Bodoky Tamás: Vízháború Magyarországon I.-II.

A víziközművek magánosítása világszerte a privatizáció egyik legvitatottabb formája. Történelmileg a víz közösségi tulajdonnak, nem pedig piaci terméknek számított, a víziközművek közösségi – önkormányzati vagy állami – tulajdonban működtek. Az elmúlt húsz évben egyre több olyan előrejelzés látott napvilágot, hogy az édesvízkészletek korlátos volta, és az emberiség gyorsan növekvő vízigénye miatt az édesvíz lesz „a 21. század olaja”, és ezzel párhuzamosan multinaconális óriáscégek jelentek meg a víziközmű-szolgáltatások piacán.

A víziközművek privatizációjával kapcsolatban nagyon vegyesek a tapasztalatok, számos nemzetközi példa azt mutatja, hogy a vízszolgáltatás privatizációja magasabb árakhoz, szociális feszültségekhez és munkahelyek megszűnéséhez vezethet. A privatizációval szembeni civil ellenállás emellett általában abból táplálkozik, hogy a vízvagyon magánosítása társadalmi igazságossági problémákat vet fel, és a természetes monopóliumok liberalizálása a magánvállalatok minden korábbinál nagyobb piaci hatalmával fenyeget.

Természetes monopólium

A természetes monopólium olyan monopólium, amelynek gazdasági okból nem maradhat fenn versenytársa, vagyis nem tud legalább két tartósan nyereséges cég ugyanazon a piacon ugyanolyan szolgáltatást vagy terméket kínálni. Ilyen helyzet akkor állhat elő, ha a piac mérete relatíve kicsi egy vállalat hatékony méretéhez képest, például a magas fix költségek következtében. A természetes monopóliumok általában erős szabályozottságot és szervezettséget igényelnek, ezért a vállalatoknak szoros kapcsolatban kell lenniük az államhatalommal. Az Egyesült Államokban a természetes monopolhelyzetben lévő vállalatok ugyan szinte kivétel nélkül magántulajdonban vannak, de működésüket az állam szabályozza és felügyeli. Az elmúlt évtizedben az Európai Unió országaiban elmozdulás történt az amerikai modell, az állami monopóliumok liberalizálásának irányába. Magyarországon természetes monopóliumnak tekinthető a vasúti és a közúti infrastruktúra üzemeltetése, és a víz-, villany-, és gázellátás is.

Forrás: Wikipédia

A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) tavaly áprilisi közleménye szerint a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács állami kézben lévő regionális víziközmű társaságok átalakításáról határozott: az Észak-magyarországi Regionális Vízművek Zrt. (ÉRV) vagyonkezelésébe adják a Tiszamenti Regionális Vízművek Zrt. (TRV), és a Dunamenti Regionális Vízmű Zrt. (DMRV) állami tulajdonú üzletrészét. Az MNV az átalakítást azzal indokolta, hogy „a társaságcsoport megalakulásával a régió meghatározó piaci szereplőjévé lép elő, nő a versenyképessége, hatékonyabbá válik a víziközmű társaságok működése. A vízi közművek a vízgazdálkodási törvény értelmében továbbra is kizárólagos vagy többségi állami tulajdonban maradnak”.

Regionális víziközmű társaságok

Északmagyarországi Regionális Vízművek Zrt. (ÉRV, Kazincbarcika)
Tiszamenti Regionális Vízművek Zrt. (TRV, Szolnok)
Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. (DMRV, Vác)
Északdunántúli Vízmű Zrt. (ÉDV, Tatabánya)
Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. (DRV, Siófok)

A bejelentésnek nagy visszhangja volt, az ellenzék és az ellenzéki sajtó az állami kézben lévő regionális víziközmű társaságok, sőt a stratégiai jelentőségű magyar vízbázisok privatizációjának rejtett előkészületének első lépcsőfokát vélte felfedezni a döntés hátterében. Fónagy János, az Orbán-kormány volt közlekedési és vízügyi minisztere parlamenti interpellációjában azt mondta, hogy a korábbi privatizációs folyamat a szakmai és érdekvédelmi tiltakozás eredményeképpen ugyan megakadt, de a döntésből úgy tűnik, hogy a kormány ilyen irányú szándékát nem adta fel.

Oszkó Péter pénzügyminiszter erre úgy felelt, hogy „Nem, nem és nem. Nem adjuk el a vízvagyont, nem adjuk el a vízhasznosítást, nem adjuk el a vízszolgáltatást”. Az átszervezést a racionálisabb működéssel indokolta, és azt mondta, hogy félreértés vezethetett arra a következtetésre, hogy privatizáció előkészítése zajlana.

