Tíz éve próbálkozik az állam a fogyatékos otthonok felszámolásával, de a fogyatékossággal élő emberek alig éreznek ebből valamit

TARTALOM

Embertelen nagyintézetek

Mit mond erről az ENSZ Egyezmény?

Mi a helyzet itthon?

A magyar szociális ellátórendszer egy szeletéről

A jelenlegi EU-s források lehetőségei

Mindeközben a nagyintézményekben

Hatékony végrehajtás helyett hangzatos szólamok

Bedőlt projektek és akadozó teljesítések

Bábeli zűrzavar: a félreértett tízezres célszám

Mi jön most?

Mi a megoldás?

Állítólag zajlik a szociális ellátás rendszerszintű átszervezése, de valójában nagyon keveset lehet ebből érzékelni – rengeteg fogyatékos embernek kell még mindig nyomasztó légkörű tömegintézményben élnie. A kormány tízezer fogyatékos embernek ígérte, hogy kisebb, családias közösségekbe költözhetnek 2023-ig, de alig lehet kiköltözésekről hallani.

Több száz fogyatékos gyermeknek és több ezer fogyatékos felnőttnek lenne joga ahhoz, hogy a közösség teljes jogú tagjaként éljen, ne a világ szeme elől eldugott szociális intézményekben tengesse mindennapjait, céltalanul várva az idő múlását. A magyar állam régóta adós azzal, hogy ezeket az intézeteket felszámolja és sóval hintse be azok helyét.

Nem fordíthatunk hátat a szolidaritásnak és az emberi jogoknak csak azért, mert a rendszer kárvallottjait – az intézetben lakó, fogyatékossággal élő embereket – érintő közpolitikai kérdésekre nehéz megoldást találni. De vegyük sorra először, hogy mi is a baj ezekkel az intézményekkel? Átérezzük a kialakult helyzet súlyát?

Embertelen nagyintézetek

A bentlakásos szociális intézetekben sokszor több tucatnyian, vagy akár százan is élnek összezsúfolva, ami a dolgozókat lehetetlen feladat elé állítja: nem tudják a lakók személyes igényeit, vágyait figyelembe venni, jogaikat tiszteletben tartani. A rossz infrastrukturális körülmények, a rugalmatlan napirend, az intim szféra fájó hiánya, a területet sújtó munkaerőhiány, a fizikailag és lelkileg túlterhelt dolgozók mind a jelenlegi rendszer lesújtó jellemzői. Elfogadhatatlan, hogy a kormány még 2020-ban is fogyatékos embereket tömegesen ellátó intézetekre költse az adófizetők pénzét, ahol mind a lakók, mind a dolgozók súlyos rendszerszintű abúzusnak vannak kitéve. (Ezzel bővebben a Mindeközben... fejezetben foglalkozunk.)

Ma Európában körülbelül minden hatodik ember valamilyen fogyatékossággal él (összesen 80 millióan), és megközelítőleg 1 millióan élnek intézetekben. Az Európai Unión belül széles körben elfogadottá vált, hogy a történelmileg szegregáló hagyományú, elsősorban kelet-közép európai országok elavult szociális ellátórendszerét át kell alakítani. A 2010-es évek óta kizárólag azzal a feltétellel lehet uniós forrásokat bizonyos infrastrukturális és emberi erőforrás fejlesztésekre költeni a szociális területen, ha a tagállamok áttérnek az intézményi ellátásról közösségi alapú szolgáltatásokra. Az erre vonatkozó ENSZ-egyezményt hazánk már 2007-ben ratifikálta, 2012-ben pedig közös európai útmutató készült arról, hogy miként lehet az egyezményben foglaltakat megvalósítani.

Tehát a helyzet világos: a nagylétszámú intézeteket be kell zárni, mert működésük sérti az ott lakók emberi jogait. A lakók kiszolgáltatottak, sokan közülük nem ismerik a „kinti életet”, emiatt nehezen tudják más igényüket megfogalmazni. Előfordul, hogy az intézeti lakók azt gondolják, normális az a sokszor elhanyagoló, bántalmazó légkör, amiben a mindennapjaikat élik. Vagy el sem merik képzelni, hogy többet érdemelnének. Ezért nem lehet hibáztatni őket, hiszen a szegregált életforma egyenesen vezet az információk, tapasztalatok hiányához.

