Kábítószer teszt
A drogfogyasztásra, mint társadalmi kérdésre adandó megoldási javaslatok között időről időre felbukkan a vizeletből vagy vérből, esetleg más testnedvből (izzadtság, nyál) való kábítószer-tesztelés kérdése. Tanácstalan szülők, pedagógusok sokszor gyerekük, diákjuk önkéntes vagy kötelező tesztelésében látják a kérdés megoldását, és a bűnüldözők is úgy tekintenek erre az eszközre, mint valamilyen csodaszerre, mely képes megállítani a terjedő kábítószer-használatot.
Az igazság azonban az, hogy a drogteszt, mint prevenciós eszköz hatékonysága tudományosan egyáltalán nem bizonyított, sőt, az elvégzett vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy a tesztelés drága, igazságtalan, és egyáltalán nem hatékony. Mint szinte minden, a tiltó drogpolitikához kapcsolódó módszer, a drogtesztek karriertörténete is az Egyesült Államokban kezdődött, ahol a Reagen-adminisztráció „Drogcárja” (az USA legmagasabb rangú kábítószer-ügyi hivatalnoka), William Bennet, mandátuma kitöltése után egy vizeletteszt-gyártó cégnél helyezkedett el. Az USA-ban a széles körű tesztelésbe először csak a veszélyes gépeket kezelők, és az iskolabusz-sofőrök kerültek be, majd folyamatosan bővült a kör. Ma már a tengerentúlon több tízmillió munkavállalónak kell időről időre szúrópróba-szerű, kötelező ellenőrzéseken részt vennie, és amerikai iskolák is elő-elő állnak a diákok kötelező tesztelésének igényével. A drogteszt-ipar az USA-ban milliárd dolláros üzlet, nem csak a vizeletteszt-gyártó cégeknek, hanem a különböző anyagok (elsősorban a kannabisz pszichoaktív hatóanyaga, a THC) szervezetből való eltüntetését sikerrel megoldó különféle anyagokat gyártóknak.
A drogtesztek alkalmazása ellen szóló egyik legfontosabb érv, hogy a kereskedelemben kapható, sőt a laboratóriumi körülmények közt felhasználásra kerülő tesztek – az alkoholos befolyásoltság mérésére szolgáló kettős vérvételtől eltérő módon – nem alkalmasak a tesztelt személy drog-befolyásoltságának mérésére. Azaz, amíg egy szondát megfújó, majd vérvételre kötelezett személynél meg lehet állapítani, hogy enyhe, közepes, vagy súlyos alkoholos befolyásoltság alatt áll-e, ilyen módszer a legtöbb illegális drog esetében nem áll rendelkezésre. A tesztek csak arra képesek, hogy bizonyítékot szolgáltassanak arra nézve, vajon a tesztelt személy fogyaszthatott-e tiltott szert az elmúlt 2-3, 4-5 vagy 14-18 napban. A különbségek az egyes anyagok szervezetből való ürülési sebességétől függnek. Ráadásul az ürülési sebesség semmilyen kapcsolatban sincs az egyes szerek függőségi potenciáljával vagy káros hatásaival. Példának okáért a legkevésbé veszélyes illegális szerek, a kannabisz-származékok (például fű és hasis) ürülnek ki a leglassabban a szervezetből: fogyasztásuk még egyszerű vizelettesztekkel is kimutatható a vizeletből a fogyasztástól számított 14-18 napon belül. A heroin vagy az egyéb ópiát-származékok ehhez képest 4-5 napon túl már nem kimutathatók, az amfetamin-származékok pedig akár 2-3 nap alatt kiürülnek. A tesztek tehát bizonyíthatóan kontraproduktívak: hiszen például a péntek este bulizó munkavállaló vagy diák sokkal kisebb lebukási kockázattal indul neki az estleges hétfői tesztnek, ha nem füvet, hanem extasyt fogyaszt.
