"Éljen a demokrácia, éljen a szabad sajtó!"

A Kossuth téri beszéd videófelvétele (sajnos az utolsó szavak hiányoznak)

A beszéd szövege:

Köszönöm a meghívást és a felkérést, és köszönöm, hogy ennyien eljöttek!

1989-ben gyerek voltam, és őszintén szólva egy kicsit mindig is sajnáltam, hogy kamaszként gyakorlatlag kimaradtam a rendszerváltás eufórikus pillanataiból. Mindig is úgy gondoltam, nagyszerű teljesítmény lehetett, ahogy a nemzet kivívta magának a szabadságjogokat. Több mint 20 évig hittem, hogy Magyarországon nem kell már többet a szólásszabadságért, a sajtó függetlenségéért és az alkotmányos jogok tiszteletben tartásáért küzdenünk – azt hiszem, tévedtem, de bár ne lett volna esélyem arra, hogy ismét e jogok tiszteletben tartásáért, sőt megőrzéséért látok tömegeket küzdeni.

A napi rohanás mellett keveseknek adatik meg, hogy hátradőlve vagy felemelkedve egy kicsit körülnézzenek, és rácsodálkozzanak arra, mi is történik velük. Időnként erre szerintem nagy szükség van, mert ha az ember ezt nem teszi meg, könnyen lehet, hogy mire mégiscsak észbekap, és körülnéz, milyen is lett az ország, amiben él, már késő lesz…
Éppen ezért kérem, hogy egy pillanatra tegyék félre a gyakorlatot, és válaszoljunk néhány elemi kérdésre:

Akarunk-e egy olyan országban élni, ahol az adófizetők pénzéből fenntartott média 90 %-ban kormánypárti politikusoknak, és kormánybarát véleményeknek ad teret?

Akarunk-e egy olyan országban élni, ahol az emberi jogok világnapján a közszolgálati rádió riportere nem meri leadni egy emberi jogi aktivistával készített interjúját, mert azt túl kritikusnak tartja a kormánnyal szemben?

Akarunk-e egy olyan országban élni, ahol egy minisztérium sajtósa veszi magának a bátorságot, hogy megmondja a riporteknek, mivel kellene, és mivel nem kellene foglalkozniuk?

Akarunk-e egy olyan országban élni, ahol igazából nem is szükséges cenzúra-törvényeket hozni, mert az öncenzúra és a szervilizmus megteszi a magáét?

Akarunk-e olyan országban élni, ahol egyrészről a politika, másrészről az érinthetetlen gazdasági nagyurak szorongatják a szerkesztőket és a kiadókat?

És végül, akarunk-e olyan országban élni, ahol a szabadságjogok helyett a törvény lassan már megint csak a kólát védi?

És most a kérdések után a válaszok: Akik az előző kérdésekre igennel válaszoltak, azoknak van egy jó hírem: haza lehet menni, és hátra lehet dőlni, álmuk ugyanis megvalósult: mert az általuk vágyott ország nem más, mint Magyarország!

Azonak, akik nemmel válaszolnak, viszont két rossz hírem is van. Egyrészt, hogy sajnos jelenleg Magyarország bizony ilyen ország, a másik rossz hír pedig az, hogy amíg nem teszünk ez ellen, addig nem is fog semmi változni semmilyen téren – se a Kossuth téren, se a szólásszabadság terén.