Sok olyan lakó is van, aki önállóbb életet szeretne élni, de gyakran erre egyszerűen nincs lehetőség. Az elzárás gyakorlata már 70 éve tart, észre se vesszük, hogy ez nem normális. Az intézetek igyekeznek eltüntetni a szemünk elől a fogyatékos emberek ellátásával kapcsolatos égető kérdéseket. Ha nem látjuk a problémát, olyan, mintha nem is lenne? Ez önáltatás. Kérdezzük meg az intézet lakóit, akiktől szívszorító azt hallani, hogy az életről úgy beszélnek, mint az intézet falain túl történő dologról. Az életnek a halál hiányánál többet kell jelentenie!

Mit mond erről az ENSZ Egyezmény?

Az ENSZ Egyezményből három cikk kifejezetten fontos, amikor a tömegintézetek kiváltásáról beszélünk.

A 12. cikk kimondja, hogy a fogyatékossággal élő embereknek joguk van ahhoz, hogy saját maguk döntsenek a sorsukról. Az államnak nem a fogyatékos ember helyett kell dönteni, hanem abban kell segítséget nyújtania, hogy a fogyatékos emberek maguk hozhassák meg a saját életüket érintő kérdésekben a döntéseket. Még az is előfordulhat, hogy néha rossz döntést hoznak – de melyikünk nem hoz néha rossz döntéseket? És nem a rossz döntéseinkből tanuljuk a legtöbbet?

A 19. cikk kimondja, hogy a fogyatékossággal élő embereknek joguk van az önálló élethez és ahhoz, hogy a közösség befogadja őket. Ennek érvényre juttatásához az államnak kell biztosítani:

  1. a fogyatékos emberek döntési szabadságának érvényesülését, hogy ők döntsék el, hol és kivel élnek együtt. A fogyatékos embereket sem kötelezhetik arra, hogy bizonyos megszabott körülmények között kelljen élniük;
  2. a közösségi alapú szolgáltatásokhoz való hozzáférést, beleértve a személyi asszisztenciát, az egyéni életvitel fenntartása és a közösségtől való elszigetelődés és kirekesztődés megelőzése céljából;
  3. a mindenki számára nyújtott közösségi szolgáltatások és létesítmények akadálymentességét.

A 28. cikk 2. pontja pedig azt mondja ki, hogy a részes tagállamoknak biztosítaniuk kell a fogyatékos személyek állami lakhatási programhoz való hozzáférését.

Mi a helyzet itthon?

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségéről szóló törvény már 1998-ban rögzítette, hogy a tartós bentlakást nyújtó intézményeket fokozatosan, de legkésőbb 2010. január 1-ig át kell alakítani. Ezt a határidőt nem sikerült tartani, a 2010 márciusában hatályba lépett törvény szövegébe már az került, hogy 2013. december 31-ig legalább 1500 fogyatékos és pszichiátriai beteg költözhet ki és férhet hozzá EU-s támogatással közösségi alapú szolgáltatásokhoz. Ezzel – az ENSZ Egyezményre hivatkozva – törvényi szintre emelkedett az állam kötelessége az intézményi férőhelykiváltásra, célul tűzve ki az 50 főnél nagyobb férőhelyszámú szociális intézmények kiváltását.

A kormány 2011-ben készített egy kiváltási stratégiát, amelyben az szerepelt, hogy 101 intézményt és majdnem 12 000 férőhelyet fognak kitagolni 2041-ig. Az intézetek első körös kitagolására 2012 és 2016 között került sor, melynek során 1500 fő helyett csak 672-en költözhettek ki hat intézményből, és „tértek át” a közösségi alapú ellátásra, ami ugyan még döcög – különböző okok miatt –, de a folyamat legalább elindult. Kérdés például, hogy a közösségi szolgáltatások mennyire elérhetőek a helyiek számára, kinyitja-e az állami fenntartó a szolgáltatásokat mások felé is, ami nagyban befolyásolja az integráció sikerét. A kitagolás első fázisára 7 milliárdos keretösszegből került sor. Ne feledjük, a 672 fő a tartós bentlakásos elhelyezést nyújtó intézetekben élők kevesebb mint 3%-át jelenti.

