk, kíváncsian pillantanak felénk, de nem lépnek ki a sorból, csak udvariasan köszönnek. „Az intézmény egy jó értelemben vett védőburok – véli Szabó Ildikó igazgató –, gyermekeink őszinte naivsággal tekintenek mindenkire, nem hatnak rájuk a külvilág rosszaságai.”
„A legjobbak minden évben országos tanulmányi versenyre mehetnek, ahol öt feladat van: varrás, főzés, palántaültetés, ruhahajtogatás, és szelektívhulladék-gyűjtés” – meséli Kati, Attila évfolyamtársnője. „Idén Kati lett az ország legjobb háziasszonya” – büszkélkedik a fiú, miközben Kati belepirul az emlékekbe, és előkeresi a jutalmul kapott mini DVD lejátszót. „Mindkettőnknek parkápoló és takarító a szakmája, a legszívesebben mégis szakácsnő lennék. A baj csak az, hogy ehhez sok ételt kell fejből tudni, és én már a túrós tésztát is papírról ellenőrzöm” – ismeri be a vékonydongájú barna lány, de szeméből akaratos tűz villan: „Bárcsak, mint konyhai kisegítő dolgozhatnék!”
A Koncz Dezsőben majdnem száz kisdiák tanul, kevés a tétlen óra, a gyerekek reggeltől kora délutánig 45 perces órákat ülnek végig az iskolapadban. A Nemzeti alaptanterv (NAT) szellemében megalkotott irányelv a tíz alapműveltségi helyett hat fejlesztési területet jelöl ki az intellektusukban középsúlyosan akadályozottaknak, a cél az életre nevelés, így az olvasás-írás-számolás mellett nagy szerepet kap a háztartástan és az önkiszolgálás. „Fontosnak tartjuk, hogy a fiatalok rendszeresen találkozzanak ép társaikkal és fordítva, ezért szakköreink többsége a városban van, míg a Salva Vita Alapítvány nyílt munkaerő-piaci program hat éve fut az iskolában” – szögezi le az igazgatónő, de nincsenek illúziói a tízszeresére nőtt rehabilitációs hozzájárulás hatásáról; szerinte a munkaadók még mindig utoljára vennének fel szellemi sérülteket, és legalább egy emberöltő kell ahhoz, hogy felfogják: ezek az emberek ugyanolyan értékes munkaerők.
Ha kint nem is, az intézeteken belül általában lehet dolgozni, a kitagolás mellett érvelők azonban úgy látják, a jelenlegi konstrukció sokkal inkább a rendszer fenntartását, mint valódi tapasztalat szerzését szolgálja. „2006 óta pályázati keretből finanszírozzuk a rehabilitációs foglalkoztatást, azóta lakóink napi öt órában takarítanak, besegítenek a tálalásban-mosogatásban, a zöldfelületet gondozzák, kézműveskednek, vagy szőnyeget szőnek” – sorolja a lehetőségeket a nyírlakpusztai igazgató. „A többség a gyógyszerezés miatt nem valami munkaszerető, de a tudat, hogy a pénzből kávé és cigi lesz, mindig ráveszi őket” – egészíti ki a nővérke. Túl sokra azonban még így sem futja, a szociális törvény értelmében a lakók összes bevételének 80 százaléka az intézmény kasszájába vándorol, így fizetésükből (amely a minimálbér 30 százaléka, azaz 22 050 forint) csupán 4410 forint üti a markukat. „Lakóinknak általában annyira alacsony a nyugdíja, hogy még fizetésükkel együtt sem tudják fedezni a térítési díjat. Van, aki éppen azért kéri az elhelyezést, mert a kinti világban képtelen ellátni magát” – magyarázza Kustos.
Sződligeten az önként vállalt, és akár napi fél órában is végezhető munkaterápia közelebb áll az emberek habitusához – ezen belül lehet takarítani, kertészkedni, ruhát hajtogatni vagy a konyhában szorgoskodni –, az érte kapott pénzjutalmat pedig mindenki megtarthatja (az összeg nagyságát az intézményvezető határozza meg, itt kb. 300 forintos órbérrel számolnak). „Ketten vannak, akik jelezték, hogy szeretnének kint dolgozni – halljuk Heinczinger Mónikától –, őket a főút túloldalán található idősek otthona foglalkoztatja péntekenként, mivel a gyámuk csak közeli és biztonságos helyszínt engedélyezett.”