Mostanában és az elmúlt években is sokszor hihetjük azt, hogy a hatalom drog. Vagy ha úgy tetszik, a politikai hatalom könnyű drog, a kétharmados többség viszont már kemény drog, valamilyen különösen erős tudatmódosító szer. Módosítja a tudatot, ha az embernek szinte korlátlan hatalma van – csak ez és semmi más nem lehet magyarázat arra, miért gondol gyökeresen mást valaki ugyanarról a témáról néhány év különbséggel. Hadd olvassak fel egy idézetet egy magyar miniszterelnöktől. Ez a magyar miniszterelnök az akkori köztársasági elnöknél tett látogatása során arról panaszkodott, hogy Magyarországon veszélyben van a sajtószabadság. Ez a miniszterelnök akkor azt mondta:
„a vitatott személyi döntések következményeként még egyoldalúbbá válhat a magyar televíziós tömegtájékoztatás”, ezzel pedig tovább fokozódik „a magyar média amúgy is súlyos kiegyensúlyozatlansága”. És „ezek a fejlemények súlyosan kedvezőtlen hatást gyakorolnak a magyar demokrácia és jogállamiság bel-és külföldi megítélésére.”

Az a miniszterelnök, aki e szavakat elmondta, fontosnak tartotta a média szabadságát, fontosnak tartotta a demokrációt és a jogállam intézményeit, és az ország külföldi megítélését is. Tudta, mit ér az Alkotmánybíróság, hiszen néhány évvel később ugyanő azt is mondta, hogy "Magyarország olyan ország, ahol az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye."

Nem tudom, mi a nagyobb baj, az, hogy a jelenlegi miniszterelnökről a jelek szerint ez nem mondható el, vagy az a kegyetlen igazság, hogy nem két emberről beszélünk, hanem egyről. Magyarországnak ugyanis 2002-ben és most is ugyanaz volt a miniszterelnöke. Csak aki 2002-ben a sajtószabadságért aggódott, az most cenzúra-törvényt vezet be, aki 2007-ben az Alkotmánybíróság kötelező erejű döntéseit a magyar demokárcia vastörvényének nevezte, az most vasököllel csapott le az Alkotmánybíróságra, amikor az ellent mert mondani kormányának, és a kormány parlamentjének, és aki 9 éve még a hazai demokrácia és jogállam külföldi megítélése miatt aggódott, az most tévedésnek tartja az európai kritikákat egy Európában példa nélkülinek és elfogadhatatlannak tartott törvénnyel kapcsolatban.

Barátaim, ne ámítsuk magunkat, az ország nagy bajban van. Gazdaságilag, morálisan, a sor végtelenségig folytatható lenne – de a remény nemcsak hogy él, hanem egyre inkább testet ölt! A demokrácia olyan, mint a jó párkapcsolat: attól jó, és addig jó, amíg egyrészt minden fél hisz benne, másrészt mindenki dolgozik rajta, és nem hagyja feledni alapértékeit. Csak rajtunk áll, hogy öntudatos polgárként felemeljük-e a hangunkat az ellen, ami történik, és teszünk-e valamit azért, hogy megváltozzanak a dolgok – ha ezt megtesszük, már sokat lépünk előre. Mert akkor, legyenek bármilyen elszántak is a hatalom birtokosai szabadságjogaink korlátozásában és az alkotmányos demokrácia leépítésében, legyen bármely bénult, tetszhalott vagy hitelét vesztett is a parlamenti ellenzék, a demokráciára törők nem érhetnek el sikert. Ha szinte a semmiből ezrek jönnek el többször is, hogy tiltakozzanak, ha a Facebookon több mint 70 ezer ember adja arcát és nevét a fellépéshez, ha ennek a tüntetésnek két nap alatt összeadják a költségvetését, akkor nem tudnak elhallgattatni minket. Használjuk arra a közösségi oldalakat, amire a legjobbak: építsünk közösséget – ha a Közel-keleten forradalmat lehet szervezni e hálózatokon, akkor a hazai politikai önkénynek és önkényes politikáknak is lehet akadályokat állítani e módon.

Két hete azt énekeltük itt együtt, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen?“ A dalt szeretem, de ha nem akarjuk ezt énekelni 5-10 vagy 20 év múlva is hasonló környezetben, akkor a recept nagyon egyszerű: NE HAGYJUK, HOGY ÚGY LEGYEN! El a kezekkel a szólásszabadságtól, éljen a demokrácia, éljen a szabad sajtó!