A múlt kontrollja

A TASZ munkatársának cikke a holokauszttagadás tiltása ellen a Magyar Narancs hasábjain

“Aki a múltat ellenőrzi, az ellenőrzi a jelent; aki a jelent ellenőrzi, az ellenőrzi a jövőt is,” írja George Orwell az “1984”-ben. A történelem hamisítása és tagadása hatalmas károkat okoz a jelen és a jövő generációk számára – különösen akkor, ha egy olyan egész civilizációnkat meghatározó eseményről van szó, mint a Holocaust. Az Egyesült Nemzeteket is a Holocaust és az egyéb náci rémtettek motiválták akkor, amikor 60 éve megalkotta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Jogvédőként nem tehetünk mást, mint mélységesen elítéljük a hasonló nézeteket képviselőket.

Logikusnak tűnhet, hogy a Holocaust tagadókat úgy kezeljük, mint akik az egyetemes emberi jogok fundamentuma ellen intéznek támadást: sújtsuk őket ennek megfelelő büntetőjogi szankciókkal. Bármilyen tetszetős is ez az érv, valójában éppen ellentétes azokkal az emberi jogokkal, amelyeket védeni hivatott. Az államnak számos feladata van a történelemhamisítás visszaszorítása terén, így például oktatással és tájékoztatással erősíthetné a társadalom védekezőképességét a Holocausttagadás vírusa ellen – a történelemhamisító vélemények tiltása azonban csupán további károkat okozna.

A Holocausttagadás tiltását nem csak maguk a történelemhamisítók ellenzik – sőt, ők maguk gyakran egyáltalán nem hívei a szólás szabadságának. A gázkamrák létét tagadó David Irving például rágalmazási perrel próbálta elhallgattatni Deborah Lipstadt amerikai történészt, amiért az a Holocausttagadást cáfoló könyvében megírta róla, hogy Holocaust tagadó (a pert Irving elveszette). Maga Lipstadt viszont ellenzte, hogy Irvinget börtönbe zárják pusztán azért, amit a történelemről gondol vagy mond. Három érvet hoz fel a Holocaust tagadás tiltása ellen: 1) ütközne a véleménynyilvánítás szabadságával; 2) mártírt kreálna a Holocaust-tagadókból; 3) azt az üzenetet küldené a társadalomnak, hogy a Holocaust tagadók ellen nincsenek érveink, ezért lépünk fel a büntetőjog eszközével. A TASZ álláspontja teljesen megegyezik Lipstadtéval, még abban is, hogy mi is elsősorban a Holocaust tagadók érveinek nyilvános cáfolatát tartjuk a legértékesebb fegyvernek, a tiltás pedig éppen ettől a fegyvertől fosztana meg minket.

A véleménynyilvánítás szabadságának joga az egyik legalapvetőbb emberi jog – védelmet nyújt nekünk a totalitáriánus törekvésekkel szemben. Az első számú lecke, amit a Holocaust megtanított az emberiségnek éppen az, hogy az ember méltóságát és szabadságát az állam csakis szigorú szabályok és elvek szerint korlátozhatja. Ez alól a társadalom többsége számára visszataszító, népszerűtlen csoportok nem jelenthetnek kivételt – sőt, éppen az minden jogállam döntőpróbája, hogy miként bánik a margóra száműzött, gyűlöletes csoportokkal és véleményekkel, illetve azokkal, akik velük szemben fellépnek.
Először is, bár kétségtelen, hogy a Holocaust tagadása sért embereket, különösen a tragédia túlélőit és az ő utódaikat, azonban a jogállamisághoz hozzátartozik a sértés joga is. A sértés ténye önmagában nem jelenthet indokot a kriminalizációra. Gondoljunk csak a Mohammed prófétával kapcsolatos dán karikatúrákra: vajon van-e valami, ami jobban sérthetné több százmillió muszlim hívő önérzetét és legbelsőbb érzelmeit, mint ha valaki gúnyt űz abból, akit a hívő az életénél is sokkal többre tart? Ha viszont a Mohammend-karikatúrák betiltása mellett döntünk, akkor egyben be kell tiltanunk mindazon felvilágosodás korabeli szerzők műveit, akik gúnyt űztek az egyházból és a kereszténységből. A végén jó eséllyel eljutunk a multikulturális teokrácia államáig, amely csak annyiban különbözik a középkoritól, hogy ezúttal nem egy, hanem az összes vallás minden dogmája és szimbóluma érinthetetlen tabuvá válik.

De maradjunk csak a történelemhamisításnál: ha büntetjük a Holocaust tagadását, vajon miért ne büntethetnénk az örmény genocídium tagadását (lásd a francia példát), esetleg a katyin-i tömeggyilkosság tagadását? Viszont ha ezt az elvet következetesen végigvisszük, eljutunk a Nagy Történelmi Kánon megalkotásáig  - wie es eigentlich gewesen (ahogy a valóságban megtörtént), Leopold von Ranke, a rég meghaladott 19. századi pozitivista történész után szabadon. A kánontól mindenki csak a saját büntetőjogi felelősségének tudatában térhet el, betartására külön inkvizíciót kell alkalmazni. Ha valami, hát akkor ez az igazi agyrém a történettudomány mai komoly művelői számára, bármily erős ellenszenvvel viseltessenek is a könyvesboltok polcait elárasztó történelemhamisító ponyvairodalom iránt.

