Az utolsó választójogi mozgalom?

2011 végén nemzetközi dokumentumok sora zárta rövidre a fogyatékos állampolgárok választójogáról szóló vitát. A strasbourgi bíróság ítélete után az ENSZ, az Európa Tanács és a Velencei Bizottság állásfoglalásai mostanra kórussá álltak össze: a gondnokság alá helyezett állampolgárok választójoga semmilyen formában nem korlátozható. E dokumentumok fényében immáron napnál is világosabb: Alaptörvényünk jogsértő.

A nemzetközi jogi intézményrendszer mindeddig ódzkodott attól, hogy a fogyatékos emberek politikai jogait a feketék vagy a nők politikai jogaival azonos súlyú problémaként kezelje. Ez az esemény azért is fontos, mert a választójoguktól megfosztott és gondnokság alá helyezett állampolgárok gyakorta intézetekben vannak elkülönítve vagy társadalmaik legszegényebb polgárai közé sorolhatók, ezért fizikai esélyük sincs a szerveződésre. Nem csoda, hogy ma a kontinens legtöbb államában találkozhatunk a korlátozás valamilyen formájával. A „bolondok” és „elmebetegek” politikai értelemben vett semmibe vétele az európai kultúra szégyenteljes alkotóeleme.

Bizonytalanság és értetlenség
2006-ban a fogyatékosügyi egyezmény (Convention on the Rights of Persons with Disabilities = A fogyatékossággal élő emberek jogairól szóló egyezmény) kihirdetésével azonban az ENSZ közgyűlése felmondta ezt a közmegegyezést. Ebben ugyanis garanciát vállaltak a fogyatékos állampolgárok politikai részvétele előtt tornyosuló minden akadály elhárítására. A dokumentumról igennel szavazó parlamentek képviselői közül talán kevesen voltak tisztában vele, hogy az egyezmény 29. cikkében nem csak a szavazófülkék elé tolt rámpákról vagy Braille-írással ellátott szavazócédulákról van szó. Erre Magyarország esete is fájó példa: fogyatékos emberek és a témával foglalkozó hazai szakemberek 2007 óta minden rendezvényen feszengve hallgatják a konferenciát megnyitó – és megnyitóbeszédük után sietve távozó – politikusok mantráját arról, hogy hazánk a világon másodikként hirdette ki az egyezményt, s ezzel fényes bizonyítékát adta a fogyatékos emberek iránti elkötelezettségének. „Meg annak is – teszi ilyenkor hozzá a hallgatók többsége –, hogy nem olvasták el, mielőtt szavaztak róla.” Mert hogy az egyezménynek köze lehet a gondnokoltak választójogához, azt a magyar szakpolitikusok – és feltehetően más országok döntéshozói is – akkor vették először komolyan, amikor 2010 májusában a K.A. kontra Magyarország ügyben a strasbourgi emberi jogi bíróság verdiktje éppen hazánkat meszelte el a gondnokoltak választójogának megsértése miatt. A döntés pillanatában azonban még a ’89-es Alkotmány volt hatályban, amely minden nem teljesen cselekvőképes felnőtt állampolgártól automatikusan elvette a választójogot. Talán ezzel is magyarázható: a bevett magyar álláspont szerint csak a korlátozás automatikus és általános jellegét érhette kritika. 
Ezt az értelmezést vette át az ítélethirdetés után hivatalba lépő konzervatív kormány is, amely ugyan tudomásul vette az ítéletet, és enyhített a korlátozáson, de nem értette meg az ítélet tényleges üzenetét. A 2012-ben hatályba lépő Alaptörvény eltörölte az automatikus korlátozást, és a gondnokság alá helyezési eljárásban rendelte vizsgálni a választási képességet. De a korlátozás teljes eltörlését javasló civil álláspontot a kormány rendre lesöpörte az asztalról. Nem hagyta magát zavartatni a kormány attól a ténytől sem, hogy a döntéshez a bíróságok kezébe semmilyen tudományosan megalapozott mércét nem adott, amivel arra kényszeríti a bírókat és az elmeorvosi szakértőket, hogy szinte ránézésre döntsenek magyar állampolgárok elemi politikai jogairól. Valójában a bíróságok spontán gyakorlatára bízta a választási képesség fogalmának tényleges kidolgozását.
A választójog teljes elismerése melletti érvekre a kormány egyszer sem reagált komolyan. Pedig a korlátozás konzervatív politikájának védelmezéséhez akkor még nemzetközi jogi dokumentumokra is támaszkodhatott volna. Mert bár a civil szervezetek rendre félmegoldásnak minősítették a kormány módosítását, a nemzetközi jog ekkor még kétlelkű és zavarodott volt az ügyben.
Fiaskó, megrovás, fordulat
Ezt mutatta meg a Velencei Bizottság fiaskója: 2011 októberében közzétett állásfoglalásuk szerint ugyanis „testi vagy mentális/értelmi fogyatékossága okán egyetlen fogyatékos ember sem fosztható meg választójogától és attól a jogtól, hogy válaszható legyen, kivéve abban az esetben, ha mentális/értelmi fogyatékossága egyedi bírósági eljárás során nyert bizonyítást, s ennek okán korlátozták választójogát és azt a jogát, hogy választható legyen”. Az ellentmondásos szentencia európai jogvédő szervezetek tucatjainál verte ki a biztosítékot. Miközben nemzetközi kampány indult a bizottsági állásfoglalás revideálásáért, az ENSZ Fogyatékos személyek jogaival foglalkozó bizottsága kihirdette: megrója Madridot, mivel a spanyol törvények szerint a bíróságoknak jogukban áll korlátozni a nem teljesen cselekvőképes személyek választójogát. A spanyol döntés jelentőségét aligha becsülhetjük túl. Az ENSZ fogyatékosügyi egyezményének értelmezésére felkent szerv első alkalommal mondta ki félreérthetetlenül: a fogyatékosság alapján a politikai jogok korlátozása kivételes esetben sem fogadható el. 
A döntést követően azóta is egymást követik a nemzetközi állásfoglalások. Az Európa Tanács Miniszterek Bizottsága november 16-án tette közzé CM/Rec(2011)14. számú ajánlását. Eszerint minden fogyatékos ember választójoga és választhatósághoz való joga érinthetetlen, és sem törvény, sem pedig bíróság nem foszthatja meg őket ettől korlátozott cselekvőképességükre hivatkozva. December 19-én a Velencei Bizottság törölte korábbi szerencsétlen mondatát, és csatlakozott az ENSZ álláspontjához. Néhány nappal később az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának Hivatala önálló tanulmányt tett közzé, és elítélte a cselekvőképtelen állampolgárok választójogának akár egyedi bírósági döntésre alapozó korlátozását. Márpedig ezzel egyértelművé vált, hogy a vitatott kérdésben beállt a fordulat: immár nem csak Spanyolországra vonatkozik az ENSZ verdiktje, hanem tényként kell kezelnünk, hogy a fogyatékosügyi egyezményt ratifikáló több, mint 100 tagállamában olyan törvény van érvényben, amely tiltja a jogfosztásnak ezt a módját. 
Következmények
Európa számos országa megsérti a fogyatékos állampolgárok politikai jogait. Ez azonban nem ment fel minket. Tény, hogy a magyar Alaptörvény XXIII. cikk (6) bekezdése magyar állampolgárok politikai jogait sérti, mert ellentmond az Országgyűlés által ellenszavazat nélkül elfogadott, az ENSZ egyezményt kihirdető 2007. évi XCII. törvénynek. És tény, hogy jogsértő az Alaptörvény fenti cikkét kifejtő összes jogszabály – sarkalatos törvénytől végrehajtási rendeletig.
Verdes Tamás
(A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa)
Köszönöm Gombos Gábornak a cikk megírásához nyújtott segítségét.
A cikk "Nekik is jár" címmel a Magyar Narancs 24. évfolyama 9. számában jelent meg. 

