Az elzárás politikája - Verdes Tamás írása a Magyar Narancsban

Verdes Tamás: Az elzárás politikája

Tizennégy éves kamaszlány, egy középosztálybeli családban él Budapesten, az Újlipótvárosban. Most nyolcadik osztályos, de érettségije nem lesz, az iskola befejezése után nem fog továbbtanulni, és betanított munkát sem kap majd. Néhány év múlva családjával kisebb lakásba költöznek. Édesanyjának nem lesz más választása: hogy gondoskodni tudjon róla, felmond a munkahelyén. Tíz évvel később már lányuk rokkantnyugdíjából élnek, amit mérnök édesapja jövedelmei egészítenek ki. Újabb tíz évvel később az apa nyugdíjba megy: a szegénységből csak úgy lábalhatnak ki, ha felnőtt lányukat intézetbe adják. Az ország nyugati határszélén találnak neki helyet egy háromszáz fős intézetben. A szülői látogatások hamar megritkulnak majd. Ő pedig – nagyjából 25 év múlva – még mindig nem akar beletörődni, hogy soha többé nem mehet haza. 

*

A rendszerváltás utáni Magyarországon az értelmi fogyatékosnak minősített, autista vagy halmozottan fogyatékos emberek sokaságának élete e fiktív és persze merőben sematikus forgatókönyv jegyében telik. Meghatározó fordulatai, a szereplők dilemmái és választási lehetőségei a hazai társadalompolitika szerkezetéről igen pontosan leolvashatók. Az alábbiakban erre és forgatókönyvünk pontosítására teszek kísérletet.

Jól tudjuk: a hazai közoktatást alacsony pedagógiai színvonal és erős szelekció jellemzi, miközben a rendszerváltáskor létrehozott, széles közmegegyezésen nyugvó önkormányzati, intézményi és szülői autonómia mára az egységes iskolarendszer felbomlásához és az egyenlőtlenségek felerősödéséhez vezetett. Ám az értelmi fogyatékos gyerekek és fiatalok családjának életébe az iskolás évek biztonságot és kiszámítható életritmust hoznak. Lehet, hogy gyenge minőségű az oktatás, és lehet, hogy a fogyatékos gyermek a többségtől elkülönítetten tanul, de az iskola mégiscsak megközelíthető és elérhető. A szülők már ennek is örülnek. Már feldolgozták egykor várva várt gyermekük jövőjéről szőtt terveik szertefoszlását, túl vannak a szánakozó pillantásokon és a mindennapos megaláztatásokon; s a szakemberek és terápiák állandó kutatása után először itt, az iskolában találnak biztos menedékre. A hét minden munkanapján biztonságban tudják fiukat vagy lányukat, miközben ők maguk dolgozhatnak, és a magánéletükre is szakíthatnak egy kis időt.

A mindennapok kiszámítható ritmusa és a vele járó biztonság azonban az iskola befejezésekor semmivé foszlik. Innen két irányban ma biztosan nem vezet út. A hazai társadalompolitika csak esetlegesen hozzáférhető pályázati forrásokból támogatja azokat a szolgáltatásokat, amelyek az értelmi fogyatékos személyek nyílt munkaerő-piaci beilleszkedését menedzselik. Alkalmasint illúzió lenne elvárni, hogy az ő foglalkoztatottságuk a hazai aktív korú népesség körében mért adatok közelébe kússzon. De tagadhatatlan az is, hogy az állam tartós kivonulására is szükség volt ahhoz, hogy az aktív korú értelmi fogyatékos populáció nyílt munkaerő-piaci jelenléte az egy százalékot se érje el.

E tény azonban önmagában aligha lenne elegendő a családi élet dinamikájának megbomlásához: a fogyatékos családtag ugyanis a szociális törvény értelmében napközbeni ellátásra jogosult. A praktikus ismeretek megtanulását és a napközbeni tartózkodást biztosító nappali intézményekben azonban mindösszesen négyezer férőhely van ma Magyarországon – miközben az értelmi fogyatékos felnőtt korú népesség nagyságát ennek a tízszeresére, negyvenezer főre tehetjük. A hozzáféréshez tehát tíz emberből kilencnek statisztikai esélye sincs. Mindez azt jelenti, hogy az értelmi fogyatékos, autista és halmozottan fogyatékos felnőtteknek aligha akad hely a hétköznapok világában.

