Aggasztó előjelek a kitagolás jövőjéről

Ma Magyarországon még mindig rengeteg, több mint 23,000 fogyatékossággal élő ember lakik nagylétszámú (50 vagy annál több férőhellyel rendelkező) bentlakásos szociális otthonban. Ezek az intézmények gyakran vidéki kistelepülések peremén, láthatatlan módon működnek. A lakók az intézet emberdaráló működésének kiszolgáltatva élik a mindennapjaikat. A napirendhez való folyamatos alkalmazkodás kényszere idővel a lakók személyiségének, képességeiknek a leépüléséhez vezet. Az önálló életvitel ezeken a helyeken nem több, mint illúzió. A mindennapi működés rugalmatlansága felülírja az egyéni szükségleteket, preferenciákat. A kormány feladata, hogy ezeket a nagylétszámú intézményeket bezárja. A kérdés, hogy miként zárja be, és helyettük milyen közösségi alapú szolgáltatásokat hoz létre.

Az állam válasza erre a kérdésre leegyszerűsítő. A megoldást a csoportos otthonok létrehozásában látja, ahol már nem 150-200 ember lakik együtt, hanem 12 fő. Ezt az egyenmegoldást hívjuk ma támogatott lakhatásnak. A jelenleg folyó kiváltási projektben 30 állami fenntartású tömegotthon húzza le a rolót, „kitagolja” nagyintézeti férőhelyeit jellemzően vidéki közösségek szélén felépülő mini intézményekbe.

Ezek a miniintézetek jellemzően kis lélekszámú települések perifériáján épülnek meg, ahol a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézkes. A támogatott lakhatásokat gyakorta egymás mellett húzzák fel, a régi otthon épülete pedig szolgáltató centrumként fog továbbműködni, ahová a lakók visszajárnak majd napközben. Ezek a szolgáltatásszervezési megoldások a támogatott lakhatások intézményes jellegű működését erősítik, az önálló életvitel kialakítása, a közösség életébe való tényleges integrálódás ellen hatnak.

Jelenleg több mint 25 millárd forintot költ európai uniós forrásból az állam infrastrukturális fejlesztésekre a kitagolás keretén belül. A most megvalósítás alatt álló projektnek köszönhetően körülbelül 2500 fogyatékossággal élő ember költözhet nagyjából 200 darab, a korábbinál családiasabb csoportos otthonba.

Van egy másik projekt, amely a kitagolási projekt folytatása lesz. Már az előző projekt tervei is sok embert érintenek (2500 fő), azonban az új projekt ennél háromszor annyi (7500 fő) ma még nagyintézetben élő fogyatékossággal élő ember számára kíván közösségibb lakhatást nyújtani. Ez a projekt még nem indult meg, a felfüggesztett pályázati felhívásban közel 52 milliárd forintnyi keretösszeg szerepel. Ez a mostani projekt duplája, vagyis az egy főre eső támogatás összege jóval kevesebb lesz az új projektben.

Egy márciusi szakmai műhelyen az hangzott el, hogy az új projektben valószínüleg megint lehetőség lesz 25 fős lakócentrumokat létrehozni. Ez az irány szembe megy a fogyatékosságügyi érdekvédő szervezetek évtizedek óta folyó harcával, amely arra irányul, hogy csak olyan lakhatási formák jöhessenek létre, amelyekben a személyi segítők tudnak reagálni a fogyatékossággal élő emberek szükségleteire a mindennapokban, akaratukat figyelembe tudják venni. Képtelenség, hogy egy 25 fős lakócentrum esetében az egyéni figyelem, támogatás megvalósuljon.

Téves elképzelés, hogy a súlyos és halmozott fogyatékossággal élő emberek közösségi lakhatása csak így szervezhető meg biztonságosan. Miért pont a legnagyobb támogatási szükségletű, legtöbb egyéni figyelmet igénylő emberek számára lenne egy újfajta tömegellátási mód a követendő út? A biztonság és az emberi jogok mindennapi érvényesülésének garantálása érdekében a minél nagyobb személyi odafordulást biztosító feltételek megteremtése a feladat. A lakócentrumok erre alkalmatlanok, sőt egyértelműen nemzetközi jogba ütköző modellt valósítanának meg.