A Holocaust tagadók büntetésének igazolására gyakran felhozzák, hogy a legitim történeti revizionizmussal szemben ők valójában nem a történelem megismerésének igaz szándékával lépnek fel, vajmi kevéssé érdeklik őket a történeti források. A Holocausttagadás tiltása tehát eszerint nem korlátozza, inkább védi a történettudományi diskurzusokat. A különbségtevés jelentős lehet a történettudomány szempontjából, azonban a véleménynyilvánítás korlátozása szempontjából teljesen mellékes: a jogállam nem tehet különbséget vélemény és vélemény közé azon az alapon, hogy az egyik tudományosan megalapozatlan, a másik pedig tudományosan megalapozott. Az állam nem osztályozhatja tartalmuk alapján a véleményeket, nem minősíthet pusztán a tartalma alapján az alkotmányos jogvédelemre érdemtelennek egyetlen véleményt sem.

Egy jogállam nem büntetheti a polgárokat pusztán azért, amit gondolnak vagy amit mondanak a történelemről – bármennyire is sértő a véleményük tartalma más emberek számára. Ha valaki kisebbségek elleni erőszakra vagy a demokratikus államrend megdöntésére uszít, az nem ugyanaz, mint ha valaki ehhez ideológiai muníciót szolgáltat – még  akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy a kettő gyakran együtt jár. Elképzelhető, hogy a Mohammed-karikaturák Iszlám-ellenes indulatokat kelthetnek és ideológiai táptalajt szolgáltathatnak rasszista csoportok számára, akik erőszakba fordítják az eszméket. Az ilyen esetekben a büntetőjogi felelősség kizárólag azé, aki ezeket a bűncselekményeket elköveti, vagy ezekre közvetlenül felszólít, de nem büntethetjük mindazokat, akiknek az eszméi vagy alkotásai szerepet játszottak az elkövető világnézetének formálásában.

Eberhard Jacker német történész szerint a Holocaust tagadókkal nem a jog, hanem tudományos tájékoztatás terepén kell felvennünk a harcot. Ott kell ellenük csapást mérni, ahonnan ők támadtak – ha nem így teszünk, azzal azt a látszatot keltjük, mintha nem bíznánk saját érveink, saját bizonyítékaink erejében, inkább övön alul próbálnánk ütést mérni. Sokan erre azt mondják: “ezekkel nem lehet vitatkozni, mivel nem is vitatkozni akarnak, csak provokálni”. Ez lehet. De vajon mivel lehetne nagyobb győzelmet aratni a Holocausttagadás felett, mintha a tagadók hozzá nemértése, aljas indulatai a nyilvánosság előtt lepleződhetnének le? Ugyanakkor ha belefojtjuk a szót a tagadókba, azzal mártírokat teremtünk egy rossz ügynek, és éppen ellenkező hatást érünk el, mint szerettünk volna. Ne legyenek kétségeink: a gyűlölet megfogja találni a maga kifejezési formáit, erre jó példát nyújtanak azok az országok, ahol a Holocausttagadás már bűncselekmény. Kódolt, burkolt antiszemitizmusért a hazai gyűlölködőknek sem kell a szomszédba menni, jó gyakorlatuk van ebben. Egy olyan társadalomban, amely soha nem beszélte ki igazán a Holocaustot magából, nem tabuk gyártására van szükség. Ha valamit el kellene kerülni, akkor az éppen az, hogy a Holocaust tabutémává váljon, amelyről társaságban legfeljebb sokatmondóan hümmögni lehet. A Holocausttagadás büntetésével a múlt egy szeletének kontrolljáról mondunk le – hiszen mintegy kiemeljük a Holocaustot a történelmi események dinamikus sodrából, és valamiféle statikus civilizáció-formáló mítoszt, vitathatatlan vallási dogmát gyártunk belőle, amelyre nem vonatkozik a véleménynyilvánítás szabadsága. 

Sárosi Péter történész
TASZ

 

Megosztás

Kapcsolódó hírek

TASZ nyilatkozat

A TASZ felszólítja Szabó Máté országgyűlési biztost, hogy nyilatkozatban vonja vissza állításait

A TASZ pert nyert az IMEI ellen

Amint arról már korábban beszámoltunk, a TASZ által képviselt ügyfél azért indított keresetet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) ellen, hogy a bíróság állapítsa meg: az IMEI megsértette személyhez fűződő jogait, amikor az intézetben történt elhelyezése során nem biztosított számára nemdohányzó kórtermet, valamint akkor, amikor indokolatlan gyógykezelésnek vetették alá.

Nyilatkozat

A félig nyilvános és félig titkos ítélethirdetést követően megmozdult a magyar közvélemény. Korábbi az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökéhez címzett nyilatkozatunkban mi is tiltakoztunk a Pest Megyei Bíróság a nyilvánosságot súlyosan korlátozó gyakorlata ellen. Örömteli fejlemény, hogy Lomnici Zoltán az ügyben megnyilatkozott, bár a TASZ álláspontjától eltérő véleményen van.