Ebben a helyzetben a családnak két kényszerpálya között kell választania. Mivel napközben nem hagyhatják magára, az egyik szülő – főként az anya – lemond stabil keresetet biztosító munkahelyéről, és fogyatékos fiával vagy lányával közösen magára zárja a lakás ajtaját. Visszahúzódásukért kétszeresen is megfizetnek. Először: az állandó együttlét kényszere és társadalmi kapcsolataik felőrlődése a családi élet belső terét a halmozódó feszültségek konfliktusterepévé változtatja. Másodszor: az egyik szülő piaci bevételeinek elvesztése jövedelmi helyzetük és életszínvonaluk tartós romlásához vezet. A kieső forrásokat aligha pótolhatják máshonnan, mint a fogyatékos családtag révén megszerezhető jóléti jövedelmekből: fogyatékossági támogatásból, ápolási díjból, rokkantsági nyugdíjból vagy rokkantsági járadékból. Miközben az így hozzáférhető – havi 40-60 ezer forintra rúgó – források idővel a család legfontosabb bevételévé válnak, a fogyatékos felnőtt a családi kassza szinten tartásának zálogává, ezzel pedig saját családjának foglyává lehet.

Az együttélés e formája életre szóló csapdát rejt magában, s az évek múlásával a megszerzett biztonság újra veszélybe kerül. A szülők előtt egyre gyakrabban jelenik meg a félelmetes jövő rémképe: ha megöregednek, és a maguk ellátásáról is képtelenek lesznek gondoskodni, vajon mi lesz a családtól elszakadni képtelen fiuk vagy lányuk sorsa? A szegénység és a halmozódó konfliktusok családi poklában pedig egyetlen biztonságot ígérő megoldás dereng fel: intézetbe adni. Még akkor is, ha a rendelkezésre álló 16 ezer, lakhatást nyújtó férőhely több mint kilenctizede olyan tömegintézményekben található, amelyekben átlagosan 130 fogyatékos ember zsúfolódik össze. Akarják-e ezt a szülők, vagy sem, más választásuk nem lesz. Ha pedig a döntés megszületett, akkor a fogyatékos családtag jó eséllyel – pontosabban: 92 százalékos valószínűséggel – egy ötvenes években államosított kastélyépület vagy a rendszerváltáskor üresen maradt egykori bérkaszárnya falai között találja magát. Az intézmények elhagyásának leggyakoribb okaként a lakók elhalálozását tüntetik fel a statisztikák.

De a fogyatékos felnőtt intézményi beutalása – jelentse bár az életre szóló bűntudat és önvád vállalását – egyszerre kínál megoldást valamennyi kérdésre, amellyel szülők és testvérek talán már évtizedek óta küzdenek. E döntés nem csak az emberi kapcsolataik megújításával, a hivatásukhoz, a munkájukhoz való visszatéréssel kecsegtet. Talán ennél is fontosabb, hogy a fogyatékos családtag egész életre szóló és biztos elhelyezésére más módot aligha találhatnak. Röviden: a szülők csak gyermekük elzáratása révén, ő maga pedig az esetek túlnyomó részében sehogyan sem lehet része a mindennapok világának. Legyen családon belül vagy kívül, a hétköznapok életvilágába való belépésre csak kivételes esetekben van lehetősége. 

*

Annak ellenére, hogy a rendszerváltás utáni szociálpolitikát a koncepciótlanság, a sodródás és az esetlegesség jellemzi, e kényszerpályák kimunkálása és rögzítése egy koherens, következetes és cinikus szakpolitika benyomását kelti.