„Mióta van, nagyon élvezik a munkarehabilitációt – meséli egy tiszafüredi dolgozó –, portaszolgálatos Terikénk pedig különösen boldog: szerelmes lett egy évek óta bejáró, önkéntesen dolgozó, szerzett fogyatékossággal élő férfiba. Van egy másik párunk is, nagyon aranyosak: fogják egymás kezét, ölelkeznek, csókolóznak.” Érzelmek a zalaszentgróti kastélyban is dúlnak: „Mesemondó versenyen ismerkedtem össze egy lánnyal, aki állítólag fürdés közben egyfolytában a nevemet hajtogatta” – derül fény Attila első hódolójára, míg Katitól megtudjuk, volt olyan, hogy szakítás után visszaadta a kapott ajándékot, mert úgy érezte „így tisztességes”.
„Szerelmek és barátságok egyaránt születnek – erősíti meg a nyírlakpusztai nővér –, de hiába lenne rá igény, különálló szobát csak két párnak tudunk biztosítani.” A legtöbb bentlakásos otthonban ún. randevú szobák hivatottak teret adni az intimitásnak, ám mára inkább átmeneti megoldásnak tekintik őket, mivel a nyilvánosság viccelődés tárgyává teheti a bevonulókat. „A rossz tapasztalatok miatt, távol a lakóegységektől, franciaágyas-zuhanyzós szívszobát alakítottunk ki, amihez a kulcsot egy megbízható ápolótól kérhetik el” – mutat rá a sződligeti intézményvezető. A félutas házban élő szerelmesek viszont révbe értek, ugyanis kiderült, Isten előtt semmi akadálya az egybekelésüknek (a korlátozó gondnokság alá helyezettek csak gondnokuk engedélyével köthetnek polgári házasságot – GK.). Több mint tíz év jegyesség után, nyáron oltár előtt mondták ki a boldogító igent.

Szabadságok ígérete
„Úgy olvastam, integrálni akarnak mindenkit, így minket is – aggódik a tiszafüredi otthon vezetője – , valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy vannak, akikkel ezt képtelenség megcsinálni.” Sződligeten válasz helyett kérdeznek: „Ez egy vizualizált dolog, de hogyan oldod meg az ellátásukat? Milyen személyzettel?” – így Pitzné, aki szerint csodás lenne, ha nem külterületen lenne az intézet, és a lakók többet használhatnák a fejüket, de ehhez házanként minimum négy nővérre, speciális akadálymentesítésre és az ép világ elfogadó attitűdjére lenne szükség. „Biztos, hogy jobb lenne nekik, ha a társadalomban élnének” – fűzi tovább Kustos, de úgy véli a többség retteg a fogyatékos emberektől és pszichiátriai betegektől. (Visszafelé úton a kastély melletti tanya gazdasszonya vesz fel, és elmeséli, hogy ő bizony nem meri elengedni a gyerekeit sétálni, „nehogy egy lakó elkapja”.)
A fiatalok viszont még bátrak, keresik a kiugrási lehetőséget. „Nálunk 24 éves korukig maradhatnak, utána a magyarszerdahelyi felnőtt fogyatékosok otthonába viszik át őket” – vázolja a gyermekotthonosok jövőképét a Koncz Dezső igazgatónője. Az életük végéig otthont adó, nagyobb önállósággal és munkával kecsegtető intézetbe mégsem jó szívvel költöznek át. „Sokan megzizzentek, akik odakerültek” – vallja be Attila, de az intézet pszichológusa sem derűlátó: „Kevesebb figyelemről, elvadultságról és túlzott gyógyszerezésről hallani. Egy kislánynak nagyon szép hosszú haja volt, de nem törődtek vele, inkább levágták”.
Attilának azonban titkos terve van: „Egy társammal lakást szeretnénk venni, és itt maradni a városban, ezért a héten megyünk a bankba a gyámunkkal, hogy megtudjuk mennyi pénzünk van” (a gyámhatósági forintszámlára havonta érkezik a családi pótlék és az árvasági segély – GK.). Ha vágyukat siker koronázza, a fiatalok történelmet írnak. „Önálló életet még egy gyermekünk sem tudott kezdeni az elmúlt hatvan év alatt. Sokkal könnyebb lenne, ha lenne a háttérben egy szervezet, ami ügyet vet arra, hogy ezek a fiatalok rendezetten éljenek saját lakásukban” – morfondírozik Szabó Ildikó, de Attiláék elszántak. „Mi végig visszük ezt a produkciót, és nem csak lakást, munkát is szerzünk: már mondtam az igazgatónőnek, bármit vállalok, ha kell, jövök mosogatni is.”