A Magyar Nemzet válaszul hazugsággal vádolta Oszkót, és olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyekből kiderül, hogy a pénzügyminiszter 2004-ig annak az ügyvédi irodának az egyik vezetője volt, amely kidolgozott egy koncessziós modellt a regionális víziközművek üzemeltetésére és privatizációjára. A koncepció a privatizáció egyik lehetséges formájaként a vízművek vagyonkezelésbe adását írja le, az állam ebben az esetben nem a vízművek tulajdonjogát adná el, hanem a víziközmű társaságokat magáncégek üzemeltetésébe adná. Az ellenzéki interpretáció szerint a DMRV és a TRV vagyonkezelésbe adásával ennek a receptnek az első része valósulhat meg, és a miniszter nem mondott igazat a parlamentben.

Az MNV döntése ellen maguk az érintettek is tiltakoztak, a DMRV üzemi tanácsa és szakszervezete, és az érintett települések lakói az MNV székháza előtt demonstráltak. Ányos József, a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke szerint ha nem az önkormányzatok kapják meg a regionális vízműveket, az történhet, ami a gáz- és az árampiac privatizációjánál: a multinacionális vállalatok érdekei érvényesülnek a fogyasztókéval szemben, az árak pedig elszabadulhatnak. Ányos szerint a kormányzat terve a regionális vízművek összevonásáról a privatizáció előkészítése, hosszú távon ez nem a köz érdekét szolgálja, csupán forráskivonás a költségvetési lyukak betömésére.

Az ügyben megszólalt a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa is, és a regionális víziközmű cégek átszervezésének felfüggesztését kérte az MNV-től. Fülöp Sándor számos panaszt és bejelentést kapott az üggyel összefüggésben. A többi között panasz érkezett a DMRV feldarabolásával, az egységes vízbázis külön cégekhez csatolásával kapcsolatban is. A panaszok egy része szóvá teszi, hogy az átszervezés eredményeként a víziközművek hosszabb távon kikerülhetnek a közösségi tulajdonból, miután 2007-ben a vagyontörvény a regionális víziközműveket kivette az állami törzsvagyon köréből és forgalomképessé tette azokat. 2008-ban az is felmerült, hogy az Új Tulajdonosi Program keretében privatizálnák a regionális víziközműveket, és az önkormányzatok is bejelentették igényüket a területüket érintő regionális víziközművek tulajdonjogára.

Bár a Gazdasági Versenyhivatal az ÉRV kérésére 2009. júliusában – mivel nem minősül vállalkozások összefonódásának, érdemi vizsgálat nélkül – jóváhagyta a DMRV és a TRV állami tulajdonú részesedésének az ÉRV részére történő vagyonkezelésbe adását, a tranzakcióból végül mégsem lett semmi. Szeptember elején, egy vezérváltást követően az MNV ugyanis hatályon kívül helyezte áprilisi döntést arra való hivatkozással, hogy a vagyontörvény újabb módosításával időközben ismét tartós állami tulajdonba kerültek a regionális víziközművek.

Ezt a törvénymódosítást azonban éppen a privatizációtól tartó fideszes képviselő, Fónagy János kezdeményezte, a kormány pedig azért támogatta, hogy meggyőzze a kétkedőket: nincs privatizációs szándéka. A hivatalos verzió szerint nem a privatizáció előkészítéséről szóló áprilisi MNV-döntést viszont ezek szerint mégis okafogyottá tette.

A, B, C és D terv a tőkebevonásra

A tisztánlátás végett még tavaly nyáron megpróbáltam megszerezni a regionális víziközművek átszervezéséről szóló MNV-döntést megelőző előterjesztést, ám azt Száraz Gábor, az MNV akkori kommunikációs vezetője ismételt kérésemre sem bocsátotta rendelkezésre. Egy az erről a témáról szóló véleménycikkemre reagálva viszont Oszkó Péter pénzügyminiszter személyesen ajánlotta fel, hogy „készséggel engedek betekintést minden korábbi kormányzati döntésbe és dokumentumba, amiből kiderül, hogy ez a kormány soha semmiféle regionális, vagy egyéb privatizációját nem tervezte a vízvagyonnak vagy az azt hasznosító társaságoknak. Ezt egyébként korábban ellenzéki képviselőknek is felajánlottam, amivel sajnos nem kívántak élni, hiszen csak megzavarta volna a politikai célú üzenetek gépies ismétlését.”

Oszkót többször is megpróbáltam a szaván fogni, de több hónap elteltével, ismételt kérésre sem kaptam betekintést tőle semmiféle kormányzati döntésbe vagy dokumentumba. Más, neve elhallgatását kérő forrásból viszont sikerült megszereznem a kérdéses előterjesztést, amelynek tartalma finoman szólva ellentmond a pénzügyminiszter állításának. Meggyőződtem arról is, hogy az Oppenheim és Társai – Freshfields Bruckhaus Deringer ügyvédi iroda, Oszkó Péter akkori munkahelye valóban tanulmányt készített még 2003-ban „A regionális víziközművek üzemeltetése, privatizációja” címmel.

