TASZ álláspontja a munkáltató által elrendelhető kötelező védőoltásról és az állami alkalmazottak kötelező védőoltásáról

A TASZ, ahogy eddig, úgy ezután is kiáll a fertőző betegségekkel szembeni védőoltások és segítségükkel a járványfenyegetettség letörése mint elérendő cél mellett. Korábban közzétettük állásfoglalásunkat a védőoltások kötelező tételének feltételeiről, meghatároztuk a munkakörhöz kötötten kötelező védőoltás elrendelésének feltételrendszerét, és jogi szempontból értékeltük az egészségügyi és egészségügyben dolgozók kötelező oltásának elrendelését is.

A kötelező oltás elrendelésének alkotmányosságáról

Ahhoz, hogy egy olyan jogkorlátozás alkotmányosságát meg lehessen ítélni, mint amilyen a védőoltás kötelezővé tétele, ismerni kell az ezt megalapozó tényeket. Tudni kell, hogy a járványhelyzet súlyossága valóban indokolja-e egy ilyen súlyú jogkorlátozás bevezetését, vagy a járvány letörése, a járványhullám kicsúcsosodása enyhébb jogkorlátozó eszközökkel is elérhető. Álláspontunk szerint ugyanis a védőoltás kötelezővé tétele mindaddig nem rendelhető el jogszerűen, amíg a járvány fenyegetése enyhébb jogkorlátozó eszközökkel is letörhető. A kormánynak emellett – elsősorban tájékoztatással, valamint az oltás könnyebb elérhetővé tételével – hatékony erőfeszítéseket kellene (kellett volna) tennie, hogy az oltási kedv növekedjen, vagyis ahányan csak meggyőzhetők, ők önszántukból, tudatos döntést hozva, ne pedig a kötelezés eredményeként vegyék fel az oltást.

Annak megítélése, hogy a mostani jogkorlátozás megelőzhető lett volna-e enyhébb korlátozásokkal, illetve hogy az oltási kötelezettséget megalapozó indokok fennállnak-e, csakis a járványra vonatkozó részletes adatok ismeretében lenne lehetséges. Ilyen adatokat azonban a kormány következetesen nem tesz elérhetővé.

Az adatok hiányában kérdéses tehát, hogy nem lett volna-e lehetőség – akár most, akár a megelőző hetekben – enyhébb jogkorlátozás bevezetésével kezelni a járványhelyzetet és ezzel kivédeni, hogy szükség legyen a védőoltás kötelezővé tételére. Az ugyanakkor leszögezhető, hogy a kormány mindeddig tartózkodott attól, hogy bevezessen olyan, a védőoltásra kötelezésnél enyhébb jogkorlátozó intézkedéseket, amik a járvány terjedését fizikailag akadályozzák – például a maszkhasználat visszavezetésével, a védettségi igazolvány megkövetelésével. Ha az enyhébb intézkedések bevezetését mindeddig nem látta indokoltnak, nem érthető, hogy miért rögtön egy súlyos jogkorlátozási eszközhöz, a kötelező védőoltás elrendeléséhez nyúl.

Az, hogy a jogkorlátozás elrendelése nem érthető, annál is inkább igaz, mert a kormány elmulasztotta a jogkorlátozást megfelelően megindokolni, noha feladata lenne, hogy alátámassza, a védőoltásra kötelezés elrendelése miért elengedhetetlenül szükséges és arányos jogkorlátozás.

Csakhogy az egy időben megalkotott két kormányrendelet között alapvető ellentmondás feszül, amely egyúttal le is leplezi a kormány jogalkotásának megalapozatlanságát:

• míg ugyanis a kormány az egyik rendeletben általános oltási kötelezettséget rendelt el az állami alkalmazottakra nézve, vagyis mindenkit oltásra kötelezett, függetlenül attól, hogy a kötelezettek személyükben, az általuk nyújtott szolgáltatás alapján vagy a járvány elleni védekezés szempontjából mennyire érintettek;

• addig mindenki más esetében a munkáltató döntésére bízza, hogy elrendeli-e a védőoltási kötelezettséget.

A kétféle szabályozás nem lehet egyszerre megalapozott. Vagy az a helyzet, hogy a járványhelyzet miatt munkakörre tekintet nélkül, gyakorlatilag általános védőoltási kötelezettséget kell bevezetni – mint az állami szférában –, vagy pedig az, hogy a járványhelyzet megengedi, hogy egyedi mérlegelés alapján, államtól független szereplők döntsenek a védekezés fokáról, ebben az esetben viszont ugyanezt a mérlegelést az államnak is el kellene végeznie a közszférában dolgozók körében.

