Melegnek lenni nem betegség

Sárosi Péter írása

Amikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) 1953-ban kialakította az első mentális zavarokat rendszerező Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvet (DSM), a homoszexualitás mint “szociopátiás személyiségzavar” került meghatározásra. A homoszexualitás mint mentális zavar hipotézis nem nélkülözte a tudományos megalapozottságot – csak éppen az azt alátámasztó kutatások rossz módszertannal készültek és ezért hibás következtetések levonásához vezettek. A legjellemzőbb hiba a mintavételi elfogultság volt: a melegséget sújtó stigma és diszkrimináció miatt a melegek nagy része rejtőzködő életmódot folytatott, a kutatások szinte kizárólag olyan alanyokat vontak be, akik valamilyen probléma, konfliktus miatt láthatóvá váltak a hatóságok számára (pl. börtönbe vagy pszichiátriai intézménybe kerültek). Ezek az emberek természetesen többnyire teljesen alátámasztották a homoszexualitással szükségszerűen együttjáró deviáns viselkedés, bűnözői hajlam és mentális zavartság feltételezését. A melegeket gyakran ma már hajmeresztőnek tűnő “gyógykezelésnek” vetették alá, az eszköztárból a betegség-tudat bevésésére szolgáló hosszú távú pszichoterápia mellett nem hiányzott az elektrosokk, a hormonkezelés és a lobotómia sem. A szakmai szervezetek jelenlegi álláspontja szerint az ilyen kezelési formák nem képesek hatékonyan megváltoztatni a szexuális orientációt, ugyanakkor a személyiség torzulásaihoz vezethetnek – a melegeket kezelő pszichiáterek tehát megsértik az orvoslás alapelvét (primum non nocere – ne árts!).

Már az 50-es években is jelentkeztek azonban olyan kutatók, akik felismerték és meghaladták a hibás módszertan korlátait és elvetették a melegség medikalizálását. Evelyn Hooker például 1957-ben olyan meleg férfiakat hasonlított össze heteroszexuális férfiakkal, akik hasonló társadalmi háttérrel rendelkeztek (nem kriminalizált és nem medikalizált népesség) – és azt találta, hogy a személyiség-tesztek alapján semmilyen különbség nincs a két csoport között (1). A melegség mint mentális betegség elmélet azonban makacsul tartotta magát. 1968-ban csupán annyit módosítottak a homoszexualitás DSM-besorolásán, hogy ezentúl nem “szociopátiás”, hanem “szexuális” devianciának minősítették. A 70-es években azonban a homoszexualitással kapcsolatos társadalomtudományi kutatás újabb lendületet kapott, és a mentális betegség elmélet az új bizonyítékok fényében tarthatatlanná vált. A pszichiátriai szakmára a meleg szerveztek komoly társadalmi nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy ezen bizonyítékok tükrében vizsgálja felül az elavult medikalizációs szemléletet.

Az áttörésre 1973-ban került sor, amikor az APA úgy döntött, kiveszi a DSM könyvből a homoszexualitás mint mentális zavar kategóriát (2). 1975-ben a szervezet egy állásfoglalást tett közzé, amelyben azt is leszögezte, hogy a pszichiátereknek a jövőben vezető szerepet kell vállalniuk a melegeket sújtó stigma és diszkrimináció elleni harcban (3). Kialakítottak azonban egy új mentális zavar típust (ego-dystoniás szexuális orientáció), amely a saját szexuális orientációjukkal konfliktusban élő emberekre vonatkozott. Így tehát egyes pszichológusok és pszichiáterek továbbra is kísérleteztek a szexuális orientáció megváltoztatásával arra hivatkozva, hogy ez megegyezik maguknak a pácienseknek az érdekével és akaratával. Más szakemberek és aktivisták azonban hangsúlyozták, hogy a társadalmi megbélyegzés miatt a melegek, a leszbikusok és biszexuálisok jelentős része megtapasztal átmeneti mentális zavarokat – így reflektálnak a stigmára, de nincs szó betegségről. Ezt az álláspontot végül az APA is magávévá tette, ezért 1987-ben ezt a kategóriát is törölték a DSM-ből (4).

Nemzetközi szinten a Világegészségügyi Szervezet (WHO) a betegségek nemzektözi jegyzékén (IDC-9) 1977-ben még felsorolta a homoszexualitást, 1990 májusában azonban a szervezet közgyűlése eltávolította onnan, így az új jegyzéken (IDC-10) már nem szerepelt (5). Bár az ego-dystoniás homoszexualitás mint betegség-kategória megmaradt, azzal a megkötéssel, hogy a szexuális orientáció önmagában nem számít betegségnek. A Kínai Pszichiátriai Társaság 2001-ben egy ötéves tudományos vizsgálat eredményeként hasonló döntést hozott és megszüntette a homoszexualitás betegség-státuszát (6).