A „Regionális víziközmű társaságcsoport kialakítása egyes szolgáltatók vagyonkezelésbe adása útján” címet viselő, 2009. március 26-i keltezésű, Tátrai Miklós vezérigazgató által jegyzett előterjesztést az MNV Zrt. Társaságokért Felelős Igazgatósága készítette. Az anyagban egyebek mellett az olvasható, hogy „A víziközműveket üzemeltető társaságokban a kizárólagos állami/önkormányzati tulajdon helyett a többségi részesedések állami/önkormányzati kézben tartása mellett tőkeerős befektetők részére is célszerű lenne megnyitni a tulajdoni struktúrát, ehhez azonban a vízgazdálkodásról szóló törvény 9. paragrafus (1) bekezdésének módosítása szükséges.”

Az előterjesztés szerint ugyanis a vízgazdálkodásról szóló törvény „indokolatlan korlátokat szab a vízközmű társaságok tulajdonosi összetételének meghatározásában”, annak ellenére, hogy az előterjesztő is megállapítja, hogy csak a kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő víziközművek jogosultak az akár 85 százalékos uniós támogatások igénybevételére. A racionálisabb működés és az optimális üzemméret elérésének ürügyén mégis több forgatókönyvet dolgoz ki az öt állami tulajdonban lévő regionális víziközmű-társaság privatizációjának előkészítésére.

Az első variáció a „minősített többséget biztosító befolyásszerzés konstrukciója” elnevezésre hallgat az előterjesztésben, ez még „2008. augusztusában került előkészítésre”. Az A-terv szerint két vállalatcsoport kialakítását tervezték, az egyik az ÉRV, a másik a DRV vezetésével jött volna létre. A másik három regionális víziközmű (az ÉDV, a TRV és a DMRV) állami tulajdonú részvényeit a két befolyásszerzőnek értékesítették volna, amelyek „megfelelő jogszabályi módosítások után már tőzsdeképes társaságok lettek volna, megteremtve annak lehetőségét, hogy piaci befektetők friss tőkével belépjenek ezen vállalatokba”.

Az A-terv azonban nem tudott megvalósulni, mert „a Vgtv. módosításából mind a mai napig nem lett semmi, ami akadályát jelenti a regionális vízmű társaságokba történő esetleges tőkebevonásnak” – áll az előterjesztésben.

A második variáció, a B-terv egyfajta „holding struktúra” kialakítása lett volna. Ebben a forgatókönyben az MNV egy olyan leányvállalatot hozott volna létre, amely vagyonkezelésbe kapja az összes regionális vízművállalat állami tulajdonú részvényeit. Ez a konstrukció kikerülte volna a törvényi akadályt, de „feltételezve, hogy a Vgtv. kívánt módosítása ősszel bekövetkezik”, a szakértők elvetették.

A harmadik, C variáció az „átalakulás” lett volna, „miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Vgtv. módosítása nem következik be ősszel”. Az átalakulással keleten a DMRV és a TRV az ÉRV-be, míg nyugaton az ÉDV a DRV-be olvadt volna be. „Ezzel a módszerrel szintén biztosítható az, hogy két olyan méretű társaságot hozzunk létre, mely már tőzsdeképes lehet akkor, amikor a Vgtv. megnyitja ennek a lehetőségét”. Az átalakulás azonban nagyon időigényes lett volna, ezért végül a D-terv, a „vagyonkezelésbe adás módszere” vitte el a pálmát. A D-terv már csak a három kelet-magyarországi területen található társaság összevonását célozza a fent már ismertetett módon, miszerint a DMRV és a TRV az ÉRV-be olvad.

Az előterjesztés ezután hosszan taglalja a konstrukció előnyeit a racionálisabb működés és a költséghatékonyság szempontjából. Érdemi indoklás nélkül marad viszont az a javaslat, miszerint a Duna mindkét partján szolgáltató DMRV dunántúli területei kerüljenek át az ÉDV-hez.

Az előterjesztés többféle sztenderd elutasító válasszöveget is tartalmaz a területükön lévő regionális víziközművekből tulajdonrészt igénylő önkormányzatoknak, mert „szakmai szabályozás és önkormányzati koncepció hiányában a részvények átruházásával kapcsolatban felelős döntés semmilyen formában jelenleg nem hozható”. Az is kiderül az előterjesztésből, hogy az MNV jogi igazgatósága által megbízott külsős ügyvéd szakmai közreműködésével készült, de a megbízott neve nem szerepel az anyagban.

