M. László Ferenc: Önerőt merítettek - Roma foglalkoztatási programok I.

Még hogy a cigány ember nem dolgozik: tavasztól őszig napi 8-10 órát kint vagyunk a földeken. Palántázunk, kapálunk, öntözünk, permetezünk, kézzel vezetjük fel a növény szárát a támrendszerre, letörjük a felesleges indákat, majd két-három naponta szüretelünk. Egy kisebb kert évente nettó ötszázezret hoz, amit félreteszünk a téli számlákra, esetleg beiskolázzuk belőle a gyerekeket” – meséli Balázs Csaba, hogy élnek évről évre a roma családok a magyar-román-ukrán hármashatár csücskében meghúzódó Gacsályon. „Mondjon mást, csinálom!” – vágja rá, amikor megkérdezem, van-e értelme az egyre kevesebb pénzt hozó vesződésnek.

Termőre fordult

A fehérgyarmati kistérségben található településen nincs elkülönült cigánytelep, de jól kivehető, mely házakban laknak romák: a szépen rendben tartott, kicsi, többnyire kerítésnélküli otthonok mellett szinte mindenütt látni a palántákat takaró fekete fóliát, a kordonokra felhúzott hálót, egy-két udvaron pedig válogatógépet is találni. A gacsályi, illetve a pár kilométerre odébb lévő csegöldi uborkatermesztés azon kevés foglalkoztatási projektek egyike, amely még a kilencvenes évek derekán indult, de mai napig életképes.

„A múltrendszerben a téeszek sokunkat felemeltek, hogy aztán a kárpótlás idején újból kimaradtunk a jóból. Szóvá is tettem ezt annakidején a földosztó bizottságnál, de azzal maradtam. Nagy hiba volt kihagyni minket, ez lehetett volna a felemelkedés záloga” – von mérleget a közelmúltról Tóth Pál, a Lungo Drom helyi képviselője, az egyik ötletgazda. A szövetkezetben egykoron esztergályosként dolgozó Tóth a kilencvenes évek elején próbált földet szerezni, de egy hektárnál többre nem jutott. Végül 1995-ben néhány sorstársával együtt bekapcsolódott az önkormányzat szociális földprogramjába (erről lásd Parasztosodás című keretesünket), majd nekiállt a termelésnek. Ám ez sem ment zökkenőmentesen: furcsa módon a terület egy részét egy kft vette birtokba, holott a program pont a rászorulók, a hátrányos helyzetűek támogatásáról szólt. „Ott voltunk állás nélkül, közben kitanultuk az uborkatermesztés csínját-bínját, nem akartunk egy cégnek dolgozni felesbe-harmadába. Azt mondtam, próbáljuk meg önállóan a kertjeinkben” – meséli, mi ösztönözte arra, hogy megszervezze az embereket. Forgatta a pályázati figyelőt, eljárt különféle előadásokra, konferenciákra, így találta meg az Autonómia Alapítvány (AA) pályázatát.