Míg tehát a járványadatok hiányosságai miatt lehetetlen eldönteni, hogy mi az alkotmányosan elfogadható jogkorlátozás szintje, a kormány által bevezetett szabályozási rendszer egymásnak ellentmondó alapokon áll.

Kiszervezett alapjogkorlátozás

A védőoltás kötelezővé tétele, ha jogszabályban történik, alapjogot korlátoz, amire az Alaptörvény értelmében csak konkrét, legitim cél érdekében van lehetőség, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan. A kormány azonban – a nem állami szférában dolgozókra nézve – nem hozta meg ezt a döntést, ehelyett csak a munkáltatóknak adott felhatalmazást a kötelezés elrendelésére. Ezzel a kormány megpróbált megszabadulni a döntés felelősségének terhétől és ezzel együtt attól is, hogy bárki számon kérhesse az államon a jogkorlátozás alkotmányosságát. A kötelező védőoltás ugyanis, ha azt a munkáltató rendeli el, egészen más célokból valósulhat meg és más mérce szerint is kell megítélni, mint ha az állam teszi ugyanezt. Más célból, ugyanis a kötelező védőoltás jogszabállyal történő elrendelése, ahogy általános állásfoglalásunkban részletesen kifejtjük, a vírushelyzet letörése, a járvány visszaszorítása – és ezzel az emberek életének és egészségének védelme – érdekében történhet meg; a munkáltató viszont a munkaviszony rendeltetésével közvetlenül összefüggő okból teheti kötelezővé az oltás felvételét. Ez a lazábban meghatározott cél azt is jelenti, hogy a jogkorlátozás könnyebben igazolható a munkaviszony keretében, mintha jogszabállyal történő alapjog-korlátozásról lenne szó.

A munkavállalókat különösen kiszolgáltatott helyzetbe hozza ez a kiszervezett alapjog-korlátozás. Míg ugyanis az eredmény ugyanaz – emberek nagyobb tömegére nézve oltási kötelezettség elrendelése – a jogi követelmények a munkáltatókkal szemben kevésbé szigorúak, az állam pedig mentesül a döntés súlyától és az esetlegesen jogellenesen elrendelt kötelezés nyomán megállapítható felelősségtől.

***

Elemzésünkben tehát súlyos kritikát fogalmaztunk meg: az alapjogkorlátozás szükségességét és arányosságát megalapozó tények nem ismerhetők, így nem lehet megítélni, hogy a kötelező védőoltás alkotmányossága igazolható-e. Emellett kritikával illettük a kormányt, amely megpróbálta megúszni a felelősséget azzal, hogy kiszervezte az alapjogkorlátozást, kiszolgáltatott helyzetbe hozva ezzel az érintetteket. A következő részben – feltéve, hogy a kötelező védőoltás elrendelése megalapozott – elvégezzük az erre vonatkozó szabályok értékelését.

A munkáltatók által elrendelhető kötelező védőoltásról

A munkáltatók által elvégzendő szükségességi-arányossági mérlegelés

A munkakörhöz kötötten kötelező védőoltásról szóló állásfoglalásunkban részletesen kifejtettük, hogy mikor tekintjük elfogadhatónak a dolgozók oltásra kötelezését. Az az állásfoglalásunk arról a helyzetről szól, ha a kötelező védőoltást jogszabállyal rendelik el – mindeddig nem volt precedens arra, hogy ezt tömegesen a munkáltatók tegyék meg. Ahogy arra a korábbiakban utaltunk, ha a kötelező védőoltást a munkáltató rendeli el, akkor más lesz a kötelezés célja, és ennek megfelelően a korlátozás jogszerűségére vonatkozó mérce is. Ezzel együtt úgy gondoljuk, hogy a munkáltatóknak a kötelezés elrendelésekor figyelemmel kell lenniük a járvány elleni védekezésre mint a kötelezés elrendelésének céljára, és ebből következően a korábbi állásfoglalásunkban foglaltakra, amelyek szerint:

„A mérlegelendő szempontok közül különösen nagy súllyal esik latba kettő, mert járványügyi, illetve alapjog-érvényesülési kritériumot vesznek figyelembe. Minél inkább teljesülnek ezek a kiemelt szempontok, annál valószínűbb, hogy a jogkorlátozás arányossága igazolható. Aki olyan munkakört tölt be, amelyben

• személyes szolgáltatást nyújt (közülük is kiemelkednek azok, akik alapjog érvényesülését lehetővé tevő szolgáltatásokat nyújtanak), és

• olyan emberekkel kerül kapcsolatba, akik fokozottan ki vannak téve a megfertőződés, a súlyos lefolyású megbetegedés kockázatának,

az biztosan az elsők közé tartozik, akiket az állam oltásra kötelezhet.”