Háttéralkut emlegetnek

Az MNV által titkolt előterjesztésből két mögöttes cél világosan látszik. Az egyik, hogy kidolgozói tőkebevonás címén kívánatosnak tartották a regionális víziközmű-társaságok tőzsdére vitelét és legalább részleges privatizációját, az átszervezésre kidolgozott forgatókönyvek mindegyike ennek a nem is leplezett célnak alárendelve készült. Ráadásul a dolog sürgős is lett volna, mert a C-tervet, az „átalakulást” azért vetették el, mert megvalósítása 9-11 hónapig tartott volna.

A másik mögöttes cél az volt, hogy az öt regionális víziközmű-társaságból két vállalatcsoport alakuljon ki a Duna két partján, ezért lett volna szükség az egységes vízbázison szolgáltató DMRV dunántúli területeinek szakmai indokokkal nehezen alátámasztható leválasztására.

Nevük elhallgatását kérő, a vízügyi szakmában tevékenykedő forrásaink szerint az előterjesztésben foglaltak egy háttéralku eredményét tükrözik, amely 2008-ban köttetett még a Gyurcsány-kormány és a Magyarországon jelenlévő két legnagyobb multinacionális víziközművállalat, a Veolia Eau és a Suez Environnement illetékesei között. Bár a háttéralku tényét mindkét oldalról határozottan cáfolják, forrásaink szerint az MNV vezetősége akkoriban többször is tárgyalt a Veolia és a Suez embereivel, majd a DMRV-től és a TRV-től kirúgták azokat a vezetőket, akik a vízművek közösségi tulajdonban tartását szorgalmazták volna.

Az önkormányzati tulajdonú, helyi vízművállalatokban értékesíthető tulajdonrészek a rendszerváltás óta már túlnyomórészt elkeltek Magyarországon. Utoljára a miskolci városi vízmű került kalapács alá 2006-ban, a „vízprivatizációs éhséget” pedig jól jelzi, hogy a meghirdetett, egymilliárd forintos árhoz képest négymillárdos ajánlat is érkezett rá, ám az önkormányzat végül mégis visszalépett. Innentől kezdve mindenki arra várt, hogy a regionális vízműveket mikor fogják privatizálni, és erről szólt az állítólagos háttéralku is: Kelet-Magyarországon a Veolia, Nyugat-Magyarországon pedig a Suez kapta volna a regionális víziközműveket, és ezeket az elaprózódott, helyi vízművállalatokkal összevonva érték volna el az optimális üzemméreteket. Ez a megoldás nem lett volna új, hiszen 1984-ben Párizsban is a Szajna mentén osztozott meg az önkormányzati vízművállalaton a Veolia és a Suez.

Nem véletlen az sem, hogy a Kelet-Magyarországon elhelyezkedő regionális vízműtársaságok éppen a miskolci székhelyű ÉRV-be olvadtak volna, mert ezzel a társasággal a Veolia szoros kapcsolatokat ápol, már a miskolci városi vízműre is konzorciumban adtak be árajánlatot. Ha az ÉRV-nek sikerül bekebeleznie a dunamenti és a tiszamenti regionális vízművet, az már európai szinten is jelentős privatizációs célpont, „mindenki tudta, hogy a Veolia táplálja ezt az ötletet” – fogalmazott egyik forrásunk.

A Dunántúlra viszont a Suez vetette ki a hálóját hasonlóképpen, Pécset hídfőállásnak szánták a regionális terjeszkedéshez, aminek a következő nagy lépése a Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. (DRV) privatizációja lehetett volna. A regionális piacbővítést a Pécsi Vízmű Zrt.-n keresztül kis lépésekben addig is elkezdték, vesztükre, mert ez casus bellit szolgáltatott a pécsi vízműháborúra.

A cikk a Társaság a Szabadságjokokért jogvédő szervezet Oknyomozó programjának támogatásával készült.

Vízháború Magyarországon II.

Bár a kormány tagadta, burkolt privatizációs előkészület volt az MNV Zrt. a regionális vízműtársaságok átszervezésére tett kísérlete tavaly, és a pécsi vízműháborúban az is kiderült: megkérdőjelezhető módszerekkel terjeszkednek a multinacionális cégek ezen a piacon. Forrásaink szerint a magyar piacot a Duna mentén osztotta fel a Veolia és a Suez, és erről háttéralkut kötöttek a Gyurcsány-kormánnyal. Az érintettek szerint ez nem igaz, és a jelenlegi állás szerint úgysem lesz belőle semmi, mert a Fidesz közösségi tulajdonban tartaná, sőt „visszaönkormányzatosítaná” a víziközműveket.

