Elmulasztotta a lehetőséget a Kúria a gondnoksági rendszer reformjára

Évtizedek óta küzdünk az ellen, hogy embereket gondnokság alá helyezve ellehetetlenítsenek, elvegyék az autonómiájukat, végső soron emberi méltóságukat. A gondnokság intézménye idejétmúlt, káros és nemzetközi egyezménybe is ütközik. A TASZ által vitt számtalan perben egyértelműen tapasztaltuk, hogy emberek tömegei kerülnek indokolatlanul jogfosztott állapotba. Éppen ezért, öt évvel ezelőtt, 2018. október 1-én az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának szakértőivel közösen arra kértük a Kúriát, hogy vizsgálja meg a gondnoksági perek gyakorlatát, és tegyen javaslatot egy előremutató, korszerű, a nemzetközi egyezményben vállalt kötelezettségünknek is megfelelő olyan joggyakorlatra, amely végre valóban a fogyatékossággal élő embert helyezi a középpontba, a jogainak védelmét, cselekvőképességének teljes megélését támogatja.

A Kúria 2019-ben kezdett neki a joggyakorlat-elemző munkának, és 2023 őszére készült el az összegző véleménye. A Kúria véleményében ugyan vannak fontos megállapítások, amelyek helyes irányba terelhetik majd a joggyakorlatot, ám összességében elmulasztotta a lehetőséget arra, hogy mélységében vizsgálja a helyettes döntéshozatali rendszer ártalmait, és érdemi javaslatokat tegyen a jogintézmény reformjára.

Öt évvel ezelőtt írt kritikánk lényege az alábbi pontokban foglalható össze:

1. Bár a Fogyatékossággal élő emberek jogairól szóló ENSZ Egyezmény és a magyar Ptk. között ellentét feszül (az egyezmény nem ismeri el a fogyatékossággal élő emberek cselekvőképességének elvonását semmilyen körülmények között, míg a magyar jogszabály ezt engedi), azt a hazai jogszabály is rögzíti, hogy az ember cselekvőképességének korlátozása csak a legutolsó eszköz lehet a jogai védelmében. Tehát minden lehetséges módon meg kell előzni a jogfosztást, lehetőség szerint semmilyen módon nem szabad korlátozni azt, ha pedig feltétlenül segítségre szorul az érintett, akkor elsődlegesen támogatott döntéshozatalban kell őt segíteni, a helyettes döntéshozatal elkerülésével. Ehhez képest jól látható a gyakorlatban, hogy a bíróságok nem tartják be a fokozatosság fenti elvét, nem mérlegelik az alapjogkorlátozás során azt, hogy az valóban szükséges-e, és arányos-e, hanem elavult automatizmusok működnek a gyakorlatban.

2. Hiába írja elő a Ptk., hogy ilyen súlyú alapjogkorlátozás esetén feltétlenül érdemben kell indokolnia a bíróságoknak, hogy milyen ügycsoportban, miért korlátozzák az érintett cselekvőképességét, ezek a bírósági döntések nagyon gyakran szűkszavúan indokolnak, végig sem veszik ügycsoportok szerint, hogy az élet egyes fontos területein miért vonják meg a döntési jogot az érintettektől.

3. Ennél is fontosabb probléma a bírósági gyakorlattal, hogy helytelenül értelmezik a jogszabályt: nem veszik tekintetbe azt, hogy a Ptk. előírása szerint négy feltétel együttes fennállása szükséges a jogkorlátozáshoz, és önmagában a mentális zavar fennállása nem elégséges hozzá. Ugyanis a Ptk. szerint az kell a gondnokság alá helyezéshez, hogy az illetőnek

• legyen diagnosztizált mentális zavara,
• emiatt a belátási képessége csökkent vagy teljesen hiányzó legyen,
• emellett ne legyen olyan családi, társadalmi megtartó közege, amely támogatni tudja őt,
• és végül ne legyen más lehetőség, eszköz a támogatására, mint a gondnokság intézménye.

Ebből az következik, hogy hiába van egy személynek mentális zavara, sőt, akár okoz a belátási képességében komolyabb hiányt, még ez sem jogszerű indok a gondnokság alá helyezésére. Ráadásul, a mentális zavar fennállásán kívül, ami szakértői kérdés, minden más feltétel megítélése nem a kirendelt igazságügyi szakértő feladata, hanem a bíróé.

Ezzel szemben azt tapasztaljuk a gondnoksági perekben, hogy a bíróságok a szakértőkre bízzák a mentális zavar, és a belátási képesség megítélését is, majd szinte automatizmusként veszik át a szakértői véleményt, és ütnek rá pecsétet, bírói ítéletként rögzítve a szakvéleményt.

4. Az, hogy a bíró érdemben meg tudja ítélni a fogyatékossággal élő személy élethelyzetét, belátási képességét, nyilvánvalóan kiemelkedő jelentőségű a gondnoksági perben. Ehhez az érintett meghallgatására van szükség. Azt figyeltük meg pereink során, hogy a bíróságok csak nagyon ritkán felkészültek arra, hogy fogyatékossággal élő emberekkel kommunikáljanak. Márpedig nyilvánvaló súlyos jogalkalmazói hiba, ha azért helyeznek gondnokság alá belátási képességgel rendelkező fogyatékossággal élő embereket, mert a bíró nem tud kommunikálni az eljárás alá vont érintettel.