A helyi Lungo Drom először 1998-ban jutott hétszázezer, majd egy évre rá 1,6 millió forintnyi támogatáshoz az alapítványtól. Az első összeget kamatmentes támogatásként kapták, amit a termelésbe bekapcsolódó családok pontosan visszafizettek: ebből vették meg a palántákat, a fóliát, a csepegtetőcsövet – tehát az induláshoz szükséges eszközöket –, majd a termés értékesítése után törlesztették a „hitelt”. A következő pályázatnál az Autonómia feltételként szabta, hogy a profit ötven százalékát forgassák vissza a termelésbe, amit sikerrel teljesítettek, hiszen szinte mindenki haszonnal zárta a 2000-es évet. Mindezt úgy, hogy a családoknak évi százezer forintos önrészt kellett felmutatniuk. A lemorzsolódás minimális volt: öt család lépett ki a programból, de őket a harmadik évben a szervezők pótolták, amihez újabb támogatást – közel kétmillió forintot – kértek és kaptak 2001-ben.
Az elsődleges cél a megélhetés biztosítása és az elszegényedés megállítása volt. A családok többsége ma is ebből él, igaz, az életszínvonalúk alig emelkedett. „Lízingelünk egy Suzukit – azt is az asszony nevére, neki van állása –, kitaníttatjuk a gyerekeket, és nincsenek tartozásaink. Nem kis dolog ez a mai világban” – mondja Balázs Csaba, mire elég az uborkából befolyó pénz. Továbblépni nem igazán akar: már ez a kis darab föld is sok vesződséggel jár, egy nagyobbat legfeljebb napszámosokkal tudna műveltetni, a család már most is leterhelt. Igaz, ha akarna, sem tudna: szabad föld nincs (a gacsályi romák egybehangzóan állítják, új földprogram azóta sem indult), a bérlés sokba kerül, hitelekhez nem jutnak hozzá. „Olyan »gyutacspénzek« kellenének, amiket annakidején az Autonómia adott, de pármilliós pályázatok mostanság nincsenek, a bankok pedig ilyen apróságokkal nem vesződnek, nincs is mire ráterhelni a hitelt” – panaszkodik Tóth. Nemrég mikrohitelt vettek fel az Autonómiától, csakhogy a profit az adott esztendőben minimális volt, nem tudták kigazdálkodni a törlesztéshez szükséges pénzt.

Ráadásul a családok ki vannak szolgáltatva a felvásárló kft-nek. Ezek biztosítják azt a szezonindító tőkét, a szükséges eszközöket, amit néhány évig a termelők az alapítványtól szereztek be. „Hiába jönnek el idáig a vecsési savanyítók, ha a kft megtudja, hogy üzleteltem velük, könnyen feketelistára kerülhetek” – állítja Balázs Béla. A jelentős állami támogatásokban részesülő integrátorok, termelői és értékesítő szövetkezetek pedig tehetetlenek, nem tudják elejét venni a felvásárlók kartelezésének, amelyek évek óta megalázóan kevés pénzt fizetnek a termésért, miközben a bekerülési költségek a többszörösükre emelkedtek.
A kertjeikben termelő szegényebb családok attól tartanak, hogy az Út a munkához nevet viselő kormányzati program – amelynek elsődleges célja a tartós munkanélküliek munkaerőpiacra való visszavezetése, és a segélyezés arányainak csökkentése – fogja ellehetetleníteni a gazdálkodást. Ugyanis számukra ezek a támogatások biztosítják a fix jövedelmet, teszik tervezhetővé az évet, az uborkázásból származó profit csak a szükséges pluszt garantálja. „Ha a főszezonban berendelnek közmunkázni az önkormányzathoz, akkor nem tudom, ki fogja leszedni a termést” – kesereg Balázs Csaba.

A kezdeti csapatból két embernek sikerült kiemelkednie. Tóth Pál ma hatezer folyóméteren termeszt uborkát, évente 6-8 embernek ad munkát. Az unokabátyja, Dávid Lajos pedig igazi „zsíros” gazdává nőtte ki magát: hatalmas gépparkja van, több száz hektáron gazdálkodik, 2001-ben 29 hektárnyi intenzív gyümölcsöst telepített minisztériumi támogatással – az ő esete is azt bizonyítja, hogy egy bizonyos szint felett könnyedén nyílnak a forráskezelők csapjai. Tóth tíz-, Dávid négygyerekes vályogvető famíliából származik. Igaz, a vállalkozó szellem soha nem hiányzott egyikükből sem: a korai kilencvenes években ügyesen használták ki a határ menti bevásárlóturizmust, a piacozást, buszokkal szállították Románia és Magyarország között az árusokat – a kezdőtőkére is így tettek szert.