Cikksorozatunk első részében (Vízháborúk Magyarországon I.) arról volt szó, hogy az MNV Zrt. tavaly áprilisban az állami kézben lévő regionális víziközműtársaságok átalakításáról határozott, ám novemberre lemondott róla. Bár a pénzügyminiszter tagadta a privatizációs szándékot, a birtokunkba került előterjesztés ennek ellenkezőjét bizonyítja. A titkolt elképzelés szerint a Duna jobb és bal partján két vállalatcsoport jött volna létre, ezek iránt a Veolia Eau és a Suez Environnement érdeklődött, és 2008-ban állítólag háttéralkut kötöttek a Gyurcsány-kormánnyal. A Veolia Miskolcról, a Suez Pécsről terjeszkedett volna, de a lopakodó privatizáció végül nyílt konfliktusba torkollott.

2009. október 5-én reggel a pécsi önkormányzat biztonsági emberekkel záratta le a Pécsi Vízmű Zrt. (PV) székházának bejáratát, akik csak az alkalmazottakat engedték be, a cég vezetőségét nem. Páva Zsolt, a fideszes polgármester is megjelent a helyszínen, és azt közölte az alkalmazottakkal, hogy a vízművek átvételére létrehozott új, tisztán önkormányzati tulajdonú cég, a Tettye Forrásház Zrt. jogfolytonos munkaviszonnyal átveszi őket. A pécsi önkormányzat azzal indokolta a drasztikus lépést, hogy még szeptember 10-én felmondta a PV-vel kötött üzemeltetési szerződést, ám a hónap végéig nem sikerült megállapodniuk az együttműködés lezárásáról.

A vízprivatizáció és az IMF

A vízprivatizáció kérdése erősen átpolitizálódott, nem utolsósorban azért, mert a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) igen aktív szerepet játszottak a szegény országok vízügyi politikájának meghatározásában, és egyértelműen a magánosítást ösztönözték, gyakran feltételül szabva azt a strukturális hitelekért. A rendszerváltás után a volt szocialista országokban is a vízügy privatizációját szorgalmazták a nemzetközi pénzintézetek, Magyarországon ma már a vízszolgáltatás 40 százaléka részben vagy egészében privatizált vállalatokon keresztül történik.

A korábban önkormányzati tulajdonban lévő PV-be 1995-ben szállt be a Suez Environnement magyar leányvállalata, a befektető kisebbségi (48 százalékos) tulajdonrészt és a menedzsmentjogokat kapta meg 25 évre. 2004-ben azonban már a város előző, szocialista vezetése is megkísérelte visszacsinálni a boltot és szerződésbontással fenyegette meg partnerét, mert sokallta a Suez által felszámított szolgáltatási díjat, és állandó konfliktust jelentett az is, hogy a Suez emeltetni akarta az önkormányzati hatáskörben megállapított vízdíjat. Toller László akkori szocialista polgármester azonban nem vitte kenyértörésre a dolgot a multival.

A 2009. májusában megválasztott új polgármester, a fideszes Páva Zsolt – aki a Suezzel kötött szerződés idején, 1995-ben is polgármester volt – forrásaink szerint meglehetősen elszánt volt a vízmű ügyében. Az önkormányzatban ekkor már „nagykoalíció” jött létre a franciák ellen, sokallták a befektető járandóságait, és hogy terjeszkedésre fordítja a vízdíjat – noha az ezt célul kitűző stratégiát 2000-ben még ők is megszavazták. Nem sikerült megkedveltetnie magát a várossal a PV a Suez által delegált vezérigazgatójának, Nyirati Istvánnak sem, aki forrásaink szerint „gőgös volt, és csak a Suezt szolgálta”. Kirúgása talán elodázhatta volna a háborút, de a Suez ragaszkodott hozzá.

Páva június-júliusban átvilágíttatta a céget a „vízműfoglalást” később levezénylő pesti ügyvéddel, Szabó Ivánnal. Szabó szerint „csontvázak estek ki a szekrényből”, kiderült, hogy a PV jelentősen el van adósodva, és az adósság tetemes részét eltitkolták az önkormányzat elől. Szabó szerint a pécsi vízmű nyereségesen működött ugyan, ám 2002-ben alapított leányvállalatán, az Aquainvest Kft.-n keresztül – amelyet Gesztesi László, a Suez Environnement üzletfejlesztési igazgatója vezet – bevásárolta magát másfél tucat dunántúli település vízművállalataiba, ahol a menedzsmentjogokat is megszerezte. Ezután pedig a leányvállalatokkal a PV által váltókkal garantált hiteleket vetetett fel, és veszteségeiket „cash pool” rendszerben fedezte a PV évi hatmilliárdos vízdíjbevételéből.

