Vitairat a sajtónak álcázott kormánypropaganda bojkottálásának jogszerűségéről

1. A kormánypropaganda-sajtó arról ismerszik meg, hogy nem a kormányzat ellenőre, hanem annak eszköze.

A médiaszolgáltatás keretébe ágyazott kormánypropagandát nehéz felismerni, mert formális megjelenésében nem különbözik a független sajtótól. Külső jegyeit tekintve a kormánypropagandát előállító médiaszolgáltató ugyanazt a tevékenységet végzi, mint független versenytársai: tartalmakat juttat el a nyilvánossághoz közérdeklődésre számot tartó témákról. Mindez nem azt jelenti, hogy nincs jogilag értékelhető különbség a kormánypropaganda és a független sajtó között, csak azt, hogy ahhoz a felszín alá kell menni.

A különbség felismerése a független és a propagandisztikus médiaszolgáltatás között a jogalkalmazók számára is kihívás, miután a sajtótörvény csak olyan formális jegyekben határozza meg a sajtó fogalmát, mint az üzletszerűség, a rendszeres tartalomközvetítés/műsorszolgáltatás, a szerkesztői felelősség viselése stb. Pedig a demokráciák nem önmagában azért védik a sajtót, mert újságot, televízió- és rádióműsorokat hoz létre.

A médiaszolgáltatás alkotmányos védelmét a sajtó közéleti folyamatokat ellenőrző, tényfeltáró, véleményformáló tevékenysége alapozza meg; az, hogy a sajtó a “társadalom házőrző kutyájaként” (public watchdog) kiszimatolja és leleplezi a politikai közösség sorsát alakító döntéshozók vitatható intézkedéseit, gyakorlatait, és hozzájárul a társadalmi viták tény- és tárgyszerűségéhez. A demokráciák számára a sajtó képezi az egyik legfőbb garanciáját annak, hogy a közhatalom folyamatos társadalmi kontroll alatt álljon, és a közéleti folyamatokat bárki nyomon követhesse. E küldetése jegyében a sajtó állandó bázisát jelenti a nyilvános kritikának: figyelemmel kíséri a közügyek vitelét, és folyamatos visszacsatolást is ad a polgároknak a hatalomgyakorlás visszásságairól.

A médiaszolgáltatás keretébe ágyazott kormánypropaganda nem tölti be ezt a sajtónak tulajdonított funkciót. Míg a független sajtó a kormányzók ellenőre, utóbbi azok eszköze, a kormány “meghosszabbított keze”. A propagandasajtó tehát összefonódik a kormánnyal, annak szolgálatában áll, intellektuálisan nem független a kormánytól. Eltérően a kormánypárti sajtótól, a sajtónak álcázott kormánypropaganda nem világnézeti alapon, hanem azért ért egyet a kormánnyal, mert az a kormány. Míg a független sajtó, még ha világnézetileg közel is áll a kormányhoz, tükröt tart a közéleti valóságnak, addig a propaganda átfesti ezt a tükörképet azzal, hogy a tényeket és információkat szelektíven, a kormánypártok érdekei szerint használja. Nem az a célja, hogy a független véleményalkotást elősegítse, hanem szándékoltan az, hogy azt ellehetetlenítse, és elvegye a közéleti viták terét.

Nehezíti a megkülönböztetést az is, hogy nincsenek éles határok az esetenként propaganda-cikkeket is megjelenítő sajtó és aközött, ha az egész sajtóorgánum propagandacélokat szolgál. A sajtószabadságra okot adó funkciójának alapvetően megfelelően működő sajtóban is előfordulhatnak propagandacikkek, amiket diszfunkcionalitásként kell kezelnünk, de ettől még nem lesz az adott lap, rádió- vagy televízó-csatorna kormánypropaganda. Utóbbiakra nézve árulkodók lehetnek a szerkesztői döntéshozatali mechanizmusok (mennyire független, vagy nem független, mennyire szervilis), a kormány kommunikációjával való össszehangoltság, a közhatalom számára rendelkezésre álló bennfentes információk szokatlan használata, vagy a finanszírozási háttér.

2. A szabadságjogok a közhatalommal szemben és nem a közhatalom számára nyújtanak védelmet. A kormánypropagandát sulykoló médiaszolgáltató összefonódik a kormányzattal, ezért – a propaganda-tevékenység tekintetében – nem élvezheti a sajtószabadság védelmét.