Az emberi tényező

A gacsályi uborkatermesztők viszonylagos sikere nem egyedüli, a kilencvenes években több eredményes mezőgazdasági-foglalkoztatási projekt futott – ezek többsége az Autonómiától, az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól (OFA), esetenként a Magyarországi Cigányokért Közalapítványtól (MCKA), és a Soros Alapítványtól kapta a kezdőlökést. Ekkor vetették meg a gazdaságuk alapjait többek között a ma is termelő bagaméri tormatermesztők (részletesen lásd: Maguk mérik, Magyar Narancs, 2006. augusztus 17.), évekig sikeresen tevékenykedtek Hosszúpályiban a pritaminpaprikát termelő fóliázók, de a gyomaendrődi kecsketartók is eredményesek voltak kezdetben.

„A kilencvenes évek első felében jelentős szerepe az emberi tényezőnek: nagy szerencsénk volt azokkal a helyi izgő-mozgó emberekkel, akik ebben az időszakban veszítették el a munkájukat, de még volt némi megtakarításuk, és tenni akartak a saját és környezetük sorsának jobbításáért” – mondta a Narancsnak Bonfig Ágnes, az OFA szakmai igazgatóhelyettese. Ám, ha a projektvezető-ötletadó valamiért kidőlt, akkor gyakran a program is összeomlott. Részben ez történt Hosszúpályiban, ahol a helyi termelőket szövetkezetbe szervező Gyöngyösi Jenő személyes okok miatt hagyott fel a munkával, ma már egy másik falu kisebbségi kormányzatában ténykedik. Lapunknak Hosszúpályi polgármestere megerősítette, a településen évekkel ezelőtt leállt a fóliázás, a romák nagy része tartós munkanélküli (Gyöngyösit több heti keresgélés után sem sikerült elérni).
Többen megpróbálták kamatoztatni a projektek révén kialakított kapcsolatrendszerűket, népszerűségüket: vagy az Országos Cigányönkormányzatba (OCÖ) igyekeztek – mint a gyomaendrődi Dogi János –, vagy a roma szavazatokra hajtó pártok szívták fel őket – mint az Autonómiánál egykoron sikerrel pályázó Teleki Lászlót –, esetleg helyben mérettették meg magukat – így lett a több százmilliót összepályázó Kosztics Józsefből 2006-ban Siklósnagyfalu polgármestere. Sokan egyszerűen beleuntak az állandó pályázgatásba, a sikeres vállalkozók ma már inkább a cégeik érdekeit tartják szem előtt. Vannak olyan roma értelmiségiek, akik egyenesen azt állítják, a kilencvenes években indított vállalkozásfejlesztő programok verték szét a cigány önszerveződéseket.