Szabó szerint minderről az igazgatótanács és a felügyelő bizottság az önkormányzat által delegált tagjai nem tudtak, ahogyan az átvilágítás során felbukkant 900 millió forintos váltótartozásról sem, noha Nyiratinak csak 150 millió forintig volt joga önállóan aláírni. Ezért a „vízműfoglalás” után feljelentést is tettek hűtlen kezelés, sikkasztás és okirat-hamisítás gyanújával a PV ellen. Szabó szerint a közmű visszaszerzésével mindenképpen jól járt a város, hiszen évente körülbelül félmilliárd forintot vett ki, míg a bírósági eljárások lezárultával legfeljebb 3 milliárd forint kártérítésre számíthat a kiebrudalt multi, amely „a pécsi emberekkel fizettette meg a terjeszkedése árát”.

A Suez máshogy látja

A Suez Environnement álláspontja szerint a megkötött együttműködési szerződések érvényben vannak, ezek megszüntetésére csak kölcsönösen elfogadott megállapodás esetén van lehetőség, így az üzemeltetési szerződés egyoldalú felmondása nem hatályos, és a Pécsi Vízmű erőszakos átvétele semmiképpen sem egyeztethető össze a magyar és az európai jogi normákkal. „Az általános szabály az, hogy a tulajdonostársak között tárgyalni mindenről lehet, de ezeket a tárgyalásokat végig kell vinni, meg kell állapodni” – mondja Csorba Zoltán a SUEZ Environnement Hungária Kft. ügyvezető igazgatója. Ugyanakkor a Suez célja az együttműködések folytatása és kiterjesztése, hiszen eddig is „hozták azt”, amit tőlük elvártak, és a szaktudásukat mindenütt szeretnék hasznosítani, ahol erre fogadókészség van.

Globális óriások

A Veolia Eau és a Suez Environnement a világ legnagyobb, francia gyökerű multinacionális víziközmű-szolgáltatói, jelenleg ez a két vállalat ellenőrzi a globális vízpiac közel 40 százalékát, összesen 150 országban vannak jelen. A Veolia Eau anyavállalata, a Veolia Environnement a világ legnagyobb „környezetgazdálkodási szolgáltatója”: 5 kontinens 65 országában több mint 250 ezer dolgozót foglalkoztat, a cégcsoport tevékenysége a víziközmű-szolgáltatásokra, a hulladékgazdálkodásra, az energiagazdálkodásra és a tömegközlekedésre is kiterjed. A Suez Environnement öt kontinensen 62 ezer munkavállalót foglalkoztat,, elsősorban víziközmű-szolgáltatással és hulladékgazdálkodással foglalkozik, a vállalat a Suez cégcsoportból vált ki 2008-ban. Magyarországon a Suez Environnement Pécsen túl a Fővárosi Vízművekben, míg a Veolia Eau a Szegedi Vízműben, a Fővárosi Csatornázási Művekben és az Érd és Térsége Regionális Víziközműben van jelen.

A terjeszkedéssel és az eladósodással kapcsolatos vádakat is visszautasítja Csorba, hiszen ”a város tudott mindig mindenről, ami az igazgatóságban, a felügyelőbizottságban és a közgyűlésben történt”. Az Aquainvest alapításáról is közösen döntöttek. A vezérigazgatónak 1,3 milliárd forintos kereten belül jogosultsága volt hiteleket felvenni, a kibocsátott váltók ezen hitelek biztosítékául szolgáltak a bankok felé és nem növelték a vállalat kötelezettségeit. Az adósságállomány egyébként nem jelentős egy 6 milliárd forintos éves bevételű cégnél.

A Csorba által idézett mérleg tanúsága szerint a tulajdonostársak osztalékot tulajdoni hányaduknak megfelelően kaptak döntésük esetén, ez a Suez részére évi 60-80 millió forintos nagyságrend és a város is hasonló összeghez jutott. A munkájukkal viszont jelentősen javították a cég hatékonyságát és a szolgáltatás minőségét, és több mint 6 milliárd forintot fordítottak a közművagyon felújítására. Nem igazak a vízdíj emelésével kapcsolatos vádak sem, hiszen 1995-2008 között az infláció alatt nőtt a vízdíj Pécsen, így reálértéken ma alacsonyabb a díj, mint volt 1995-ben.

Csorba Zoltán szerint a szakmai partner bevonása a szolgáltatás végzésébe nem azt jelenti, hogy a vízkincs vagy a közművagyon kerül akár csak részlegesen is magánvállalat kezébe, kizárólag a működtetésről és az üzemeltetésről van szó. Ebben viszont egy szakmai befektető megjelenése jelentős hatékonyságjavulást és szolgáltatási színvonal növekedést eredményez, amihez a szakmai know-how-n túl a mérsékelt profitorientált szemlélet is hozzájárul.