Álláspontunk szerint tehát a fenti szempontokat figyelembe kell venniük a munkáltatóknak, amikor arról döntenek, hogy az adott munkahelyen, munkakörben elrendeljék-e a védőoltás kötelező felvételét – még azzal együtt is, hogy a jogalkotó ennél lazábban határozta meg a kötelezés elrendelhetőségének kritériumait.

Ki kell emelni, hogy a munkáltatóknak munkakörönként kell végiggondolniuk, hogy a védőoltásra kötelezés feltételei fennállnak-e. Elképzelhető, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozók közül egyes munkakörökben – például az ügyfelekkel személyes kapcsolatot tartók körében – fennállnak a kötelező oltás elrendelésének feltételei, míg a más munkakörök esetében – például az otthonról dolgozóknál – a védőoltás jogszerűen nem rendelhető el.

A kormány ezt a döntési felelősséget egy az egyben a munkáltatókra hárította, úgy, hogy a megalapozott és jogszerű döntéshez szükséges információkat nem bocsátja a rendelkezésükre. Elvárható lenne, hogy a védőoltásra kötelezésről maga a kormány döntsön, meghatározva azokat a munkaköröket, ahol kötelező a védőoltás felvétele. Ha azonban a kormány ezt nem teszi meg, akkor legalább azokat a szempontokat meg kellett volna határoznia és azokat az információkat rendelkezésre kellett volna bocsátania, amelyek szükségesek a munkáltatóknak a megalapozott döntéshez. Ehhez képest a rendeletben csak olyan általános szempontok szerepelnek – az egészség megóvása, figyelemmel a munkahely és a munkakör sajátosságaira is –, amelyek nem tekinthetők hatékony segítségnek a munkáltatók számára, ráadásul nem is tartalmaz semmiféle újdonságot: a munkavédelmi törvény alapelve, hogy a munkáltató felelős az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeinek megvalósításáért. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a munkáltató önkényesen rendelheti el a kötelező védőoltást: a rendelkezésnek összhangban kell lennie az egészség megóvásának céljával, és a korlátozásnak a munkaviszony rendeltetésével közvetlenül összefüggő okból kell megtörténnie – ezeket a feltételeket ugyanis elvárja a jogalkotó, még ha ezek meglehetősen homályosak is. A kormány ugyanakkor még mindig pótolhatja azt a mulasztását, hogy nem biztosította a kellő szempontokat és információkat: noha a rendelet már hatályos, az oltás felvételére a munkáltató döntésétől számítva 45 nap áll rendelkezésre. Ha a munkáltató a védőoltási kötelezettséget a rendelet hatályba lépésekor azonnal el is rendelte, ez a 45 napos periódus akkor is tekinthető egyfajta felkészülési időnek tekinthető, amiben a kormány segítheti a munkáltatók döntését a megfelelő szempontok meghatározásával, információk közzétételével.

Ahogy arról korábban írtunk, mindeddig kétséges volt annak a jogi megítélése, hogy a munkáltató kötelezheti-e a dolgozóit a védőoltás felvételére, ugyanakkor valószínűnek tartottuk, hogy – a törvényben előírt szükségességi és arányossági feltételek teljesülése esetén – a bíróság is jogszerűnek tartaná ezt a jogkorlátozást. A kormány ezzel a rendelettel egyértelművé tette, hogy ez a munkáltatói döntés lehet jogszerű, azt azonban, hogy pontosan mely esetekben fogadható el ez a jogkorlátozás, nem határozta meg pontosan, vagy tette legalább könnyebben megítélhetővé – a felelősség tehát kizárólag a munkáltatóké, a döntésük jogszerűségét pedig a dolgozók munkaügyi perben vitathatják.