A változáshoz hozzájárultak azok a kutatások, amelyek szerint a szexuális orientáció megváltoztatását célzó “terápiás” beavatkozások semmilyen meggyőző hatékonysággal nem bírnak (7). Az ilyen beavatkozások népszerűsítői számára a siker per definitionem nem más, mint a homoerotikus válasz elfojtása, vagy egyszerűen a pszichés képesség arra, hogy valaki heteroszexuális kapcsolatot alakítson ki. A szexuális orientáció azonban ennél jóval összetettebb jelenség. Míg korábban a heteroszexualitást vs. homoszexualitást valami eredendően stabil és adott állapotnak tekintették, a kutatások során bebizonyosodott, hogy nagyon kevés ember skatulyázható be úgy, mint 100%-os meleg vagy heteró. Míg a homoszexuális viselkedést az állatoknál is jól lehet dokumentálni, a homoszexualitás mint identitás egy a modern korban kialakult társadalmi-kulturális konstrukció. A klasszikus ókorban például az azonosneműek közötti szex egyes formái szinte intézményesnek számítottak – anélkül, hogy az ebben részt vevő személyeknek homoszexuális identitásuk lett volna. A társadalmat nem lehet fekete-fehér alapon felosztani homo- és heteroszexuálisokra, a szexuális orientáció ennél jóval változatosabb formákat ölthet. A szexuális orientációt nem kizárólag a szexuális vágy és tevékenység határozza meg, hanem egyéb szociális és kulturális tényezők is.

Bár kialakult egy öntudatos meleg polgárjogi mozgalom a maga határozott csoport-identitásával – ezzel ugyanakkor nem feltétlenül tud azonosulni mindenki, aki a saját neméhez (is) vonzódik. A skatuályzó “homoszexuális” kifejezés helyét napjainkban ezért vették át az olyan politikailag korrekt fogalmak és rövidítések, mint például a “men who have sex with men” (férfiak akik férfiakkal szexelnek), azaz MSM. Az MSM használata jóval praktikusabb például akkor, amikor az azonosneműek közötti szexuális viselkedést célzó közegészségügyi beavatkozásokról, kutatásokról van szó. Ez a kategória azonban nem feltétlenül fedi le az összes homoszexuális orientációjú személyt – hiszen az azonosneműekkel folytatott szex hiányában is lehet valaki meleg. Kérdéses tehát, hogy mi is a konverziós terápiák célja (ki és mi számít “normálisnak”): a homoszexuális vágyak tudatos elfojtása, a homoszexuális cselekedetek elutasítása nem tesz senkit automatikusan heteroszexuális orientációjúvá.

Bár egyes “ex-melegek” arról számolnak be, hogy náluk sikeres volt a konverziós kezelés és ennek hatására teljes értékű heteroszexuális emberként élik az életüket, az ilyen anektodák hitelességét és jelentőségét a szakmai szervezetek megkérdőjelezik. Az “ex-melegek” ugyanis többnyire olyanokból verbuválódnak, akik erős vallási ideológia hatása alatt állnak, vallásos hitüket nem képesek összeegyeztetni szexuális orientációjukkal, egyéni beszámolóik így ideológiai elfogultságtól terhesek. Hasonlóan kétes értékűek azok a vizsgálatok, amelyek 30-50%-os sikerrátát tulajdonítanak a konverziós terápiának. Egy a Professional Psychology c. peer reviewed szaklapban megjelent 2002-es vizsgálat szerint 202 “konverziós terápiában” részesült meleg férfinek mindössze 3%-a számolt be a szexuális orientáció tartós változásáról – és ők mindannyian valamilyen ex-gay szervezet munkatársai voltak (8). A konverziós terápia vélt sikereiről szóló beszámolók többnyire csupán a médiaszenzáció szintjét érik el, de nem az ellenőrzött szakfolyóiratokét.

Arról nem is beszélve, hogy bár a konverziós terápia hatékonyságát nem támasztják alá tudományos bizonyítékok, számos potenciális ártalommal járhatnak. Az APA 2000-ben kiadott állásfoglalásában elítéli a szexuális orientáció megváltoztatására irányuló “terápiás” módszereket, mivel azok potenciálisan károsak lehetnek a “páciens” lelki egészségére (9). Hiszen a “kezelés” növelheti a önvád és a szégyen érzéseit, ezáltal depresszióhoz és öngyilkossághoz vezethet.

Az Egyesült Államokban a legtöbb egyéb szakmai szervezet, így az Amerikai Orvosok Egyesülete (10), az Amerikai Szociális Munkások Egyesülete (11), az Amerikai Gyermekorvosok Akadémiája (12) és még sokan mások (13) szintén egyértelműen elítélik a szexuális orientáció megváltoztatását szolgáló “terápiás” próbálkozásokat. 2009-ben az Amerikai Pszichológusok Egyesülete tett közzé állásfoglalást: “több mint 35 évnyi objektív, jól megtervezett társadalomtudományi kutatás bizonyítja, hogy a homoszexualitás önmagában nem jár együtt mentális zavarokkal illetve érzelmi, emocionális problémákkal” (14). Kijelentették ezenkívül azt is, hogy a homoszexuális párok éppen olyan jó szülők lehetnek, mint a heteroszexuális párok, és a gyermekek lelki egészségét nem fenyegeti az, ha homoszexuális pároknál nevelkednek. Napjainkban komoly szakmai vita már nem folyik arról, hogy a melegség mint olyan mentális zavar lenne – a szakmai vita fókusza áthelyeződött arra, hogy az ellenséges társadalmi környezet hatására kialakuló mentális zavarok kezeléséhez milyen módon járulhatnak hozzá a szakemberek.