Az alapjogok az egyéneket védik a közhatalommal szemben, nem pedig fordítva. Ezek a jogok azért vannak, hogy a polgárok szabadságának védelmében korlátozzák a közhatalmat. Ez értelemszerűen igaz a sajtószabadságra is. A sajtószabadságnak az a rendeltetése, hogy védelmet nyújtson az olyan kormányzati beavatkozásokkal szemben, amelyek elfogadhatatlan módon útját állják a közügyekről szóló szabad vitának és tájékoztatásnak (mint amilyen a cenzúra, a szerkesztőségek megfigyelése, az újságírók bebörtönzése, a tudósítás indokolatlan akadályozása stb.). Az alapjogoknak az államot korlátozó funkciójából következik, hogy ezek a jogok csak az államtól ténylegesen független személyeket és szervezeteket illetik meg.

A kormánypropagandisztikus médiaszolgáltató értelemszerűen nem tekinthető függetlennek az államtól, ezért nem is hivatkozhat a sajtószabadságra. A kormánypropaganda-sajtó ugyanis, mint írtuk már, éppen arról ismerszik meg, hogy kézenfogva jár a kormánnyal, kifejezetten és szisztematikusan annak hatalmi érdekeit szolgálja. Nem lehet valódi távolságot felismerni az állam és az olyan médiaszolgáltatás között, amely a közügyeknek kizárólag a kormánypárti olvasatát közvetíti minden kritika nélkül, és – direkt utasításra vagy megfelelési kényszerből – ökölként csap le a kormánykritikus álláspontot hangoztató társadalmi szereplőkre.

Fontos megjegyezni, hogy az államtól való függetlenség alapvetően nem tulajdonosi kérdés. Egy médiaszolgáltató nem attól mondhatja magát az államtól függetlennek, mert tulajdonosi viszonyait tekintve nem köthető kormányzati szereplőkhöz, hanem attól, hogy az általa közzétett tartalmakra a kormányzat nem gyakorolhat – sem közvetlenül, sem közvetve – befolyást.  (Befolyás alatt nem bármiféle kapcsolatot, hanem a médiaszolgáltatóra irányuló olyan tudatos ráhatást kell érteni, amely azt célozza, hogy a sajtó ne kizárólag a sajtó funkciójával összhangban járjon el, hanem olyan szempontokat is vegyen figyelembe, amely kizárólag a befolyásoló érdekeit szolgálná). Még az állami tulajdonú médiát is függetlennek tekinthetjük mindaddig, amíg – a megfelelő garanciáknak és intézkedéseknek köszönhetően – képes a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.

3. A közhatalom gyakorlói nem dönthetnek szabadon arról, hogy közügyekkel összefüggő kérdésekben nyilatkoznak-e a sajtónak.

A sajtó kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a választópolgárok ellenőrzés alatt tarthassák a közhatalom gyakorlását. Ennek az ellenőrzésnek a sikeressége értelemszerűen nem múlhat a közhatalmat gyakorló szervezetek és személyek nyilatkozattételi hajlandóságán, ők minden esetben kötelesek a sajtó közvéleményt tájékoztató tevékenységét kiszolgálni. Természetesen nem akármilyen kérdés tekintetében, hanem csak azokban, amelyek a közhatalom gyakorlásában vállalt szerepükre vonatkoznak. Ezen kívül ők is elvárhatják, hogy a sajtó és mindenki más tiszteletben tartsa a magánszférájukat.

Mindez nem jelenti azt, hogy a közhatalmat gyakorlók semmilyen mozgástérrel nem rendelkeznek a sajtóval szemben, abban a körben, amelyben válaszadásra kötelezettek. A tájékoztatás módját, időpontját és időtartamát ésszerű keretek között szabadon alakíthatják. Ha a kérdés címzettje közhatalmat gyakorló szerv, azt is kijelölheti, hogy a nevében ki nyilatkozik. Ez a mozgástér már csak azért is elengedhetetlen, mert a közvélemény tájékoztatására irányuló kötelezettséget össze kell hangolni a közhatalmi funkcióból fakadó egyéb feladatok teljesítésének kötelezettségével.