A kitagolási stratégiát – vagy ahogy a kormány újabban hívja, „hosszú távú koncepciót” – 2017-ben módosították, és a határidőt előrehozták 2036-ra. Az EMMI egyik háttérintézménye, az FSZK Nonprofit Kft. feladata lett, hogy gondoskodjon a kiváltás szakmai háttértámogatásáról. Honlapjukon erről így számoltak be: „A kiváltási folyamat második szakasza még csak most kezdődik, de a Kormány határozott célja, hogy az elkövetkező néhány évben 4000 új támogatott lakhatási férőhely jöjjön létre és az önálló életvitelhez szükséges képességekre épülő és fejlesztő szolgáltatási rendszer alakul ki.”

Ezt az akkori államtitkár ambiciózus vállalása követte 2017 májusában: „Tízezer fogyatékos ember kap esélyt az önállóbb életre 2023-ig.” Az visszakövethetetlen, hogy mi áll a kiváltott férőhelyek számának megugrása mögött. Az új vállalás értelmében 2019 elejéig 22 milliárd forintból 2500 fogyatékos ember előtt nyílt volna meg a teljesebb élet lehetősége, majd 2023 végéig további 7500 ember költözhet ki 55 milliárd forintból.

Úgy tűnt tehát, hogy végre van politikai akarat a kitagolás mögött. Hogy nem megfoltozni fogják az alapjaiban diszfunkcionális ellátórendszert, hanem azt radikálisan átalakítani. Bár egy fogyatékosságügyi érdekvédő szervezet 2017-ben úgy fogalmazott, hogy „a kiváltás a magyar szociálpolitika történetének legnagyobb átalakítása”, komoly kritikával illette a folyamat körüli felkészületlenséget, átgondolatlanságot. Nem véletlenül, mert a tét óriási: az új struktúra, amit most létrehoznak, fogyatékos emberek generációit fogja érinteni. „Amit most létrehozunk, az fogja a következő 20-30 évre meghatározni, hogyan néz ki a szociális intézményi rendszer” – fogalmazott Kovács Éva, a KézenFogva Alapítvány szakmai vezetője 2017-ben.

Ezzel párhuzamosan további kérdőjelek is felmerültek a határidők miatt. Ha az első kiváltási kör gyakorlati megvalósítása is jelentősen csúszott, és a beszámolók szerint meglehetősen küzdelmes volt, akkor vajon tízezer férőhely kiváltása hogyan fog tudni teljesülni 5-6 év alatt, 2017 és 2023 között?

A magyar szociális ellátórendszer egy szeletéről

Ahhoz, hogy megértsük, hogy miben áll tízezer férőhely kitagolásának jelentősége, pillantsunk rá a megreformálandó szociális ellátórendszer releváns szegletére. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint Magyarországon közel 14 500 ember él fogyatékos személyek otthonában, közel 8 300 fő pszichiátriai betegek otthonában, és több mint 1800 fő szenvedélybetegek otthonában. Ezek a 2018. december 31-i statisztikát tükröző számok a tartós bentlakásos szociális intézményekre vonatkoznak, vagyis az ápoló-gondozó, a lakó- és a rehabilitációs otthonokra.

A 2017-es kiváltási stratégia abból indult ki a 2014-es KSH adatokra hivatkozva, hogy fogyatékossággal élő személyek, valamint pszichiátriai betegek számára ápolást-gondozást nyújtó szociális intézményben összesen valamivel több, mint 23 ezer ellátott élt. Tehát alsó hangon 23 000 ember sorsáról beszélhetünk, akik ápoló-gondozói ellátása a nemzetközi emberi jogi normák szerint jogsértő. Ebben a számban benne vannak az 50 főnél kisebb ápoló-gondozó otthonok, de nincsenek benne a rehabilitációs otthonok, amelyek lakóit a jelenlegi szabályok szerint nem érinti a kitagolás.

Ha csak az 50 fő feletti ápoló-gondozó otthonok lakóit számoljuk, ez a szám majdnem eléri a 20 000 főt – közel 11 000 fogyatékossággal élő, több mint 7700 pszichiátriai beteg és közel 1000 szenvedélybeteg emberről beszélhetünk. A szentgotthárdi otthon például 734 férőhelyes, jelenleg 681 „ellátott” él az intézetben. De közel sem ez az egyedüli bentlakásos tömegintézmény, ahol több százan kényszerülnek összezsúfolva tölteni a mindennapjaikat. Számtalan példát tudnánk sorolni az ország különböző pontjairól.