Ahogy arról a fentiekben szó volt, egy olyan súlyos jogkorlátozás, mint a védőoltásra kötelezés, csak akkor rendelhető el, ha az enyhébb jogkorlátozások nem vezettek vagy várhatóan nem vezetnek majd eredményre. A munkáltatóknak tehát azt is mérlegelniük kell, hogy az adott munkakörben a járvány elleni védekezés megvalósítható-e az oltásra kötelezésnél enyhébb intézkedésekkel. Ilyen lehet például a kötelező maszkhasználat, a rendszeres tesztelés, az otthoni munkavégzés elrendelése. Ez is része a szükségességi-arányossági mérlegelésnek, vagyis a súlyosabb jogkorlátozás nem vezethető be akkor, amikor ugyanaz a cél enyhébb eszközökkel is megteremthető.

A munkáltató felelősségéről

Mivel az oltásra kötelezésről a munkáltatónak kell döntést hoznia, ha jogellenesen rendeli el a jogkorlátozást, amiatt is őt terheli a felelősség. Ha jogszabály határozta volna meg alaptörvény-ellenesen a védőoltási kötelezettséget – például azzal, hogy olyanokat is védőoltásra kötelez, akik esetében ennek szükségessége és arányossága nem igazolható –, akkor az Alkotmánybíróság semmisítené meg az erről szóló jogszabályt, ilyen értelemben tehát a felelősség az államot terhelte volna. Mivel viszont a jelenlegi konstrukcióban – legalábbis az állami szektoron kívül – a döntést a munkáltatók hozzák, a jogi felelősség is őket terheli, ha a védőoltásra kötelezést jogellenesen rendelik el. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor nem az államot terhelő alapjogi, hanem csak a munkáltatóra vonatkozó munkajogi felelősségről lehet szó. Tekintve, hogy a védőoltást mindeddig fel nem vevők körében magas lehet az oltást meggyőződésből visszautasítók aránya, számítani lehet arra, hogy ők nagy arányban fordulnak a munkáltatójukkal szemben bírósághoz, kérve, hogy ítélje meg a rendelkezés jogszerűségét. Ilyen értelemben is igaz tehát, hogy a döntés felelősségét a kormány a munkáltatókra hárította.

Kérdéses az is, hogy a bíróságok miként fognak megbirkózni az ekként rájuk háruló ügyteherrel. Nekik elsősorban nem a jogszabály alkotmányosságát megítélő döntéseket kell hozniuk, hanem az egyes munkáltatói döntésekről kell eldönteniük, hogy azok jogszerűek voltak-e vagy sem. Noha a hasonló munkakörökre nézve nyilvánvalóan kialakulhat valamiféle joggyakorlat, ez biztosan sok időbe telik, miközben az egyes munkakörök között jelentős különbségek lehetnek. Az is aggasztó kérdés, hogy ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy egyes, a kötelező védőoltást elrendelő munkáltatói döntések jogellenesek voltak, akkor az – időközben akár akaratuk ellenére az oltást felvevő – munkavállalók önrendelkezési jogát ért sérelem miképpen kompenzálható.

A fizetés nélküli szabadságról

A jogalkotó lehetővé tette, hogy a munkáltató fizetés nélküli szabadságot rendeljen el annak a dolgozójának, aki a kötelezése ellenére nem veszi fel a védőoltást. Ez a rendelkezés egyfelől

• kizárólagos jelleggel meghatározza, hogy a védőoltás felvételének elutasításához a munkáltató milyen következményt fűzhet (vagyis az oltást visszautasító munkavállalók másképp nem szankcionálhatók); és

• a munkavállalókat jó esetben kellően ösztönözheti a védőoltás felvételére.

Másfelől azonban

• noha az elbocsátásnál enyhébb jogkövetkezményt alkalmaz, azt a hamis látszatot kelti, mintha a munkavállalónak szabad döntési lehetősége lenne. Nyilvánvaló, hogy kevesen vannak abban a helyzetben, hogy hosszú fizetés nélküli szabadságot vállalhassanak, így pedig kénytelenek lesznek maguk felmondani, amivel ugyanúgy elesnek a végkielégítéstől, mint az oltás felvételét megtagadó egészségügyi dolgozók – márpedig ez, esetükben, álláspontunk szerint, alaptörvény-ellenes;

• a munkáltató számára csak lehetőséget ad, hogy elrendelje a fizetés nélküli szabadságot, de nem teszi azt kötelezővé a védőoltást visszautasító munkavállalóval szemben; így kérdéses, hogy a védőoltás elrendelése valóban tekinthető-e kötelezőnek, hiszen elképzelhető, hogy a munkavállaló valójában a védőoltás visszautasítását követően is változatlan feltételekkel végezheti a munkáját;

• változtat azon a rendszeren, hogy a fizetés nélküli szabadság csak a munkavállaló kérésére adható ki; mostantól a munkáltató maga rendelheti el, ami kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a munkavállalókat, és akár lehetővé teszi, hogy a fizetés nélküli szabadságra küldést a munkáltatók szankciószerűen alkalmazzák.

