Bezárnak 6 intézetet: csikorogva, de végre fordul a magyar fogyatékosügyi politika

A kitagolás ahhoz hasonlít, amikor valaki megpróbálja nyugat felé fordítani a családi trabantot, ami addig csak kelet felé haladt. A vezető eleinte nem érti, miért kellene fordulnia, a kormány be van ragadva, az úton nincs elég hely. De egy öltönyös idegen az út széléről kézjelekkel próbálja magyarázni, hogy arra jobb lesz, és ígéri, benzint is ad nekünk.

A trabant vezetője összeszedi minden erejét, és a mögötte ülő veszekedő család zajában megfordítja a kocsit.  De csak azért, hogy aztán a következő kereszteződésnél a rossz irányba kanyarodjon és ezt nagyon sokáig észre se vegye.

Mikor pedig végre észreveszi, már késő visszafordulni.

Valahogy így zajlik nálunk a kitagolás.

Kihirdetünk egy nemzetközi fogyatékosügyi egyezményt, amelyet nem értünk pontosan. Úgy döntünk, hogy bezárjuk a nagy létszámú intézeteket, de nem tudjuk, mit és hogyan kellene csinálni helyette. Nem bízunk az EU-ban, de elfogadjuk tőle az erre szánt pénzt. Ráadásul az EU sem tudja, mit is kérjen tőlünk.

Sok hozzá nem értésből, félreértésből, jóakaratból és elszántságból kerekedik ki a végeredmény.

Ami végül is sok szempontból sikeres lett.

Hogy mindez hogyan zajlott, arról Kozma Ágnes, Petri Gábor, Balogh Attila és Birtha Magdolna remek tanulmánya árul el részleteket. A tanulmány bemutatja,

• hogyan készült fel Magyarország hat intézet bezárására és a lakók kiköltözésére Bélapátfalván, Berzencén, Szentesen, Kalocsán, Szakolyban és Mérken.
• hogyan élték meg a lakók maguk ezt a folyamatot, és mennyiben volt lehetőségük részt venni sorsuk alakításában, és hogy
• az EU-s támogatásokat milyen célokra költötték és ezek mennyiben segítették elő azt, hogy a fogyatékos emberek intézeteken kívül, a közösségben éljenek.

Töltsd le innen és olvasd el a tanulmányt:  “Az Európai Unió támogatásainak a szerepe az intézménytelenítésben és a férőhelykiváltás eddigi tapasztalatai” című kutatási beszámoló.