A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságtól tavaly decemberben kapott adatok szerint állami fenntartásban 147 telephelyen működik fogyatékos és pszichiátriai betegek ápoló-gondozó otthona, ebből 120 intézet rendelkezik 50 vagy annál több férőhellyel. 2019. július 1-én 72 olyan fogyatékos és pszichiátriai betegek otthona volt állami fenntartásban, ahol megengedett volt, hogy százan, vagy többen éljenek együtt.

A legnagyobb intézetek engedélyezett férőhelyszáma akár a kétszázat is meghaladhatja: 18 olyan állami ápoló-gondozó otthon van, ahol 200 vagy még annál is több fogyatékos, illetve pszichiátriai beteg ember élhet együtt összezsúfolva. Ezek a többszázfős intézetek jelentik a rendszer legrozsdásabb szögeit, amelyek a legmélyebben fúródnak az intézeti lakókba. Ezeket kellene először kihúzni ahhoz, hogy a szociális ellátórendszer rendszerszintű átalakításról beszélhessünk.

És bár az állam tartja fenn a legtöbb szociális otthont, ne felejtsük el, hogy ezekhez még hozzá kell adni az egyházi, civil és önkormányzati fenntartású nagylétszámú intézményeket is, hogy megkapjuk az összes úgynevezett ápoló-gondozó otthon számát. A szociális intézetek 2013-as államosításakor a legtöbb korábban önkormányzati fenntartású intézmény egy központi költségvetési szerv, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság alá került (hasonlóan az iskolákhoz, amelyeket a kormány az önkormányzatoktól a KLIK alá vont). A nagyfokú centralizáció mellett megfigyelhető, hogy az állami fenntartású szociális intézmények egyházi kézbe kerülnek át (például az evangélikus egyházhoz, vagy a gödi Topház Speciális Otthon esetében a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz, lásd továbbá: EFOP-1.9.8-17 felhívást).

A TÁRS projekt tanulmánya szerint a fogyatékos személyek otthonában lakók közt a legtöbb a fiatalabb, illetve középkorú személy (a lakók több mint háromnegyede 18–59 év közötti). A pszichiátriai betegek és a szenvedélybetegek otthonaiban élők között több a 60 éves vagy ennél idősebb személy. Míg a fogyatékos és a pszichiátriai beteg emberek otthonaiban valamelyest több a férfi lakó, mint a női, addig a szenvedélybetegek otthonaiban dominálnak a férfiak (10 lakóból 8 férfi és csak 2 nő).

Azt gondolhatnánk, hogy ha a kormány tízezer férőhely kitagolására vállalkozott, akkor tényleg egy történelmi jelentőségű átalakulás szemtanúi lehetünk. De vajon megvalósul-e a tízezer fős vállalás?

A jelenlegi EU-s források lehetőségei

Ahhoz, hogy Magyarország hozzáférjen mintegy 77 milliárd forint (vagy ennél is több) EU-forráshoz a második kiváltási körben, fel kellett tudni mutatnia többek közt, hogy rendelkezik a már említett kitagolási stratégiával, vagy hogy az egyenlő bánásmódról képzéseket fog tartani az EU-s pénzek kezelésében résztvevő minisztériumi dolgozóknak. Ezeket az – elég könnyen kipipálható – előzetes feltételeket a magyar kormány az Európai Bizottsággal kötött partnerségi megállapodás szerint teljesítette, lehívhatóvá váltak a kitagoláshoz felhasználható EU-s támogatások.

Az FSZK-ban 2016. áprilisban indult el a TÁRS projekt („TÁRS – Szociális intézményi férőhely kiváltási szakmai koordinációs műhely kialakítása”), az EFOP-1.9.1 pályázat keretén belül, melynek támogatási összege csaknem 2,5 milliárd forint. Az FSZK ezáltal az egész kiváltási folyamat módszertani irányítójává vált. Ők felelősek a különböző módszertanok (pl.: Intézményi Férőhely Kiváltási Terv) kidolgozásáért, kutatások elvégzéséért, a dolgozók képzéseinek kidolgozásáért és lebonyolításáért, kommunikációs anyagok gyártásáért és még sorolhatnánk.