A kártalanítási felelősség kérdéseiről

A kötelező védőoltások miatt bekövetkező egészségkárosodás, halál miatt az állam kártalanítási kötelezettséggel tartozik. Mindeddig nem voltak olyan védőoltások, amelyeket ne maga a jogalkotó tett volna kötelezővé, kérdéses lehet tehát, hogy a munkáltató által elrendelt kötelező védőoltás esetén elszenvedett egészségkárosodás vagy halál miatt kit terhel a kártalanítási kötelezettség. A kérdés megítélését bonyolítja, hogy noha a védőoltás felvételét a munkáltató teszi kötelezővé, az oltóanyag beszerzése és beadása az állam feladata, ráadásul több, különböző hatásmechanizmusú és jogi státuszú oltóanyag áll rendelkezésre, amelyekről nem az oltási kötelezettséget elrendelő munkáltató hoz döntést.

Az egészségügyi törvény 58. § (10) bekezdése olyan általános szabályt tartalmaz, amelyből akár az is levezethető, hogy a kártalanítási felelősséget abban az esetben is az állam viseli, ha a védőoltási kötelezettséget nem jogszabály állapítja meg. De mivel a magyar szabályozásnak mindeddig nem képezte részét az a lehetőség, hogy a védőoltást az államon kívül bármilyen más szereplő tegye kötelezővé, könnyen lehet, hogy a szabály megfogalmazása abból ered, hogy a jogalkotó magától értetődőnek vette, hogy a kártalanítási kötelezettség a kötelező védőoltás egyetlen lehetséges elrendelőjeként terheli az államot. Így tehát bizonytalan, hogy a munkáltató által elrendelt kötelező védőoltás esetén kit terhel a felelősség. A kérdést az is árnyalja, hogy a munkajog világában létezik olyan kártérítési felelősségi alakzat, ami alkalmazható arra a helyzetre, ha a munkavállaló a munkáltató döntése következtében szenved egészségromlást vagy halált. Ez kiszolgáltatottá teszi nemcsak az érintett munkavállalókat – akiket bizonytalanságban tart atekintetben, hogy igényeiket kivel szemben érvényesíthetik –, hanem a munkáltatókat is, akiknek úgy kell a védőoltásra kötelező döntésüket meghozniuk, hogy nem lehetnek biztosak abban, hogy mennyiben terheli őket ez a felelősség. A jogbiztonság érdekében a kormánynak ezt egyértelműen tisztáznia kellett volna.

Az állami alkalmazottak védőoltásra kötelezéséről

A kötelezettség általános jellegéről és ennek alkotmányosságáról

Az állami alkalmazottak tekintetében a jogalkotó maga hozta meg a döntést, hogy a rendeletben meghatározott jogviszonyban dolgozókra egységesen védőoltási kötelezettség vonatkozik. A munkakörhöz kötötten kötelező védőoltás elrendelhetőségéről szóló állásfoglalásunkban részletesen elemezzük, hogy egy ilyen kötelezés meghozatalának milyen szempontrendszere van. Itt is igaz, hogy munkakörről munkakörre dönthető el, hogy a védőoltásra kötelezés indokolható-e, vagyis kérdéses, hogy az a széleskörű, az állami szférában általánosnak tekinthető oltási kötelezettség, amit a jogszabály elrendel, kiállja-e az alkotmányosság próbáját. Ennek megítéléséhez az alábbi szempontokat kell mérlegelni.

• Az állami intézmények, munkakörök esetében nemcsak az érintett dolgozók, az általuk nyújtott szolgáltatást igénybe vevők védelme, vagy általában az ország működőképességének megőrzése lehet érv a kötelezés elrendelésekor, hanem az is, hogy az érintett olyan ágazatban dolgozik-e, amelynek fenntartása az állam alapvető kötelezettsége. Ilyen intézményvédelmi kötelezettség vonatkozik az alapjogok érvényesülését lehetővé tevő ágazatokra, mint amilyenek az oktatási, kulturális, vagy egyes gazdasági közszolgáltatások (így a kritikus infrastruktúrát működtetők). Ezen intézmények, ágazatok szempontjából pedig azoknak a védőoltásra kötelezése is igazolható lehet, akik a szolgáltatás igénybe vevőivel nem érintkeznek személyesen, de a háttérben olyan fontos feladatot látnak el, amivel hozzájárulnak az ágazat működőképességének megőrzéséhez.