Ám a roma foglalkoztatáspolitika színeváltozásait ismerő szociológusok, közgazdászok szerint a legtöbb zavart – meglepő módon – az ezredfordulón a rendszerbe hirtelen beáramló hatalmas pénzek, a sokszorosukra duzzadó támogatások, és a velük járó bürokrácia okozta. Míg a kilencvenes években inkább a kisebb, zömében pár milliós projektek voltak jellemzőek – ezeknek jelentős része ráadásul visszatérítendő támogatás volt –, az ezredforduló után a több tíz- és százmilliós programok váltak meghatározóvá. Ugyanis az uniós csatlakozás előkészítésén dolgozó, az elégtelen kisebbségpolitikája miatt Brüsszelből egyre többet bírált magyar kormány fokozatosan növelte az állami támogatásokat. A fő szempont egy idő után már nem az értelmes, fenntartható ötletek megtalálása és felkarolása volt, egyszerűen el kellett költeni, ami a rendelkezésre állt.
„A cigányság helyzetének javítását szolgáló költségvetési források az 1998 és 2006 közötti periódusban gyors ütemben növekedtek. Különösen erőteljes volt a forrásbővülés 2002 és 2005 között. Ebben az időszakban a ráfordítások 7,6 Mrd Ft-ról 21,8 Mrd-ra emelkedtek, főként az uniós támogatások 2003-as és 2004-es évi növekedésének és a foglalkoztatást elősegítő pénzeszközök gyors bővülésének köszönhetően” – olvasható az Állami Számvevőszék tavaly kiadott, témával foglalkozó jelentésében. Az OFA 2001-2002-ben kifejezetten roma programokra több mint 121 milliót fordított, átlagban 8 milliót kapott egy pályázó. Ekkortájt lépett a porondra a hazai források egy részét, az előcsatlakozási alapokat, majd Strukturális Alapok humánerőforrás-fejlesztési támogatásait kezelő ESZA Kht., amely eleinte 70-150 milliós, majd 300 millió feletti pályázatokat írt ki. Közben a civilek többsége is profilváltáson ment keresztül: a nagy nyugati támogatóik a közelgő uniós csatlakozásra hivatkozva kivonultak Magyarországról. Így esett el többek között az Autonómia is a korábbi forrásaitól, majd állt át a különböző európai támogatások (Phare, EQUAL, norvég alap) közvetítésére.
Ezeknek a pályázatoknak az előkészítése speciális tudást, viszonylag nagy menedzsmentet igényel – a miskolci kistérségben találtunk olyan Phare támogatású projektet, amelynek csak a szerződése 155 oldal volt, amihez még 55 oldalnyi melléklet tartozott (a bürokrácia kontraproduktív hatásaira később visszatérünk). A korábbi pályázatokon sikeres ötletellők egy része – önerő, megfelelő tudás hiányában – neki se fogott a pályázatírásnak, sokakat viszont a hatalmas összegek részegítettek meg. Ezt zömében a projektek fenntarthatósága sínylette meg, de akadt olyan projektvezető, aki túl könnyedén bánt a pénzzel. A sajtó főleg az elszámolást kozmetikázó Kosztics esetét kapta fel (lásd: Józsi, hol vagy?, Magyar Narancs, 2006. november 9.), de pár hete a Vám- és Pénzügyőrség az OCÖ elnökét, Kolompár Orbánt is „az Európai Közösségek pénzügyi érdekének megsértésével” vádolta meg egy EQUAL program kapcsán. „Könnyen jött, hatalmas összegek, és persze a hozzáállás is megváltozott: a civilek, pályázók nem a magukét költötték, szabadabban bánnak a pénzekkel” – mondta egy neve elhallgatását kérő, munkaerő-piaci programokkal foglalkozó hivatalnok.

Pislákoló tűz

„Gyönyörű termékeik voltak, mi is vásároltunk ezt-azt tőlük” – mondja a helyi fagyizót üzemeltető nő, miközben útbaigazít a perkupai kovácsműhely irányába. Az üzem zárva, elhagyatott, láthatóan csak a garázst használják. Némi utánajárással rátalálunk a kulcsot őrző Ruszó Tiborra, aki elmondja, legfeljebb hétvégenként dolgoznak, ha befut esetleg valami megrendelés. A projekt lényegében már a támogatási periódus végén bedőlt.

Az Autonómia fő tevékenysége 2005 és 2008 között ennek a borsodi gazdaságfejlesztési programnak a lebonyolítása volt az EQUAL támogatásával – olvasható az alapítvány éves beszámolóiban. A 350 millió forintos költségvetésű program keretében felhúztak egy faipari műhelyt a csereháti Mérán, illetve építettek egy kovácsműhelyt a szlovák határ közelségében lévő Perkupán. Ötven embert átképeztek: a résztvevők faipari gépkezelő, kőműves, kovács, ács, cserépkályha- és kandallóépítő OKJ-s végzettséghez jutottak. Ők építették a műhelyeket, majd újították fel kilencven hátrányos helyzetű család házát. Persze a bürokrácia itt is közbeszólt: több hónapos késéssel érkezett a pénz, ezért 80 millió hitelt kellett felvenni, ami után a résztvevők jelentős kamatot fizettek.