A kitagolást vállaló intézmények a 2014-2020-as támogatási ciklusban eddig két kiírás (EFOP–2.2.2–17 és VEKOP-6.3.2-17) keretében több mint 26 milliárd forintnyi támogatásra pályázhattak 2017-ben. Fontos kiemelni, hogy jelentős számú fogyatékos személy él a Közép-magyarországi régióban (a 2016-os mikrocenzus alapján a fogyatékos lakosság 13%-a él Budapesten), mégis nagyon kevés forrást biztosítottak erre a régióra. Mindezt már egy 2015-ös tanulmány is jelzi: „Amennyiben az EFOP-ból tervezett keretösszeget a férőhelyszámnak megfelelően arányosítanánk, a Közép-magyarországi Régió tekintetében 6 Mrd Ft keretösszeg lenne a reális a jelenleg tervezett 1,2 Mrd Ft helyett. Tekintettel erre, szükséges megvizsgálni az áttérés hazai költségvetési forrásból való kiegészítését, finanszírozhatóságát, különös tekintettel a Közép-magyarországi Régióra.”

A legnagyobb pályázat (EFOP 2.2.2.) eredeti kiírását 2016. szeptemberében tették közzé, majd négy hónap nyilvános egyeztetést követően, a szakmai szervezetek visszajelzései alapján módosították a kiírást. A projektek célja az 50 főnél nagyobb intézmények – legalábbis adminisztratív – teljes körű kiváltása lett, és legfeljebb 7-12 fő számára kialakított lakásokat, házakat lehetett csak létrehozni a korábban megengedett 25 fős maximumhoz képest. 2017. januárjában felkerült a kiírás új változata a kormány honlapjára, amire már lehetett jelentkezni. A pályázó intézményeken (legalábbis a szakmai anyagokat készítő non-profitokon és kft-ken) nagy volt az időnyomás, a szakmai anyagokat 2017 február végéig kellett elkészíteni.

A pénzek nagy részét végül az állami fenntartó (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, SZGYF) kapta meg, mert az egyházi intézmények a részleges kiváltást és a 12 főnél nagyobb lakócentrumot preferálták, így ők végül nem adtak be pályázatot. A kitagolandó intézeteket az SZGYF budapesti központja választotta ki. Vagyis a pályázó állami intézmények kiválasztása központosított irányítás alatt történt, fentről lett megmondva, hogy melyik állami intézmény fog pályázni.

Az intézmények az akkor még közel 22 milliárd forintos támogatásból készíthették elő pályázataikat, készíthették fel a lakókat a kiköltözésre, elkezdődhettek az építkezések, hogy megvalósuljanak az alternatív, kisebb létszámú lakhatási megoldások. Az irányító hatóságnak 90 napja volt, hogy elbírálja a támogatási kérelmeket, így június végi határidővel meg kellett volna történnie a pályázatok elbírálásának, azonban csúszás volt a pályázati anyagok elfogadásával.

A két kiírás keretében végül 32 intézmény jelentkezését bírálták el pozitívan. Két civil fenntartású intézményt leszámítva (csobánkai és albertirsai speciális foglalkoztató otthon) mind állami fenntartásúak. A 32 intézmény közül tíz vált ki több, mint 100 férőhelyet, a többi jellemzően 60-72 férőhelyet tagol ki. A legnagyobb (200 vagy annál több férőhellyel rendelkező) intézmények nem vesznek részt ebben a kiváltási körben. Az albertirsai és csobánkai otthonokat leszámítva az intézmények az ország kevésbé fejlett megyéiben (úgynevezett konvergencia régiókban) találhatók. Az ebből fakadó, az új szolgáltatások helyszíneinek kiválasztásával kapcsolatos problémákról majd még később szólunk.