Csorba Zoltánt arról is faggattuk, hogy igaz-e hogy a Suez felosztotta volna a magyar piacot a Veoliával; hogy ismerte-e az MNV a regionális víziközmű-társaságok átszervezéséről szóló elképzeléseit; illetve hogy mit lépne a cég, ha a Fidesz „visszaönkormányzatosítaná” a magyarországi vízművállalatokban már megszerzett tulajdonrészeiket? Az ezekre a kérdésekre adott válaszait azonban kihúzták a cég francia központjával jóváhagyatott nyilatkozatából, így nem közölhetjük őket.

Narancsvörös hajnal

Hogy kinek miben van igaza a pécsi vízműháborúban, minden bizonnyal bíróságon fog eldőlni. Azonban nem tévednek nagyot, akik a leendő Fidesz-kormány próbakörének látják a pécsi akciót, hiszen fideszes szakpolitikusok – Bencsik János és Fónagy János – korábban többször világossá tették, hogy pártjuk ellenzi a közszolgáltatások privatizációját, és hogy szerintük a természetes monopóliumokat közösségi tulajdonban kell tartani.

Munkacsoportokat is létrehozott a Fidesz a föld-, a víz- és az erdővagyon privatizációjával kapcsolatos ügyletek vizsgálatára, és deklarálták, hogy kormányra kerülve fel fogják bontani a kifogásolható szerződéseket.

Bencsik János fideszes országgyűlési képviselő, Tatabánya polgármestere szerint a magánosítható állami vagyont már értékesítették a húsz éve tartó privatizáció során, a természetes monopóliumokat viszont közösségi tulajdonban kell tartani, mert privatizációjuk „az állam erőforrás-gyarapító rendszereit veszélyezteti”. Bencsik szerint nem igaz, hogy a közösségi vagyon nem működtethető racionálisan, a közösség javára, míg ha magánkézbe kerül, akkor az ott megtermelődő profitot a magántulajdonos a saját érdekei szerint használja fel. „Ennek minősített esete amikor egy szolgálatatási területen külföldi tőkeérdekeltség jelenik meg, és még a nemzetgazdaság berkeiből is elviszi a megtermelt profitot”.

Bencsik szerint munkacsoportjaik a legtöbb jelzést a regionális vízmű-társaságokkal kapcsolatban kapták, „transznacionális társaságok sürgölődnek a nemzeti vagyonkezelő, a regionális vízművek és az önkormányzati tulajdonban lévő vízművek környékén, szakítani akarnak maguknak a piacból, mert az ma már mindenkinek nyilvánvaló, hogy az olaj után a víz lesz a legnagyobb érték a következő évtizedekben”.

A tulajdonrész-vásárlás mellet az is egy létező technika, hogy a közösségi tulajdonban lévő vízművállalatok tevékenységeit szervezik ki magáncégbe az ott dolgozókkal és a berendezésekkel együtt, amire az ÉDV esetében konkrét kísérlet is történt. Eközben Tatabánya sok más önkormányzathoz hasonlóan vételi ajánlatot nyújtott be a területén szolgáltató ÉDV részvényeire még 2008-ban, de választ azóta sem kaptak az MNV-től.

Bencsik kétfejűnek látta a Bajnai-kormány vagyongazdálkodását a víziközmű-társaságokkal kapcsolatban, hiszen a miniszterelnök és a pénzügyminiszter mindig azt mondták, hogy a közszolgáltatásokkal kapcsolatban nincs privatizációs szándékuk, de közben „mintha önállósította volna magát az MNV az előző kormányzati felállásban kinevezett, Veres Jánoshoz köthető vezérigazgatója”.

Más forrásainktól is úgy tudjuk, hogy a regionális víziközművekkel kapcsolatos kavarás is szerepet játszott abban, hogy tavaly július közepén Oszkó Péter rendkívüli felmondással menesztette Tátrai Miklóst, az MNV korábbi vezérigazgatóját. Mindenesetre az tény, hogy az MNV csak a vezérváltást követően visszakozott a regionális víziközmű-társaságok átszervezésének ügyében.

Forrásaink szerint a Fidesz másutt is újratárgyalná a vízmultikkal való együttműködés feltételeit, „a Sueznek hamarosan már nem Pécs lesz a legnagyobb problémája az országban” – mondta egy neve elhallgatását kérő bennfentes. Az erőszakos birtokbajutás azonban a kormányra készülő pártban sem tetszett, az üzletrészek békés visszavásárlását, illetve az árpolitikák megváltoztatását részesítenék előnyben. A külföldi tulajdonú közműszolgáltatókkal állítólag már meg is kezdték az egyeztetéseket, de erről egyelőre mélyen hallgatnak az érintettek.

