A magyar kormány és az ő alaptörvénye

A kormány a Velencei Bizottság jelentéstervezetéhez fűzött kommentárjában a védhetetlent védte. A cáfolatért kiáltó kijelentések elemzésénél tanulságosabb azonban, ha a kommentár alapján feltárjuk, hogyan is viszonyul a Kormány a maga által, a saját céljaira alkotott és a nemrégiben negyedszer is módosított, „gránitszilárdságú” Alaptörvényhez.

 

• A Kormány egyik érvelési módszere, hogy bagatellizálja a negyedik módosítás által bevezetett új alaptörvényi rendelkezések jelentőségét, például inkább morális, mint normatív tartalmúnak, illetve deklaratív, politikai, vagy szimbolikus természetűnek minősítve azokat. Csakhogy egy alkotmány rendelkezéseit nem lehet úgy olvasni, hogy azoknak egyáltalán nem tulajdonítunk normatív tartalmat.

 

• Az Alaptörvény egyes rendelkezései között a kormánytöbbség által teremtett ellentmondásokat a kommentár néhol úgy próbálja feloldani, hogy az egyik érintett rendelkezést önkényesen pusztán szimbolikus jelentőségűnek minősíti, míg a másikat továbbra is normatív rendelkezésként kezeli. Vagyis a kormánytöbbség nem elégszik meg az Alaptörvény pillanatnyi igényei szerinti átírásával, hanem önkényesen súlyoz is annak rendelkezései között.

 

• A kommentár jól mutatja, hogy a Kormány elképzelései szerint az alkotmányba a megfelelő többség birtokában bármilyen rendelkezés belefoglalható, és az alkotmány tételes rendelkezéseinek nem kell megfelelniük az alkotmány mögött álló igazoló elveknek. Ez a megközelítés azonban alapjaiban téves.

 

• Egyes fejezetekben a Kormány azzal védekezik, hogy az Alaptörvény vitatott szabálya, ha együtt olvassuk a végrehajtására megalkotott törvényi rendelkezésekkel, már nem érdemli meg a Velencei Bizottság által megfogalmazott kritikát. Azonban az alkotmányi rangú rendelkezések értelmezése nem történhet az alkotmánynál alacsonyabb szintű jogszabályok alapján. A Kormány, amikor így tesz, felcseréli az alkotmány és az alacsonyabb szintű jogforrások hierarchikus sorrendjét, ami végső soron az alkotmány alapvető funkciójának tagadását jelenti.

 

• A fentihez hasonló megoldással él a Kormány akkor is, amikor az Alaptörvény rendelkezéseit a folyamatban lévő jogalkotás fényében tartja védhetőnek – ebben az esetben azonban azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mi is lesz az a jogszabályszöveg, amely alapján a Kormány elfogadható értelmet tulajdonít az Alaptörvény szabályának.

 

• A Kormány részéről olyan érveléssel is találkozunk, amelyben az Alaptörvény módosítását a módosítást megelőzően követett jogalkalmazói gyakorlat, vagyis a korábbi esetjog alapján védelmezi. A Kormány azonban elfelejti, hogy az esetjog az Alaptörvény módosítása előtti jogi helyzetben alakult ki, és az ítélkezési gyakorlat éppen az Alaptörvény módosítása, valamint az annak nyomán meghozott törvények miatt változhat, sőt, tekintettel arra, hogy az alkotmány az előzőekben kifejtettek szerint normatív erővel bír, változnia is kell. A kormány magatartását jellemzi az is, hogy a negyedik módosítás védelmezésére olyan alkotmánybírósági gyakorlatra hivatkozik, amelyet maga a negyedik módosítás helyezett hatályon kívül.

 

• Abban, hogy lehet-e az Alaptörvényre alkotmányként tekinteni, különös jelentősége van annak, hogy az kikényszeríthető-e a jogrendszer egészével szemben az Alkotmánybíróság által. Az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása ezt a kikényszeríthetőséget ásta alá – a Kormány pedig továbbra is adós maradt e hatáskörcsonkítás alkotmányos igazolásával.

 

A kommentárból tehát az tűnik ki, hogy a Kormány nem érti, vagy a Velencei Bizottság szakértőihez – és általában a nyugati világhoz – képest egészen másképpen érti az alkotmány fogalmát, funkcióját. Ez az eltérő – és elfogadhatatlan – értelmezés azonban beláthatatlan károkat okozott és okozhat a magyar alkotmányosság ügyének.

 

 

A három civil szervezet részletes elemzése itt olvasható (.pdf) >>