Bár a pályázatok lehetővé tették, hogy az SZGYF alapszolgáltatásokat hozzon létre, de további uniós vagy hazai források nem nagyon támogatták a közösségi ellátásokra való áttérést, legalábbis a közösségi ellátásra való áttérést biztosító EFOP és TOP pályázatok nem lettek összehangolva. Így a már öregedő szülők – akiknek a gyerekei várólistákon vannak – sem kaptak támogatást arra, hogy gyerekeiket már egyből támogatott lakhatásba tudják elhelyezni. Mindez különösen feszítő Budapesten, amit anno az Emberi Erőforrások Operatív Programjának véleményezésekor is jelzett a TASZ: „Közép-Magyarországon, különösen pedig Budapesten szélsőségesen alacsony a lakhatás nyújtó szolgáltatások volumene. A fővárosi értelmi fogyatékos és pszichiátriai beteg lakók többnyire a főváros közigazgatási határain kívül, sokszor az országhatáron elhelyezett intézetekben kényszerülnek élni. Ez a helyzet azt jelenti, hogy fogyatékos és pszichiátriai beteg személyek tömegei kényszerültek arra, hogy elhagyják a fővárost az elmúlt évtizedekben. Mindezért javasoljuk, hogy a 2014-2020-as programozási periódusban legalább egy esetben hajtsanak végre kitagolást olyan intézmény esetében, amely nagy számban lát el fővárosi lakosokat Budapesttől jelentős távolságra, és támogassák azt, hogy az új közösségi ellátások a főváros belterületén jöjjenek létre.”

Nem indult meg ezzel egyidőben az alapellátás koordinált fejlesztése sem, ami az otthon élő fogyatékos személyek intézménybe való bekerülését előzné meg oly módon, hogy a szülők valós segítséget tudjanak igénybevenni a közösségi alapú ellátásokon (pl. nappali ellátás, támogató szolgálat stb.) keresztül. Pont ezért indította széles szakmai támogatottsággal a TASZ és a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület a „Szabad napot minden családnak” nevű kampányt 2019 nyarán, hogy az állam és az önkormányzatok tűzzék zászlajukra a közösségi alapú szolgáltatások ügyét, és fejlesszék a jelenleg szűkösen elérhető szociális alapszolgáltatásaik kapacitását.

Mindeközben

A budapesti és a közép-magyarországi régióban élő szülők azzal szembesülnek, hogy súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeiket csak határmenti vagy vidéki intézménybe tudják elhelyezni, mivel Budapesten vagy a környékén nincs támogatott lakhatás, amit igénybe tudnának venni (lásd a TASZ kapcsolódó perét). Az egyetlen lehetőség a perben álló szülők számára a nagyintézmény, ahová a rossz körülmények miatt nem hajlandóak betenni gyermeküket. Ezt a KSH is alátámasztja 2015-ös tanulmányában: „Számos otthon távol fekszik a nagyobb településektől, sokszor az érintettek lakóhelyétől, ami felerősítheti az izolációs problémákat, az elszigeteltség, kirekesztettség érzését. Például a 2012-ig a fővárosi önkormányzat által működtetett és szinte kizárólag fővárosi beutaltakat fogadó intézetek többsége Budapesttől több száz kilométerre üzemelt, nem egy az országhatár közelében (Csákánydoroszló, Peresznye, Zsira). Az otthonok elhelyezkedése a családdal, rokonokkal, korábbi barátokkal való kapcsolattartást is megnehezíti, sőt sok esetben lehetetlenné teszi, a távolság, a nehéz megközelíthetőség pedig tetemes költséget róhat a hozzátartozókra.”

Az elmúlt évek bővelkedtek a bentlakásos intézményekben kirobbanó botrányokban. A legemlékezetesebb talán a gödi Topház Speciális Otthon esete (az intézményt végül átvette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és 1,9 milliárd forintos hazai forrásból elkezdte a kiváltási folyamatot), ami leginkább felhívta a figyelmet az intézetekben előforduló visszásságokra és visszaélésekre. Dr. Borza Beáta, az ombudsmani hivatal Esélyegyenlőségi és Gyermekjogi Főosztályának vezetője a HETEK című lapnak így fogalmazott: „a gödi eset nem egyedi: a különféle bentlakásos (idős-, gyermek- és fogyatékos-) intézményekben végzett ombudsmani vizsgálatok sora hasonló problémákat tárt fel. Borza Beáta úgy véli, ezekben a bentlakásos otthonokban a minőségi ellátást nem csak a nagy intézményi keretek akadályozzák: a szociális intézmények állami fenntartásba vétele, azaz központosítása még nehézkesebbé tette a működésüket. S különösen igaz mindez a fogyatékos ellátásra, amely a szociális ellátásokon belül is a legérzékenyebb terület.”