A nyílt munkaerő-piaci beilleszkedés támogatását a mindenkori kormányok következetesen hanyagolják, noha az általános nemzetközi és a szórványos hazai tapasztalatok egyértelműen bizonyítják: egy minőségi oktatást nyújtó iskolarendszerből kikerülve és a beilleszkedést segítő szolgáltatásokra támaszkodva az értelmi fogyatékos vagy autista felnőttek megbízható munkavállalókká válhatnak. Képesek rá, hogy egy iroda vagy egy vállalkozás alkalmazottjaként – pincérként, szállodai recepciósként vagy irodai munkatársként – értékteremtő munkát végezzenek, s ezzel a közösség egyenrangú tagjaként saját jövedelmükre támaszkodjanak. A hazai szociálpolitika e szegmensének középpontjában azonban az inaktivitás fenntartása és a fogyatékos emberek intézménybe terelésének gyakorlata áll – annak ellenére, hogy a tartós inaktivitás a fogyatékos személy szűkebb környezetére is kiterjeszkedhet, és újabb piaci jövedelmek képződése elől szívja el a levegőt. A tartós, gyakran életfogytig tartó rászorultságot a jóléti jövedelmekre, meg az ezzel járó elszigeteltséget intézmények bástyázzák körül. E konstrukció legfontosabb láncszemét a hazai totális intézmények jelentik. Annak ellenére, hogy „csak” minden negyedik értelmi fogyatékos ember él bentlakásos otthonban, az intézménybe való beutalás lehetősége és veszélye mindegyikük élete felett ott lebeg. Jól tudjuk: a totális intézmények zárt és alig ismert világában a lakók életét a kiszolgáltatottság, az intézményi üzemnek való kényszerű alárendelődés határozza meg, személyes integritásukat a szexuális és fizikai bántalmazás fenyegeti, s az intézményi elhelyezés a családtagokkal való kapcsolat fenntartásának ellehetetlenülését is jelenti. E ténnyel az érintett családoknál jobban senki sincs tisztában. Úgy vélem, hogy e végállomástól való állandósult félelem nélkül a szülők aligha vállalnák az életüket gúzsba kötő kompromisszumokat és közös kirekesztődésük minden következményét. A totális intézmények így nemcsak az intézményeken belül, de a potenciális bentlakók családjában is rendet és fegyelmet tartanak. Megkockáztatom: a totális intézmények rendszere a kirekesztődés fentebb vázolt dinamikájának legfontosabb erőforrása. Másik fontos tulajdonsága, hogy erős gyökerekkel kapaszkodik a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi struktúrájába. 

*

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény e totális intézmények lebontására kötelezte a hazai szociálpolitikát, s a határidőt 2010. január 1-ben határozta meg. Az elmúlt közel 12 évre visszatekintve két dolog tűnik a szemünkbe: a totális intézményekben rendelkezésre álló férőhelyek száma (15 ezer) változatlan maradt, s az állam 14 milliárd forintot költött újabb tömegintézmények építésére és az egykor felszámolásra ítélt centrumok felújítására. Az elmúlt években újabb ellátási formákat, ennek révén pedig a költségvetésből lehívható újabb forrásokat rendelt az intézményrendszerhez. A jogszabályainkat és nemzetközi vállalásainkat súlyosan sértő politika következetességére a hazai településszerkezet és foglalkoztatási struktúra egyenetlensége adhat magyarázatot. A bentlakásos otthonok területi elrendeződése ugyanis cseppet sem esetleges: ezek hazánk peremterületein és az alulfoglalkoztatott körzetekben működnek, miközben az egészségesebb munkaerő-piacokkal bíró térségekben alig találni belőlük. Némely településen a helyi fogyatékosok otthona adja a legtöbb stabil munkahelyet, s a környék lakosai jelentős részének megélhetése – és részben a helyi társadalmi béke is – tőle függ. Az intézmények megszüntetésének programja részben az intézményrendszer e funkcióján fut zátonyra: az önkormányzatok fenntartói szabadságát az állam ebben az esetben (sem) képes korlátozni.

A kényszerek és az érdekek légmentesen simulnak egymáshoz. Ennek révén pedig a lakhatást nyújtó szociális szolgáltatások struktúrájának felszíne alatt egy kényszermigrációs rendszer dolgozik, amelynek bejáratott csatornahálózata fogyatékos emberek tömegeit áramoltatja az alulfoglalkoztatott régiók felé. A fővárosban mindez szélsőséges formát ölt: Budapest nem tart fenn bentlakásos otthonokat saját közigazgatási határain belül, hanem az ország távoli pontjaira (Búcsúszentlászló 215 km, Csákánydoroszló 245 km, Balatonkéthely 178 km, Zsira 205 km, Sümeg-Darvastó 180 km, Tordas 33 km távolságban van) helyezi őket. Ne szépítsünk: fővárosunk szociálpolitikája a kitelepítés politikája. 

*

Ma Magyarországon fogyatékos emberek tömegeinek életéhez így rendelünk értelmet: munkát és megélhetést adnak másoknak ott, ahol másoknak más, jobb munka nem kínálkozik. Munkaerőpiaci hiátusokat foltozunk be velük. Ha a családja nem akarja ezt a szerepet osztani felnőtt gyermekére, végleg elszigetelődik. E struktúra emberekkel táplálkozik, miközben az alkotmányunkban rögzített alapjogok megtépázására épül. Úgy vélem, hogy az értelmi fogyatékos, autista és halmozottan fogyatékos személyek emberi jogainak tiszteletben tartásához a totális intézmények kompromisszumok nélküli megszüntetése és a lakhatást nyújtó szolgáltatások megújítása nélkül nem léphetünk közelebb. 

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa

(Magyar Narancs, XXI. évfolyam, 47. szám)