A pécsi birtokperben öt hónap elteltével megtartott első tárgyaláson a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Tettye Forrásház közérdekű igénybevétel jogcímén elfoglalhatott idegen tulajdont a közszolgáltatás biztosítása érdekében, de hogy kinek van érvényes szolgáltatási szerződése, arról választottbíróság jogosult dönteni.

A Suez eközben nem csak az önkormányzatot, hanem személyesen Szabó Ivánt is pereli, 10 milliárd forintos kártérítést követel egy olyan szoftver „eltulajdonításáért”, amely Szabó állítása szerint a PV volt műszaki igazgatójánál porosodott CD-n 1995 óta, de a befektető évi százmilliós licenszdíjat számolt el utána a vegyesvállalatnak.

Víziközmű-törvényt sürgetnek

A regionális víziközmű-vállalatok átszervezésének ügyében még a kormányzat sem volt egységes. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVVM) például határozottan ellenezte a tervet, úgy tudjuk, hogy ők is privatizációs előkészületre gyanakodtak. Szabó Imre szakminiszter a lemondását is kilátásba helyezte amennyiben a kormány a privatizáció mellett döntene, miközben a tőkebevonástól azért nem zárkózott el teljesen.

A regionális víziközmű vállalatok ugyanis 2008. január elsejéig a környezetvédelmi és vízügyi miniszter tulajdonosi jogkörében voltak, onnan kerültek át az MNV-hez a vagyontörvény módosításával. A szakmai felügyeletük azonban a tárca hatáskörében maradt, és a KVVM álláspontja szerint „mindaddig nem kerülhet sor az állami regionális víziközmű vállalatok privatizációjára, ameddig nem születik meg a szükséges szabályozás, mely kereteket biztosít és megfelelő feltételeket szab a víziközmű szolgáltatás nyújtása vonatkozásában”.

A KVVM sajtóosztályától kapott tájékoztatás szerint jelenleg körülbelül 380 üzemeltető működik Magyarországon a víziközmű szektorban, vagyis az optimális üzemméretek eléréséhez valóban szükség volna az integrációjukra, a „szakmai elképzelés szerint” azonban az állami tulajdonban lévő regionális víziközmű társaságok, illetve hatékony és jól működő önkormányzati társaságok képezhetnék az integráció alapját. Ehhez azonban új törvényre volna szükség a víziközművekről.

Ugyanezt szeretné elérni a Magyar Víziközmű Szövetség is: Ányos József szerint csak a víziközmű törvény megszületése után léphet az MNV, és át kellene adnia az önkormányzatoknak a tulajdonosi jogkörébe tartozó vízművállalatokat. Eközben néhány tisztán önkormányzati tulajdonú vízművállalat a „multik által befolyásolt” Magyar Víziközmű Szövetség helyett alternatív, új ernyőszervezet létrehozására készül.

Nem talált szakmai indokot a regionális víziközművek átszervezésének terve mögött a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának hivatala által lefolytatott vizsgálat sem. Bár az MNV által kezdetben akadályozott ombudsmani vizsgálat még nem ért véget, neve elhallgatását kérő forrásunk úgy fogalmazott, hogy szerintük az MNV csak indokokat keresett az előre eldöntött átszervezéshez, annak szakmai oka nem volt.

A Védegylet szakértői, Boda Zsolt és Scheiring Gábor a vízprivatizáció politikai gazdaságtanáról írott tanulmányából (In: Gazdálkodj okosan, Új Mandátum, 2008) az is kiderül, hogy nem az ördögtől való Fidesz-találmány a részben vagy egészében privatizált víziközmű-vállalatok „visszaönkormányzatosítása”, erre több korábbi, sikeres nemzetközi példát lehet felsorolni.

A Veolia és a Suez szülőhazájában, Franciaországban pedig szabályos „vízfüggetlenségi harcba” kezdtek az önkormányzatok, Grenoble 2000-ben túlszámlázásért és korrupciós ügyek miatt szerződést bontott a Suezzel, Lyon 2007-ben jelentős árcsökkentést csikart ki a Veoliától. Párizsban 1984 óta szolgáltatott a Veolia és a Suez, azonban nem hosszabbították meg az idén lejárt koncessziós szerződésüket, és 25 év elteltével a város ismét önkormányzati kezelésbe veszi a vízügyet. „A víz nem árucikk, ezért számomra magától értetődőnek tűnik, hogy kezelését elvegyük a magánszférától és azzal a közösség gazdálkodjon” – indokolta a döntést a francia főváros alpolgármestere.

A cikk a Társaság a Szabadságjokokért jogvédő szervezet Oknyomozó programjának támogatásával készült.

A cikkek megjelentek az Indexen 2010.02.09-én és 2009.02.10-én.