„Eleinte a Dunántúlról és a fővárosból jöttek megrendelések. Jártunk külföldön, tapasztalatokat gyűjtöttünk, hogy ott miként csinálják, nemrég létrehoztunk egy webáruházat de úgy tűnik, valamit elhibáztunk, mert nem működik” – kesereg Ruszó, a Bódva-völgyi Cigányok és Hátrányos Helyzetűek Érdekvédelmi Szervezetének képviselője. Lukács György projektvezető szerint a legfőbb gond, hogy nincs felvevőpiac, márpedig havi 1,5-2 milliós forgalmat kellene bonyolítani ahhoz, hogy három embert folyamatosan foglalkoztathassanak. Meséli, egy közeli falu jegyzője nemrég ajánlatot tett nekik, mire az árat direkt bekerülési költségen állapították meg, de a megrendelő végül elpártolt tőlük: Szlovákiában vásárolta meg olcsóbban a kerítést.

A program perkupai résztvevői közül páran ki tudtak lépni frissen szerzett szakmájukkal az elsődleges munkaerőpiacra, viszont csakis feketén jutottak munkához. Egy építőipari vállalkozó „alkalmazta” őket, még Szlovákiába is kijártak dolgozni. Ám a veszprémi Cozma-gyilkosság után ez a lehetőség is megszűnt. „Azt mondta, ha barna bőrű emberekkel jelenik meg, akkor elveszítheti a megbízást” – panaszkodik Kótai Győző, az egyik munka nélkül maradt ács. A perkupai közösség – romák és nem romák egyaránt – továbbra is a magáénak érzi a kovácsműhelyt, a projekt résztvevői mindenképpen szeretnék megmenteni a kis üzemet. Rendben tartják az épületet, ünnepnapokon az udvaron sütnek-főznek, és azt tervezik, hogy tanodát alakítanak ki a vendégházi szárnyban, esetleg mosodát létesítenek, hogy a szegényebb családok is mosógépekhez jussanak. Felmerült, hogy kihasználják a turizmusban szunnyadó lehetőségeket, az üzemet átalakítják „látványműhellyé” – már csak az ötleteiket komolyan vevő és támogatni akaró kiírót kellene megtalálni.

Parasztosodás

A korai időszakban több állami és civil szervezet arra a következtetésre jutott, hogy a nagyipar bedőlése után csakis a mezőgazdaság szívhatja fel a szakképzetlen roma munkaerőt. Ennek egy idő után viszont komoly akadálya volt a földhiány. Mivel a magyarországi cigányság soha nem rendelkezett földbirtokkal, a kárpótlási liciteken sem vehettek részt, legfeljebb bérelhetnek földet, ám ennek borsos ára van, a nagy társaságokkal, tehetős gazdákkal nem versenyezhetnek. Részben ezt kívánták orvosolni az 1992-ben elindított, az önkormányzatok által minisztériumi támogatással működtetett szociális földprogramok. Az önellátást, a segélyből élők jövedelem-kiegészítését kívánják így biztosítani – valódi kitörést viszont nem garantálnak. Bartal Anna Mária kutatásai szerint az ezredfordulón a résztvevők 38-40 százaléka volt roma, több régióban pedig felülreprezentáltak voltak. Ám meglepő módon sokáig pont abban a két megyében (Borsod, Baranya) nem volt ez igaz, ahol a legnagyobb a cigányság lélekszáma. A program ma is fut, tavaly 283 millió forintot költöttek rá, melyből 44 kistérség részesült zömében a szegényebb régiókból. Bár nem összevethető, de jelzésértékű adat, hogy tavaly az állam hazai forrásból 78 milliárdnyi terület alapú támogatással dotálta az agrárvállalkozókat. A lapunk által megkeresett szakértők egybehangzóan állítják, az önkormányzatok gyakran diszkriminálják a programba bekapcsolódó romákat, akik rosszabb földeket kapnak, a gazdák pedig nem nézik jó szemmel a „földosztást”, ugyanis attól félnek, hogy az idénymunkák idejére elveszítik a feketemunkásaikat, ezért ott fékezik a programot, ahol csak tudják.

A cikk megjelent a Magyar Narancs, 2009. június 4-i számában