A sort folytathatnánk Pilisvörösvárral, Mozsgóval vagy Szekszárddal. Az ágazatvezetés 2015-ben rendelkezett arról, hogy a kormányhivataloknak közzé kell tenniük a Szociális Ágazati Portálon azokat a – törvényben meghatározott hatósági ellenőrzés során hozott – döntéseiket, amelyekben a szolgáltató által elkövetett jogsértést állapítottak meg. Látható, hogy az alap- és idősellátókon kívül jó pár fogyatékos és szenvedélybeteg embereket ellátó bentlakásos intézmény is bekerült a táblázatba. Az indokok között elsősorban az infrastrukturális hiányosságok, illetve a szakmai dolgozók létszámhiánya szerepel.

Hatékony végrehajtás helyett hangzatos szólamok

A kormány 2018 novemberében partnerségi megállapodást kötött hat országos érdekvédelmi szervezettel a 2017-es kiváltási koncepció felülvizsgálatára. Felmerülhet a kérdés: miért volt szükség a nemrég elkészült stratégia felülvizsgálatára a megvalósítási folyamat kellős közepén? A májusban kinevezett új szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár így fogalmazott: „az intézményi férőhely kiváltási program rendkívül összetett és hosszú távú, ezért időről időre meg kell vizsgálni, hogy jó irányba haladnak-e.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy a jó iránnyal kapcsolatban miért merült fel dilemma, vissza kell mennünk 2017-re, és rá kell néznünk részletesebben az eseményekre a civil oldalról.

Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) a kiváltási program második ütemét már a folyamat legelején kritikával illette. 2017 áprilisában az Ombudsmanhoz fordultak és kérték a folyamat átfogó vizsgálatát, mert véleményük szerint sem a lakók, az intézetek munkatársainak, sem a kitagolásban érintett települések lakosságának felkészítése nem volt megfelelően előkészítve. Sérelmezték, hogy a pályázatok elbírálása során nem veszik figyelembe kellő hangsúllyal a súlyos-halmozott fogyatékossággal élő lakókat érintő férőhelyek kitagolásával járó feladatokat. Ennek az lett a következménye, amit a szakma csak úgy kezdett el hívni, hogy a „lakók átmozgatása”. „Az intézetektől érkező jelzések alapján a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) által fenntartott intézetekben már a pályázatok beadását megelőzően elkezdték a lakók intézetek közötti átcsoportosítását és a támogatott lakhatásba csak a „jobb képességűnek” ítélt személyek költözhetnek. Ennek következménye, hogy a kiváltás során a fogyatékos személyeket megkülönböztetés éri a fogyatékosságuk mértéke alapján, ami Szövetségünk szerint sérti jogaikat” – olvasható az ÉFOÉSZ honlapján.

2017 májusában az ÉFOÉSZ közérdekű adatigényléssel fordult a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósághoz (SZGYF), hogy megismerhessék az EFOP 2.2.2. pályázatra benyújtott állami intézmények szakmai programjait. Az adatigénylést elutasította az SZGYF. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) és a Fővárosi Törvényszék döntései kellettek ahhoz, hogy az EU Fejlesztések Végrehajtásáért Felelős Helyettes Államtitkárság és az SZGYF nyilvánosságra hozza a pályázati anyagokat. Kiderült, hogy a benyújtott szakmai programok jócskán hagynak kívánnivalót maguk után. „A pályázati programok a nagylétszámú intézményrendszer és a nagytömegű ellátási formák további fenntartására és nem a lebontására irányulnak” – írja 2017 novemberében az ÉFOÉSZ.

A szakmai anyagokból kiderült, hogy az intézmények az új, kisebb házak felépítését leginkább nehezen megközelíthető vidéki falvak határába, egymás szomszédságába tervezik. Elindultak az egyeztetések a helyszínmódosítások érdekében Szekeres Pál kitagolásért felelős miniszteri biztossal (a TASZ-nak többszöri nekifutásra sem sikerült az időpontegyeztetés a biztos úrral). Az SZGYF azt állítja, hogy minden esetben tudomásul vette a pályázatok elbírálását befolyásoló Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület (IFKKOT) döntéseit, és az IFKKOT véleménye alapján átdolgozta a problémás projektek szakmai terveit.