Megosztás

Kapcsolódó hírek

"A mi választásunk is”: Hátrányos helyzetű választópolgárok a választási eljárásban

Milyen kihívásokkal szembesülnek a látássérült szavazók? Hogyan és hol tudnak szavazni hajléktalan emberek? Milyen segítségek állnak a fogyatékkal élő választópolgárok rendelkezésére, és mennyiben felelnek meg ezek az ő valós igényeiknek?

A jogfosztás üzeme: a magyar gondnoksági rendszer a kirekesztés szolgálatában

Mi a társadalmi funkciója a bíróságok gondnoksági ügyekben hozott döntéseinek és az elmeorvosi szakvéleményeknek? Mire használjuk a cselekvőképesség korlátozásának rendszerét? A TASZ szerint sokszor kirekesztésre és társadalmi konfliktusaink kezelésére.

A kormánynak meg kell mondani, hogy mit tett a fogyatékossággal élő emberekért

Magyarországon 2016. december 31-én 57 039 fogyatákossággal élő ember állt gondnokság alatt a KSH adatai szerint. Ezek az emberek jogi szempontból gyermeknek minősülnek, életük legalapvetőbb kérdéseiben sem hozhatnak döntéseket. A gondnokuk határozza meg, hogy hol és kivel éljenek, hogy mit dolgozhatnak, vagy éppen megszülethet-e a gyermekük attól függően, hogy mely ügyekben állnak gondnokság alatt. Miért baj ez, mit szól ehhez az ENSZ és hogy állunk az alternatívákkal?