• Bizonyos súlyú járványhelyzetben már nincs lehetőség differenciáltan meghatározni, hogy az adott ágazaton belül pontosan kiket lehet védőoltásra kötelezni. Ha a járvány súlyos fenyegetést jelent, illetve ha gyorsan változik a dinamikája, indokolt lehet, hogy olyanokat is a védőoltás felvételére kötelezzenek, akik a szolgáltatás biztosítása szempontjából kevésbé játszanak fontos szerepet.

Annak megítélése, hogy a fenti feltételek adottak-e, vagyis hogy a járványhelyzet jelenlegi, illetve várható alakulása indokolja-e az állami alkalmazottak általánosnak tekinthető védőoltási kötelezését, csakis az erre vonatkozó járványadatok ismeretében ítélhető meg. Mivel ezeket a kormány nem hozza nyilvánosságra, lehetetlen állást foglalni arról, hogy a jogkorlátozás alkotmányos indokai fennállnak-e.

Az intézményvédelem túlzottan szűk meghatározásáról

Az állami intézményvédelmi kötelezettség, vagyis a meghatározott szolgáltatások, ágazatok működőképességének megőrzése nem feltétlenül kötődik az állami feladatellátáshoz. Nehezen igazolható, hogy ha a kormány ezen ágazatok működőképességének a megőrzését szerette volna garantálni, akkor miért nem terjesztette ki a védőoltási kötelezettséget a nem állami, de az állam által ellátandó feladatokat teljesítő szolgáltatókra. Az oktatási, kulturális, szociális intézmények fenntartói körében magas az egyházi vagy más, nem állami feladatellátók aránya, így ha az oltási kötelezettség célja az intézményrendszer védelme, akkor a kötelezésnek rájuk is ki kellene terjednie, a jogalkotó csak így járna el konzekvens módon. A szabályozás így azonos helyzetben lévő állampolgárokat kezel különbözően, ami jogellenes hátrányos megkülönböztetést eredményez, vagyis diszkriminatív.

Az állam mint munkáltató vs. az állam mint jogalkotó

A kormányzati kommunikációból, de akár még a rendeletek megalkotásának sorrendjéből is lehet arra következtetni, hogy az állam, amikor az állami szférában elrendelte az általánosan kötelező védőoltást, úgy tekintett magára, mint egy munkáltatóra a sok közül, vagyis tulajdonképpen nem tett mást, mint élt a munkáltatóknak adott felhatalmazással az oltás kötelezővé tételére. Tekintettel azonban arra, hogy a kötelezést jogszabályban tette meg, nem pedig munkáltatói utasítások formájában, ez a megközelítés mindenképpen hamis. Ennek az ad jelentőséget, amiről az állásfoglalásunk korábbi részében szóltunk: a jogszabályban elrendelt kötelezéssel szemben alapjogi felelősséggel tartozik a jogalkotó, vagyis ennek elrendelése szigorúbb mérce szerint lehetséges, az erre vonatkozó jogszabályt az Alkotmánybíróság megsemmisítheti, illetve a felelősség kérdése is egyértelmű: ez esetben nem kétséges, hogy az egészségügyi törvény kártalanításra vonatkozó szabálya alkalmazható.

A természetes védettséggel rendelkezők oltásra kötelezéséről

A koronavírus elleni védettség igazolásáról szóló 60/2021. (II. 12.) kormányrendelet 1. § (1) a) pontja értelmében A koronavírus elleni védettség igazolása fertőzésből való felgyógyulás tényének az igazolásával is történhet. A magyar állam tehát – meghatározott feltételekkel, így például hathavi időszakon belül – védettnek tekinti a fertőzéssel szemben azt, aki átesett a betegségen.

A kötelező védőoltást elrendelő, illetve erre felhatalmazást adó rendeletek azonban ezt a tényt figyelmen kívül hagyják, és a védettség kialakítását egyedül a vakcina felvételével tekintik elfogadhatónak. A két jogszabály között ellentmondás feszül, amelyet a kormány nem oldott fel. A jogalkotónak fel kell oldania az ellentmondást, vagyis e tekintetben módosítania kell vagy a védettségi igazolványokról, vagy pedig a kötelező védőoltásról szóló rendeletet.