Ami a médiaszolgáltatók közötti választást illeti: a közhatalom gyakorlói a közvélemény tájékoztatása során kötelesek tiszteletben tartani az egyenlő bánásmód követelményét. Ez a követelmény tiltja a médiaszolgáltatók és az újságírók közötti önkényes különbségtételt azok politikai véleménye vagy más védett tulajdonsága (pl. neme) alapján. A rendelkezésre állás tekintetében bizonyos észszerű okok alapján különbséget tehet a médiaszolgáltatók között (például a sajtóra szánható idő beosztásakor a nagyobb közönséget elérő médiumok  előnyt élvezhetnek), de ez nem eredményezheti a teljes elzárkózást bizonyos médiaszolgáltatóktól. A bojkott ilyen abszolút elzárkózás volna.

A fentiekből következik, hogy azoknak a pártpolitikusoknak, akik közhatalmat gyakorolnak (tipikusan országgyűlési képviselők), alkotmányos kötelezettségük e funkciójukkal összefüggésben a sajtó rendelkezésére állni — akkor is, ha pártjuktól más utasítást kaptak. Egy pártdöntés értelemszerűen nem írhat felül egyetlen alkotmányos kötelezettséget sem.

4. A pártok, bár közvetlenül nem gyakorolnak közhatalmat, nem zárkózhatnak el a sajtó megkereséseitől.

A pártok közvetlenül nem gyakorolnak, az Alaptörvény rendelkezései alapján nem is gyakorolhatnak közhatalmat. Az alkotmányos demokráciák tudatosan úgy szerveződnek, hogy elkerüljék a pártok és az állami szervek intézményes összefonódását. Mivel azonban a pártok képviselőiket közhatalmi pozíciókba segítik, választásokon indulnak, hogy ezeket a megbízatásokat jelöltjeik elnyerjék, a közhatalom-gyakorlók jelentős részben olyanok, akiknek pártkötődésük is van. Akkor is így van ez, ha a párt a választásokat követően ellenzékbe kényszerül. A párt jelöltjeként induló képviselők ugyanis frakcióba rendeződnek, a frakció pedig a párt álláspontját érvényesíti a közhatalmi döntéshozatal során.

A pártok és képviselőik azonban nemcsak akkor kötelezettjei a nyilvánosságnak, ha közhatalmi pozícióba kerülnek, hanem – alkotmányos funkciójuk alapján – akkor is, ha semmilyen közhatalmi pozíciót nem sikerült még megszerezniük. Alkotmányos funkciójuk alapján a pártok közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában, mindenekelőtt úgy, hogy a különböző választásokon jelölteket állítanak. A pártok tehát definíciószerűen törekszenek a közhatalom megszerzésére (ez különbözteti meg őket más társadalmi szervezetektől). Könnyű belátni, hogy a választók csak úgy tudják megítélni, hogy a pártok jelöltjei érdemesek-e a szavazataikra, ha azok megnyilvánulnak politikai kérdésekben. A pártok erre építik véleményformáló kommunikációjukat, ennek tudatában tematizálják a közvéleményt, formálják a népakaratot. Ez az alkotmányos funkció alapozza meg a pártok nyilvánossággal szembeni kötelezettségeit, amelyek szerint a párt maga is a működésére irányuló tudósítások célpontjává válhat, amit köteles tűrni, mi több, elősegíteni.

5. A pártok nincsenek abban a helyzetben, hogy eldönthessék, mi kormánypropaganda és mi nem az, ezért nem ignorálhatják a propagandának vélt sajtót.

Abból, hogy a médiaszolgáltatásba ágyazott propaganda nem élvezi a sajtószabadság védelmét, nem következik, hogy propagandának vélt médiumok szabadon ignorálhatóak a pártok által. A pártok ugyanis – mint azt fent megalapoztuk – kötelezettjei a nyilvánossággal összefüggő szabadságjogoknak, köztük a polgárok tájékozódáshoz fűződő jogának és a sajtószabadságnak. Ezért nincsenek abban a helyzetben, hogy teljesen szabad belátásuk szerint ítéljék meg, hogy egy médiaszolgáltató betölti-e a sajtó funkcióját. Ha így lenne, ha a kötelezett belátásán múlhatna, hogy a kötelezettsége fennáll-e, az kiüresítené a kötelezettség tartalmát: aki úgy köteles valamit megtenni, hogy ő döntheti el, megteszi-e azt, az valójában arra nem köteles.

