Beengedték a TASZ-t egy fogyatékos otthonba – évek után újra monitoroztunk
A TASZ csapata emberi jogi szempontú monitorozó látogatást tett egy budapesti fogyatékossággal élő személyeket ápoló-gondozó otthonban 2019. májusában. A Hornyák Alapítvány fenntartásában lévő intézmény 21 halmozott fogyatékossággal élő látássérült személy számára nyújt lakhatási és foglalkoztatási szolgáltatást. Az emberi jogi intézmény-monitorozás tapasztalataiból a TASZ jelentést készített, amely megerősíti, hogy maga az intézményi struktúra az, amely a lakók jogainak mindennapi sérelméhez vezet. Az intézményvezető nyitott volt a jelentésben foglalt egyes ajánlások megvalósítására, aminek eredményeképp javulhat a lakók életminősége.
Előzmények
A szociális ellátórendszer központosítása következtében a civil szervezetek számára gyakorlatilag lehetetlenné vált az állami fenntartású szociális intézmények monitorozása. A civil társadalmat – különösen a fogyatékossággal élő személyeket és az őket képviselő szervezeteket – a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezménye szerint be kell vonni az ellenőrzési folyamatokba, és azokban teljes részvételüket biztosítani kell. Ennek ellenére az állami fenntartású intézmények nem engedik be a civileket. Az alapítványi fenntartású intézmény vezetőjének kezdeményezésésre nyílt lehetősége a TASZ-nak arra, hogy helyszíni látogatást tegyen a Gubó utcai otthonban. A fentiek miatt kifejezetten örültünk a Hornyák Alapítvány nyitottságának.
Mi a probléma az intézetekkel?
A ápoló-gondozó otthonok zárt világa láthatatlan a társadalom számára, az intézmény elzárja a fogyatékossággal élő embereket a helyi közösségektől. Az intézményen belüli teljeskörű ellátás a lakók életterét az intézmény falai mögé szorítja, lehetőségeiket beszűkiti. A lakók sokszor nincsenek a jogaikkal tisztában, ezáltal ki vannak szolgáltatva az intézményben kialakuló elnyomó hatalmi struktúráknak. Így számos lehetséges jogfosztás áldozatává válhatnak. Az intézményi kultúra, az üzemszerű működés, a rugalmatlan napirend bedarálja a lakók személyiségét. Ez a paternalisztikus szemléletmód az, amely akadályozza a fogyatékossággal élő emberek véleményének, akaratának érvényesülését. Mégis ki lehet kompetensebb náluk, hogy az ő életüket érintő kérdésekben döntést hozzon?
Tapasztalatok
Az intézmény rendezett, igényesen berendezett. Kiszámítható és biztonságos körülményeket biztosít a lakók számára. Egy állami fenntartású intézethez képest, ahol gyakran 150-en, vagy akár 200-an laknak, jobbak az infrastrukturális és a személyi körülmények. A tárgyi feltételek mellett az intézmény a jogszabályban előírt szakmai létszámot is biztosítja. Az intézmény lehetőségeihez mérten próbálja a lakók életminőségét javítani fejlesztő és szabadidős tevékenységekkel, mint például kondicionálás, judo (esések iskolája), lovaglás, zenekar, goalball (csörgőlabda), tánc, relaxáció, nyári bel- és külföldi nyaralások.
A monitorozás során a lakók elmondták, hogy szeretnek az intézményben élni, elégedettek az ellátással. A beszélgetések során azonban kiderült, hogy számukra nincs más elérhető lakhatási alternatíva, ezért igazából szerencsésnek érzik magukat, hogy az intézetben élhetnek. A lakhatási opciók hiányát tetézi, hogy nem szabad választás útján kerültek az intézménybe, mert törvényes képviselőjük (szülő, gondnok) intézte el intézeti elhelyezésüket.
Az intézményben azonosított problémák sok esetben strukturális okokra vezethetőek vissza. A dolgozók a mindennapi teendők ellátása, a lakók támogatása során csoportos megoldásokban gondolkoznak, így az egyéni képességekre, preferenciákra kevéssé tudnak reagálni. Habár az intézmény megfelel a jogszabályban előírt tárgyi feltételeknek, a lakóknak szűk a magánszférájuk, 2-3 ágyas szobákban laknak. Az intimitás megélésére kevés lehetőség van.