Az ENSZ egyezmény azt is hangsúlyosan rögzíti, hogy a perben különös jelentőséget kell tulajdonítani az érintett akaratának. Az érintett akarata pedig nem azonosítható a feltételezett érdekével, aminek a nevében leggyakrabban eljárnak a hivatalos szervek, és aminek végeredménye gyakran a gondnokság alá helyezés. A paternalizáló érdek-feltételezés helyett az érintett saját akaratát kell meghallgatni, és lehetőség szerint aszerint eljárni.

5. A fogyatékossággal élő emberek különösen kiszolgáltatottak a cselekvőképességet érintő perekben. Ezért garanciális jelentősége van, hogy a képviseletükben eljáró ügyvédek, az ügygondnokok milyen minőségű ügyvédi munkát folytatnak ügyfeleik érdekében. Az általunk vitt ügyekben és a jogsegélyes tapasztalataink alapján jól látható, hogy kirívóan sekélyes az ügygondnoki képviselet. Az ügyfeleikkel szinte soha nem veszik fel a kapcsolatot, akaratukat, igényeiket, helyzetüket nem tárják fel, a tárgyalásokra sem feltétlenül mennek el, és az elsőfokú döntések ellen szinte soha nem élnek jogorvoslattal. A fogyatékossággal élő személyek így ezekben a további életüket alapjaiban meghatározó perekben teljesen egyedül maradnak, az egyébként sem követhető eljárásban teljesen védtelenül állnak – legtöbbször – a hatósággal szemben.

A Kúria vizsgálatának eredménye

A négy éven át tartó eljárás során a joggyakorlat-elemző csoport 416 peres aktát vizsgált meg. A perek háromnegyedében a gyámhatóság kezdeményezett gondnokság alá helyezési eljárást az érintett fogyatékos személy ellen. Bár a fogyatékossággal élő emberek jogvédelmére hivatott gyámhatóságok törvényi feladata az lenne, hogy megvédje őket a jogfosztástól, ezzel szemben a gyakorlat azt igazolja, hogy inkább ők indítanak tömegesen indokolatlan eljárásokat az érintettekkel szemben, ráadásul jogszabálysértő, összecsapott keresetlevelekkel.

A bíróságok eljárásával kapcsolatban pedig az alábbiakat állapította meg a Kúria a fenti kritikáink kapcsán:

1. Hiába egyértelmű az ENSZ Egyezmény, az Alaptörvény és a Ptk. követelménye is, a bíróságok továbbra sem súlyuknak megfelelően kezelik a cselekvőképességet érintő pereket. A szükségességi-arányossági teszt követelményeinek csak ritkán felelnek meg ezek az ítéletek. /Kúriai elemzés [193] – [194] bekezdései/

“Az iratok vizsgálata alapján megállapítható, hogy a gondnoksági pereket az eljárás résztvevői nem mindig a tényleges súlyuknak megfelelően kezelik; előfordul, hogy sablonszerűen járnak el. Ezekben az ügyekben a személyek jogainak súlyos korlátozásáról van szó saját érdekeik megóvása érdekében, a bíróság döntése pedig alapvetően meghatározza e személyek jövőbeni életét vagy annak egy szakaszát.” [194]

2. A bíróságok a döntéseiket nem indokolják megfelelően. Kirívóan jogsértő, hogy pár bíróságon egyszerűsített eljárásban járnak el, felhatalmazva magukat a rövidített indokolásra. Gyakran a bírói ítélet csak a szakértői vélemény másolata. [168]-[177].

“A vizsgált iratok tükrében az ítéletek a megállapított tényállást általában nem kellő részletességgel, hanem igen tömören, gyakran sablonosan, olykor kizárólag a keresetlevélben vagy a szakvéleményben foglaltakat átemelve tartalmazzák. Ez pedig rendkívül aggályos, mert így előfordulhat, hogy az indokolásból az ítéleti döntés és a megállapított tényállás közötti összefüggés egyáltalán nem vezethető le.” [257]

3. A gondnokság alá helyezés feltételeit a bíróságok félreértik, nem vizsgálják mind a négy szempontot, és a bírói kompetenciába tartozó kérdéseket is a szakértőre bízzák. A szakértők véleményei hiányosak, jogszabálysértőek. [114]-[139]

“A szakvélemény mint bizonyíték a mentális zavart bizonyítja, a belátási képesség terjedelmére vonatkozó jogi következmény levonása – a személyi autonómia szükséges és arányos korlátozása – viszont a bíróság feladata: az érintett személy ügyviteli képességét és a jogi korlátozás szükségességét az egyéb peradatokkal együtt kell értékelni.’ ‘Nincs helye automatizmusnak: a mentális betegség ténye önmagában a belátási képesség korlátozott voltát nem alapozza meg, és a belátási képesség korlátozottsága esetén is az egyedi körülmények értékelésével lehet – kizárólag az érintett jogainak megóvása érdekében – a cselekvőképesség korlátozásáról dönteni.’” [226]

