Kibeszélni

A TASZ munkatársának cikke a holokauszttagadás tiltásáról a Magyar Narancs 2009. május 21-i számában

A holokauszttagadás tiltását pártolók elsőszámú érve az, hogy a holokauszttagadás nem vélemény, hanem tömeggyilkosság előkészülete, a holokauszt tagadókkal nem érdemes vitába bocsátkozni, hiszen tagadják a demokrácia konszenzuális minimumát is. Ezzel azt feltételezik, hogy a holokauszt eseményeiről, azok jelentőségéről szóló diskurzus kizárólag azt a célt szolgálhatná, hogy meggyőzze tévedésükről a holokauszttagadó fanatikusokat – erre pedig nincs esély. Mégegyszer szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint a holokauszttagadók állításainak nyilvános, korlátozás nélküli megvitatása és cáfolata ennél jóval többről szól. A helyes kérdés így hangzik: miért van jelentősége újra és újra a társadalom elé tárni a Holokauszt megtörténtét és egyediségét alátámasztó történeti bizonyítékokat?

Nem a fanatikusok meggyőzése miatt, az biztos. Egy David Irvinget vagy Ernst Zündelt még az se győzne meg az állításaik ellenkezőjéről, ha belültetnék egy időgépbe és visszavinnék őket 1944-be. Azonban a holokauszttagadó érvek cáfolata nem csak arra lehet jó, hogy vitába bocsátkozzunk a fanatikusokkal – hanem arra, hogy az egész társadalom előtt leplezzük le a történelemhamisítást és mutassuk be a rasszista és antiszemita szterotípiák hamisságát. A holokauszttal kapcsolatban az egyik legszörnyűbb dolog az, amit Hannah Arendt a “gonosz banalitásának” nevez: a népirtást jórészt nem fanatikusok és szociopaták hajtották végre, hanem hétköznapi emberek, akik hétköznapi feladataikat végezték el. Amikor Raul Hilberg megírta nagyszabású munkáját a holokausztról, alsószintű bürokraták dermesztően személytelen irományait kellett átnyálaznia töménytelen mennyiségben. Azért is fontos a történelmi bizonyítékok nyilvánosság elé tárása, hogy bemutassuk: a holokauszt nagyon is történeti esemény volt, nem pedig holmi külső, démoni hatalom rondított bele az egyébként tökéletes kozmikus rendbe, mintegy diabolus ex machina. A holokausztot azok az állami hivatalnokok hajtották végre azoknak a bürokratikus mechanizmusoknak a segítségével, amelyek a társadalom jólétét hivatottak fenntartani az unalmas hétköznapokban.

A 80-as években Németországban a holokauszt jelentőségéről a nyilvánosság előtt zajló történészvita (Historikerstreit) sokkal többet tett a holokauszttagadás ellen, mint bármilyen büntetőjogi szankció. A vita során az is nyilvánvalóvá lett, hogy a holokauszt történelmi jelentőségét és igazságát nem pusztán a tagadók veszélyeztetik, illetve nem is ők veszélyeztetik a leginkább. Ernst Nolte például nem tagadta a tömeggyilkosság megtörténtét, de azt a náciknak a sztálinista rezsim emberirtására adott reakciójaként értelmezte, tehát a történelmi felelősséget úgymond a nácizmusról a bolsevizmusra ruházta át, ergo tagadta a holokauszt egyediségét. Deborah Lipstadt “soft core” tagadóknak nevezik azokat is, akik Izraelt a nácikhoz hasonlítják, hiszen ezzel bagatellizálják és relativizálják a náci népirtást. Meggyőződésem, hogy ma Magyarországon sem a holokauszttagadás jelenti a legnagyobb veszélyt, amelyet csak a legfanatikusabbak vallanak, hanem a holokauszt történelmi terhének, felelősségének és tanulságának elhárítása. A történelemhamisítás nem áll meg a holokausztnál, ezt jelzi a feléledő Solymosi Eszter-kultusz is.

Ezeket a jelenségeket nem lehet büntetőjogi keretek közé szorítani. A holokausztrelativizálás és a holokauszttagadás egyaránt a magyar társadalomban széles körben elterjedt antiszemitizmusban és a rasszizmusban gyökerezik, mindkettőt az táplálja. A problémát a gyökerénél – az antiszemitizmusnál és a rasszizmusnál – kell kezelni, márpedig ez nem megy büntetőjogi úton, de még puszta egyirányú tényközléssel sem. A társadalomnak ki kell beszélnie a holokausztot. Ebben valóban lenne érdemes követnünk a német példát.  
Márpedig a társadalmi kibeszélés szempontjából nagyon nem mindegy, hogyan lépünk fel a holokauszttagadókkal szemben: ha a holokauszttagadókba börtönnel fojtjuk bele a szót, engedjük, hogy mártírszerepben tetszelegjenek, ahelyett, hogy nyilvánosan megszégyenítenénk a hazugságaikat a bizonyítékok erejével.  Vegyük például azt az esetet, amikor David Irving rágalmazás miatt beperelte Deborah Lipstadtot, amiért az holokauszttagadónak nevezte a könyvében. A per során Irving nyilvánosan lepleződött le a bíróság és a nyilvánosság előtt mint hazug – az általa rágalmazással vádolt amerikai történész olyan impozáns mennyiségű bizonyítékot tett le az asztalra, amelynek súlya alatt porrá omlottak Irving érvei. Nem csak jogilag, hanem erkölcsileg is vesztesen jött ki a perből. Egy holokauszttagadó, Bradley Smith például azt írta az Irving v. Penguin/Lipstadt ítéletről, hogy ez “az eddigi legnagyobb csapás, amit a Holokauszt revizionizmus valaha is elszenvedett”.