A 21 lakó közül mindenki gondnokság alatt áll. A gondnokság jogkorlátozó gyakorlatát mutatja, hogy egy lakó a családalapítás kapcsán azt jegyezte meg, hogy gondnoka ellenzi a szerelmet, nem veszi jó néven a komoly párkapcsolatot. Ennek okát nem ismeri, de úgy véli, hogy ebből kifolyólag nem lehet családja, ezért nem is szeretne, hiszen gondnokának „egyértelműen igaza van.” „Egymás kezét foghatjuk, de a csók már nem fér bele.”
A monitorozóknak az volt a benyomása, hogy a lakók beletörődtek az intézményi életbe, elfogadták a helyzetüket. Az egyik lakó úgy fogalmazott, hogy „már nem vágyódom el, most már mindent szépnek látok itt.” Más lakók többször tettek utalást az intézményi lét elfogadásának kényszerű voltára: „Sokszor megfordult a fejemben, hogy elmennék.” „Úgyse vagyok rá alkalmas, gondoltam így magamban.” „Ma már próbálom elfogadni, ami itt van.” A lakók életút-tervezésének hiányát mutatja, hogy váratlanul érte őket a kérdés, hogy mit gondolnak, mi lesz velük 5 év múlva. Senki nem tudta elképzelni az életét az intézményen kívül, mindenki azt válaszolta, hogy a jövőben is ott fog lakni, ott fog dolgozni.
A jelentés nyilvánosságra hozatala előtt az intézmény reagált a megállapításainkra. Az intézmény több ajánlásunkkal egyetértett, azokat megfogadta. Hazai jogszabályokra hivatkozva azonban vitatják álláspontunkat, miszerint a 25 férőhellyel rendelkező otthon nagylétszámú intézetnek számítana. Való igaz, hogy a kormány az 50 férőhelynél nagyobb intézeteket titulálta nagylétszámú otthonnak, azonban ez a nemzetközi joggal nyilvánvalóan ellentétes. 25 férőhely esetében az intézeti kultúra több, mint valószínű, hogy felüti a fejét.
Persze nem csak a létszám határozza meg, hogy mi az intézet és mi számít közösségi lakhatásnak, de több mint 20 fő teljeskörű ápoló-gondozói ellátása (lakhatás, munka, étkezés, a délutáni szabadidős tevékenységek megszervezése egy helyen) esetén nyilvánvalóan nem beszélhetünk közösségi lakhatásról. Ez pedig aggályos, mert minden fogyatékossággal élő embernek joga van ahhoz, hogy támogatással, de önállóan élhessen a közösségben.
Milyen hatása lehet a jelentésnek?
Több rövidtávú ajánlást fogalmaztunk meg az intézmény számára. Javasoltuk többek között, hogy a fürdőszobákban kerüljön fel minden zuhanykabin elé zuhanyfüggöny a lakók emberi méltóságának és intimszférájénak biztosítása érdekében. Ajánlottuk, hogy a wifi legyen megint elérhető az intézetben mindenkinek, hogy az információhoz való szabad, egyenlő esélyű hozzáférés megvalósulhasson. Módosítani szükséges továbbá az intézet belső szabályzatait, hogy azok ne ütközzenek törvénybe, ne legyenek túl korlátozóak, illetve a lakók hatékonyan tudják érvényesíteni a jogaikat.
Hosszútávú ajánlásunk, hogy az ápoló-gondozó intézmény más szervezeti struktúrában működjön. Az ápolást-gondozást nyújtó otthon jelenlegi formájában nem alkalmas arra, hogy a lakók legmagasabb szintű önállóságához szükséges feltételeket biztosítsa. Ennek a folyamatnak egyik lépése az intézmény profiljának megváltoztatása, a szolgáltatások átszervezése ápolást-gondozást nyújtó otthonból támogatott lakhatássá. Bízunk benne, hogy az anyagi korlátok mellett is az intézmény a nagyobb önrendelkezést biztosítani képes szolgáltatásszervezés útjára lép. Reméljük, hogy ennek az előkészületeit, megvalósulását látjuk majd, ha legközelebb ellátogatunk az intézménybe.