Mindebből nem következik, hogy a pártoknak ki kell szolgálniuk a kormánypropaganda-sajtó céljait, ahogy az sem, hogy a pártok eszköztelenek lennének a kormánypropagandával szemben. Tézisünk nem állít többet annál, minthogy a pártok és képviselőik kötelesek tartózkodni azoktól a magatartásformáktól, amelyek teljesen elvágják a kapcsolatot a párt és kormánypropaganda-sajtó, és ezáltal a párt és a propaganda közönsége között. Ez az elvárás a gyakorlatban pusztán arra kötelezi őket, hogy álljanak rendelkezésre, ha kérdést intéznek hozzájuk, illetve sajtónyilvános rendezvényeikhez és a sajtó számára készült információkhoz engedjenek hozzáférést a propagandasajtónak is. Ezek a jogi korlátok kétségtelenül leszűkítik a pártok eszköztárát a kormánypropagandával szembeni politikai küzdelemben, de széles mozgásteret hagynak a politikai manőverezésre. A propagandasajtó kérdéseire adott válaszok tartalma tekintetében például a pártok és politikusaik keze semmilyen mértékben nincs megkötve, szabad belátásuk szerint kommunikálhatnak bármit: kikérhetik maguknak a méltatlannak vélt kérdést, megkerülhetik az érdemi válaszadást, sulykolhatják a kormány hibáit stb. – mindezeket persze saját politikai kockázatukra.

6. A bíróságoknak viszont a tudósításokkal összefüggő jogvitákban fel kell ismerniük a propagandisztikus médiaszolgáltatást, mivel utóbbi nem részesülhet a sajtót övező alkotmányos védelemben.

Míg a pártok és politikusaik nincsenek abban a helyzetben, hogy eldöntsék, melyik médiaszolgáltatás minősül kormánypropagandának, addig a bíróságoknak nemcsak joga, de kötelessége is állást foglalni ebben a kérdésben.

A közvélemény tájékoztatásával összefüggő tevékenység számos jogi konfliktushoz vezet, melyek megítélése végső soron az igazságszolgáltatást végző bíróságok kompetenciája. Ezeknek a jogvitáknak a helyes eldöntéséhez nélkülözhetetlen, hogy a bíróság felismerje, hogy az előtte fekvő jogvitában a független sajtóval vagy a sajtónak álcázott kormánypropagandával áll-e szemben. E kettő közül ugyanis csak az előbbi  részesülhet a sajtónak kijáró alkotmányos védelemben.

Egy esettel szemléltetve: bírói jogvita tárgya lehet például az olyan jogkonfliktus, amelyben egy politikusnak azért kell tűrnie jogainak korlátozását, hogy a sajtó betölthesse alkotmányos funkcióját. Ezt láthatjuk például akkor, ha egy politikus tűrni kénytelen azt, hogy a sajtó a magánéletének a közmegbízatásával vagy közszereplésével összefüggő részével foglalkozik (pl. beszámoljon a nyilvános vagyonnyilatkozatának ellentmondó életkörülményeiről). A politikus magánszférához való joga ilyenkor a sajtószabadság érdekében háttérbe szorul. Csavarjunk ezen a példán, és tegyük fel, hogy nem a független sajtó, hanem a sajtó álruháját magára öltő kormánypropaganda vájkál egy politikus magánéletében. Ilyenkor a jogkonfliktus csak látszólagos: a magánszféra nem áll konfliktusban a sajtószabadsággal. A politikus alapvető jogával szemben ugyanis nem egy másik alapvető jog áll, hanem maga a kormányzat, amely a médiaszolgáltatás leple alatt avatkozik be a politikus alapjogaiba, konkrétan a magánszférájába. A bíróságnak észre kell vennie ezt a körülményt, és ennek megfelelően kell meghoznia döntését.

Ez a feladat, a propagandisztikus sajtó felismerése nem könnyű a bíróság számára, ráadásul súlyos politikai terhet is ró az igazságszolgáltatásra. Azonban az igazságszolgáltatás nem kerülheti meg a döntést ebben a kérdésben. Az igazságszolgáltatásnak minden alapjogsérelemre orvoslást kell nyújtania, a bíróságnak alkalmasnak és képesnek kell lennie a jogsérelem orvoslására. Ehhez értelemszerűen azonosítania kell, hogy kiknek az alapjoggyakorlását érinti az ügy, és azok valójában alanyai-e ezeknek a jogoknak. Emellett azt is, hogy  kiket mire köteleznek mások alapjogai. Amennyiben e funkcióját nem tölti be a bíróság, annak az lenne a következménye, hogy az alapjogok alanyi jogosultságokként nem lennének értelmezhetőek.