Ezzel szemben amikor Ausztria holokauszttagadás miatt büntetőeljárást indított Irving ellen, ő önként és dalolva utazott Bécsbe, hogy ott eljátsza a szólásszabadság és a tudomány mártírjának szerepét. Ez a per csak az összeesküvés-elméletek híveinek számát és eltökéltségét növelte ahelyett, hogy leleplezte volna a holokauszttagadás mögött megbúvó aljas szándékokat. A brit The Independent c. lap cikke például “a szólásszabadság kényelmetlen bajnokaként” festette le Irvinget, akit valószínűleg nagy elégedettséggel töltöttek el a hasonló jellemzések.

A tiltáspártiakkal elsősorban abban nem értek egyet, hogy egyenlőségjelet vonnak egy  történelmi esemény tagadása és a tömeggyilkosságra való előkészület között. Hiszen, mondják, a holokauszttagadás “nem csupán egy történelmi tény vitatása”, csak azok tagadhatják a holokausztot, akik “az európai demokráciák mai rendjét” (Gergely István – Köves Slomó, Népszabadság) is tagadják. A tiltás szimbolikus üzenetet küldhet arról, hogy az állam nem tűri el a gyűlöletkeltést és kirekesztést. Van azonban a tiltásnak egy másik üzenete, ami számomra jóval nagyobb súllyal esik latba. Azzal ugyanis, hogy vitathatatlanná tesszük a holokauszt eseményeit, történelmi igazságuktól fosztjuk meg őket. A holokauszt elsősorban egy történelmi esemény, és mint ilyen, vitatható kell, hogy legyen – pontosan azért, mert csak így maradhat történelmi esemény. Nem az a célunk, hogy a holokauszt eseményei kötelező érvényű hitelvekké váljanak, hanem az, hogy a holokauszt mint velünk élő történelem nyerjen széleskörű elismertséget a társadalomban, és a társadalom fogadja el az ezzel járó terhet és felelősséget. A tagadók büntetése semmiféleképpen nem segíti elő, inkább hátráltatja ezen cél elérését.

A holokauszttagadás tiltását szorgalmazók nyilvánvalóan a weimarizálódás rémképével küzdenek – de nem veszik figyelembe, hogy a nácik nem a weimari köztársaság túlzottan liberális alkotmánya miatt jutottak hatalomra, a hatalomra jutott Hitler első dolga viszont az volt, hogy eltörölje a szólás szabadságát.

Sárosi Péter (TASZ)
 

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Hazudni nem szabad: kampányt indítunk az állami propaganda médiával szemben!

Azután, hogy ellenzéki képviselőket rángattak ki biztonsági őrök a közmédia épületéből, ‘Szabad január’ néven indítunk kampányt a tudatos hírfogyasztásért és a propaganda média ellen. Célunk, hogy megmutassuk az állampolgároknak, hogy milyen eszközökkel léphetnek fel ők maguk az állami propagandagépezet zaja ellen.

Eljárást indított az Egyenlő Bánásmód Hatóság a Debreceni Egyetem ellen

Augusztusban történt, hogy a Debreceni Egyetem díszpolgárává fogadta Vlagyimir Putyint, Oroszország elnökét. Ezellen akkor sokan, sokféle módon tiltakoztak: tanszékek és oktatók tettek közzé közleményeket és sokan magánszemélyként is megfogalmazták a véleményüket. Így tett az ügyfelünk, Barna Eszter is, aki az egyetem szociológia szakos hallgatója. Esztert emiatt az egyetem letiltotta a Facebook üzenőfaláról.

A plakáttépések régen és ma

A plakátok letépése ma komoly politikai állásfoglalás: legyen szó a Kormány  bevándorlás-ellenes, gyűlöletkeltő vagy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt plakátjairól. Amikor a plakátok letépése a hírekben megjelenik, úgy tűnhet, mintha mindenki a politikai szimpátiája alapján ítélné meg a tépkedők felelősségét: a politikai ellenfél plakátját letépni hőstett, a számunkra szimpatikusak letépése viszont gazság. Mi is nyújtottunk jogi segítséget azoknak, akik kijavították vagy letépték a kék menekültellenes plakátokat. A Kétfarkú Kutyapárt plakátjainak önkormányzati szervezésben történő letépése kapcsán mégis azt állítjuk, hogy nem maradhatna jogkövetkezmények nélkül. Most akkor hogy is van ez? Ha egyetértünk a plakáttépőkkel, akkor felmentés jár, ha nem, akkor el kell őket ítélni?