Sárosi Péter

Hivatkozások

(1) Evelyn Hooker, "The adjustment of the male overt homosexual", Journal of projective techniques, XXI 1957, pp. 18-31.

(2) American Psychological Association. (1974). Standards for educational and psychological tests. Washington, DC: Author.

(3) American Psychological Association. (1975). Minutes of the Council of Representatives. American Psychologist, 30, 633.

(4) American Psychiatric Association. (1987). Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (3rd ed., Revised). Washington, DC: Author.

(5)A jelenlegi, 2007-ben felújított IDC-10 megtalálható itt: http://apps.who.int/classifications/apps/icd/icd10online/

(6) ”Homosexuality Not an Illness, Chinese Say”, The New York Times, 2001. March 8. URL: http://www.nytimes.com/2001/03/08/health/08PSYC.html

(7) Haldeman, D.C. (1991). Conversion therapy for gay men and lesbians: A scientific examination. In J. Gonsiorek & J. Weinrich (Eds.), Homosexuality: Research implications for public policy (pp. 149-160). Thousand Oaks, CA: Sage.

(8) Ariel Shidlo and Michael Schroeder (2002), "Changing Sexual Orientation: A Consumers’ Report", Professional Psychology: Research and Practice. Vol 33(3), 249-259.

(9) American Psychiatric Association (2000), Therapies Focused on Attempts to Change Sexual Orientation (Reparative or Conversion Therapies). Position Statement. URL: http://www.psychiatry.org/Departments/EDU/Library/APAOfficialDocumentsandRelated/PositionStatements/200001.aspx

(10) American Medical Association policy regarding sexual orientation, American Medical Association, 2007-07-11. URL: http://www.ama-assn.org/ama/pub/about-ama/our-people/member-groups-sections/glbt-advisory-committee/ama-policy-regarding-sexual-orientation.shtml

(11) "Reparative" and "Conversion" Therapies for Lesbians and Gay Men Position Statement by the National Committee on Lesbian, Gay, and Bisexual Issues, NASW. URL: https://www.socialworkers.org/diversity/lgb/reparative.asp?print=1

(12) American Academy of Pediatrics, Homosexuality and Adolescence, Committee on Adolescence (1993), Pediatrics Volume 92, Number 4, p 631-634. URL: http://www.medem.com/?q=medlib/article/ZZZUHJP3KAC

(13) Reparative Therapy: Statement by Professional Organizations and Their Leaders. URL: http://www.religioustolerance.org/hom_expr.htm

(14) American Psychological Association (2009), “Sexual Orientation, Homosexuality and Bisexuality”, URL: http://www.apahelpcenter.org/articles/article.php?id=31

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Pride2019 - szabadság és biztonság

A kordonok nélküli Pride-felvonulás egy különleges emberi jogi siker. Évek hosszú során át küzdöttek a szervezők, hogy a menetet érő támadásokat, az esetleges attrocitásokat a rendőrség ne a felvonulás lekordonozásával, gyakorlatilag elkerítésével, hanem a jól szervezett menetbiztosításban bízva előzze meg. Az idei felvonulás ismét bizonyította: a szervezők és a rendőrség közötti kooperáció mellett lehet szabadon és biztonságosan tüntetni az egyenlő emberi jogokért.

"Szabadulás a gyűlölettől” – éves jelentés a gyűlölet-bűncselekményekről Európában

A Minority Rights Groups International (MRG) nevű nemzetközi emberi jogi szervezet ma hozta nyilvánosságra angol nyelvű éves jelentését, amely Európa különböző országaiban a kisebbségi csoportokkal szembeni gyűlöletbeszéddel és erőszakos gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozik. A kiadvány példákat és esettanulmányokat is bemutat Bulgáriáról, az Egyesült Királyságról, Franciaországról, Grúziáról, Görögországról, Magyarországról, Oroszországról, Törökországról és Ukrajnáról. A magyar esettanulmányt Jovánovics Eszter, a TASZ Romaprogramjának vezetője írta.

Erősebb törvényi védelem kell a rasszista és homofób bűncselekmények ellen

Öt civil szervezet az új Büntető Törvénykönyv társadalmi vitájának keretében közös véleményt (pdf) juttatott el a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumnak, amelyben a gyűlölet-bűncselekményekre vonatkozó szabályozás átfogó reformjára tettek javaslatot öt főbb problémakört kiemelve. A civilek véleménye szerint a jogszabálynak további védett csoportokat kellene nevesítenie, és a bűncselekmények szélesebb körénél kellene büntetnie az előítéletes indítékot. Kritizálták továbbá, hogy az új Btk. tervezete megszüntetné a gyűlölet-bűncselekmények előkészületének büntethetőségét.