Annak kapcsán, hogy mi egy intézet és mi nem, fontos, hogy ne ragadjunk le a számoknál. A férőhelyszám csak egy mutató, az intézeteknek vannak más, minőségi ismérvei. Működésük zárt, üzemszerű, a dolgozók az ellátás során csoportos megoldásokban gondolkodnak. A lakóknak nincs beleszólásuk abba, hogy kiktől fogadnak el segítséget, osztozniuk kell másokkal a személyi segítőkön. Az intézetek gyakran földrajzilag a közösségektől, közszolgáltatásoktól messze találhatóak meg, ahol aránytalanul sok fogyatékossággal élő ember lakik egy helyen. Ahhoz, hogy pontosabban megértsük, hogy mi a baj az intézetekkel, az újonnan épülő csoportos otthonokkal, az intézeti kultúra fogalmát kell körebejárnunk.

Az intézeti kultúra azt jelenti, hogy az intézet jellegéből fakadóan a fogyatékossággal élő emberek egyéni szükségleteit, igényeit, vágyait a szakemberek, a személyi segítők nem tudják – legnagyobb jószándékuk és elhivatottságuk ellenére sem – figyelembe venni, azokra megfelelő módon reagálni. Az intézeti kultúra egy strukturális probléma, ha felüti a fejét, a lakók döntési szabadsága sérül. A mindennapokban egyszerű, hétköznapi kérdéseiben nem tudják érvényesíteni akaratukat (például, hogy mit csinálnak aznap, mikor és mit esznek, mikor veszik fel a pizsamát), a nagyobb döntésekről nem is beszélve (szeretnének-e családot, hol, kivel, hogyan szeretnének élni). A lakók nem szólhatnak bele a mindennapi életüket befolyásoló döntésekbe, az intézeti működés korlátos lehetőségei szabják meg a lakók hétköznapjait. Vagyis a kontroll a fenntartó kezébe helyeződik, az egyenlőtlen hatalmi viszony fogyatékossággal élő ember és szolgáltató között visszaélésekre ad alkalmat. A személyes döntési szabadság, a spontaneitás lehetősége az intézeten belül csupán vágyálom.

Ha minél többen laknak egy helyen, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az intézményben felüti a fejét az intézeti kultúra. Azonban nem a konkrét férőhelyek száma határozza meg, hogy mi számít intézetnek. A fent említett minőségi mutatókon, a lakhatási szolgáltatás megszervezésén, a tárgyi és személyi feltételek biztosításán, és azok finanszírozásán is múlik, hogy egy támogatott lakhatás intézet-e vagy sem.

A képzett humán erőforrás hiánya a legégetőbb közpolitikai kérdés a kiváltás kapcsán. A közösségi és önálló élet feltételeinek fenntarthatósága miatt fontos, hogy sokkal több szakember, személyi segítő legyen elérhető. A munkaerőhiány óriási a szociális szférában, lasszóval kell fogni a gondozókat. Ha komolyan vesszük a fogyatékossággal élő emberek társadalmi befogadásának és közösségi lakhatásának kérdését, a kitagolásra nem lehet elsősorban úgy tekinteni, mint egy építkezési projektre. Sablonos mini intézmények építésére koncentrálni csapdahelyzet. A kiváltási projektek nem korlátozódhatnak az intézetek bezárására, a szociális ellátórendszer teljeskörű reformjára van szükség. Itt az idő, hogy az állam felismerje, hogy sokkal hangsúlyosabban fejlesztenie kell a szociális alapszolgáltatásokat, és nagyon sürgősen új szakemberek, személyi segítőket kell képeznie.

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Az Alkotmánybíróság gonosz áprilisi tréfája

Az Alkotmánybíróság tegnap elutasította az Alapvető Jogok Biztosának a polgári törvénykönyv gondnoksági szabályait kifogásoló indítványát. Az ombudsman tudományos és emberi jogi érvekkel alátámasztott beadványát a bíróság paternalisztikus érveléssel söpörte le az asztalról. A cselekvőképesség teljes korlátozásának eltörlése hazai és nemzetközi szakmai és civil konszenzusra támaszkodik, nemzetközi szerződés kötelezi rá hazánkat. Ez az AB-nak kevés volt. 

Hogy kerül házirend egy lakás falára?

A kormány vitára bocsátotta a támogatott lakhatás részletszabályait. A tervezet számos pozitív elemet tartalmaz, aggályra különösen az intézetcentrikus, túlszabályozott jogszabályi környezet ad okot, amelyben ma szinte lehetetlen hatékony szolgáltatást nyújtani. A szükséges szemléletváltás még várat magára. Olvassa el a TASZ véleményét!

Pereljen a választójogáért! Gondnokság alá helyezett polgároknak jogsegélyt nyújtunk

A TASZ ingyenes jogsegélyt és jogi képviseletet ajánl olyan gondnokság alá helyezett, választójogukban korlátozott személyeknek, akik választójogukkal élni kívánnak.