“A gondnokság alá helyezés céljából, anyagi jogi szabályozásából és a kúriai határozatokból egyértelmű a szakértői és a bírói kompetencia elhatárolása. A szakértő feladata annak véleményezése, hogy az érintett szenved-e mentális zavarban, és ha igen, akkor az mennyire súlyos. Azt azonban – a rendelkezésre álló valamennyi bizonyíték alapján – a bíróságnak kell eldöntenie, hogy a mentális zavar következtében az érintett ügyei viteléhez szükséges belátási képessége korlátozott-e, és ez – részleges korlátozás esetén – milyen ügycsoportban jelentkezik.” [229]

4. A bíróságok nem tudnak kommunikálni az ügyfelekkel. A fogyatékossággal élő személyeknek jogi szaknyelven írt sablonokat küldenek ki [102], és a tárgyaláson sem tudnak ún. könnyen érthető kommunikációt folytatni az érintettekkel. [217]-[218] Gyakran érzékelhető, hogy a bíróság nem is kíván kapcsolatba lépni az eljárás főszereplőjével, meg sem kíséreli a meghallgatását. [105] Ha esetleg mégis megtette, azt pár mondatban elégségesnek is találta, nem tartotta feladatának az eljárás alá volt fogyatékos ember életének valódi feltárását. A gondnokság 5-10 évenkénti felülvizsgálata során sem áldoznak különösebb figyelmet az érintett életében egy évtized alatt bekövetkező változásoknak [111].

“A gondnoksági perekben az alperes részvételének, meghallgatásának alapvető jelentősége van, ezért a bíróság általában nem mellőzheti a személyes meghallgatást, és azt nem helyettesíti a szakértői vizsgálat sem. A bíróságnak ugyanis személyes észlelés alapján is meg kell győződnie az alperes állapotáról, arról, hogy időben és térben mennyire tájékozott. Az alperes jelenléte, meghallgatása fontos információt nyújthat annak a megítélésében is, hogy például a cselekvőképesség részleges korlátozása milyen területeken indokolt. Nem jelentheti a meghallgatás elháríthatatlan akadályát az alperes kórházi, intézményi tartózkodása, teljes vagy részleges kommunikáció-képtelensége, vagy akár az együttműködésének hiánya. Ha nincs lehetőség az alperes tárgyaláson való személyes meghallgatására, akkor azt helyszínen kell foganatosítani: a kórházban, gondozó intézményben vagy az alperes otthonában.” [220]

“Az alperes meghallgatása a bírótól türelmet, figyelmet, elfogadást, tiszteletet igényel, amely során kerülni kell a leereszkedő hangnemet. Fontos a meghallgatás nyugodt légkörének megteremtése, valamint a kérdések feltevésénél az alperes életkori és mentális szintjéhez igazodó szóhasználat alkalmazása.” [222]

5. A 416 ügyben egyszer sem képviselte más a fogyatékossággal élő személyt, csak az ügygondnok. Az ügygondnokok soha nem terjesztettek elő ellenkérelmet, azaz nem fogalmazták meg az ügyfeleik véleményét a perben, maximum a tárgyaláson, szóban, ha részt vettek azon. Az ügygondnokok először csak a bíróságon látják az ügyfelükkel, előtte nem keresik meg őket, nem érzik szükségét, hogy felvegyék a kapcsolatot a rájuk bízott kiszolgáltatott személlyel. [98] Az ügygondnokok a tárgyaláson passzívak maradnak, nem képviselik az ügyfeleiket. [99] A döntéseknek csak a 14%-a ellen éltek fellebbezéssel. [180]

“..több ügyben tapasztalható volt, hogy nem terjesztenek elő a Pp. szerinti írásbeli ellenkérelmet, illetve a tárgyaláson és általában véve az eljárásban nem megfelelően aktívak. Ez pedig a konkrét ügyben aggályossá teheti az intézmény érdekvédelmi és alapjogvédő rendeltetésének megvalósulását.” [197]

A Kúria ezen fontos, súlyos és rendszerszintű visszásságokat rögzítő megállapításai után meglepően gyenge javaslatokat fogalmazott meg. Lényegében a kommunikáció javítását és nagyon általánosan, “a formalizmus szigorú és következetes mellőzését, illetve a
gondnoksággal érintett felet segítő eljárás és bánásmód” betartását javasolta csak összegző véleménye végén.

Így nem marad más hátra, mint abban bízni, hogy a bírói kar nem csak az összegző vélemény javaslatait, hanem a vizsgálat érdemi megállapításait is súlyánál fogva értékeli, megszívleli, és ha a jogintézmény valódi reformon nem is esik át, legalább változik a joggyakorlat annyiban, hogy a jogkorlátozást csak a legszükségesebb esetekben rendelik majd el, miután az érintett fogyatékossággal élő  emberekkel valódi kommunikációt folytattak.