A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) két körben fordult közérdekű adatigényléssel a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósághoz, hogy kiderüljön, hol lesznek az új támogatott lakhatások (ezzel párhuzamosan a TASZ az EMMI-hez fordult adatigényléssel, de kérelmünket elutasították. Emiatt a TASZ beperelte az EMMI-t, a Fővárosi Ítélőtábla 2019. március 7-én mondta ki, hogy a minisztériumnak az adatok egy részét ki kell adnia). A MEOSZ 2018. áprilisában megkapta az adatokat, és megvizsgálták a rendelkezésükre bocsátott 231 támogatott lakhatási helyszínt településszociológiai szempontok alapján. Az átfogó elemzés megkérdőjelezi, hogy az állam minden szükséges és hatékony intézkedést megtesz annak érdekében, hogy a kiköltöző lakók társadalmi kirekesztődését megelőzze. A kitagolásban érintett fogyatékos emberek teljes mértékben élvezhetik majd a közösségbe történő beilleszkedéshez, a közösségi élethez való jogaikat? A felépülő házak valójában nem a közösségtől való elszigetelődés egy másik formáját hozzák létre?

És itt jön be a stratégia felülvizsgálatának kérdése. Például az új helyszínek okozta félrecsúszások állnak a stratégia revíziója mögött. A kormány a civilek javaslatai alapján 2019 májusában hatályba léptette az új kiváltási koncepciót, amelyben - ahogyan a Magyar Közlöny 2019. évi 89. száma fogalmaz – „a civil szervezetek véleménye és az eddigi intézménykiváltási tapasztalatok markánsabban kerülnek megjelenítésre”. Az alapelvek és alapfogalmak széleskörű kifejtésén túl sok újdonságot nem találunk benne (pl. az IFKKOT összetétele változott és a gyermekvédelmi intézmények kitagolása hangsúlyosabban jelent meg benne). Mindezek ellenére 2019. nyarán a MEOSZ és az ENIL közös nyilatkozatot tett közzé, amelyben bírálták az új kiváltási stratégiát és folyamatot.

Bedőlt projektek és akadozó teljesítések

De vissza a projektek megvalósulásához. A TASZ jogsegélyszolgálatán keresztül gyakran jutnak el hozzánk megkeresések intézmények lakóitól, aggódó rokonoktól, dolgozóktól, akik a megvalósítás alatt álló projektek körüli bizonytalanságokról számolnak be. Tavaly több cikk is megjelent a sajtóban a kitagolásról: van, amelyik az építkezések körüli fennakadásokról számol be, van, amelyik a folyamat körüli átláthatósági aggályokat vet fel. Egyes források szerint a kiköltözés útjában egyelőre a központosított bútorbeszerzések állnak. A felmerülő kritikák ellenére a kormány pozitívan nyilatkozott a fejleményekről. Arról már nem beszéltek, hogy egy pályázóval (a boldogkőváraljai intézménnyel) telekproblémák miatt nem sikerült zöldágra vergődni, és ezáltal támogatási szerződést kötni. Másrészt a 32 pályázatból 6 projektet le kellett állítani 2019 nyarán. Három leállított projekt száznál több férőhelyet tagolt volna ki (Barcs 120-at, Belecska 115-öt és Tokaj 130-at).

A TASZ által 2019 végén beadott közérdekű adatigénylésben az EMMI lényegében csak annyit írt, hogy a tokaji, barcsi, belecskai, kőkúti, rigópusztai és tordasi otthon nem haladt az elvárt módon a megvalósítással, ezért a támogatási jogviszonyukat megszüntették. Ez azt jelenti, hogy hat intézmény ebben a körben biztos nem fogja tudni bezárni a kapuit, a támogatási összeget vissza kell fizetniük. A leállított projektek összesen 557 férőhelyet érintenek.

A projektek alakulásáról a kormánynak jelentenie kellett Brüsszel felé. Az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program (EFOP) szerint a 2018 végéig elérendő időközi részindikátor 2500 férőhely volt. Tehát az eredeti tervek alapján 2018 végéig 2500 embert kellett volna kiköltöztetni. Ezt a számot 2018 közepén levitték 1500-ra, de ezt sem sikerült hozni. A 2018 végi részcélok teljesüléséről a kormány a 2018-as végrehajtási jelentésben számolt be, amit 2019 közepéig kellett benyújtani az EFOP Monitoring Bizottságához, majd az Európai Bizottsághoz. A 2018 végi részcélok teljesüléséről a jelentésben a kormány 1155 kitagolt férőhelyről tájékoztatott.

Ennek nagy részét a nevelőszülői hálózat fejlesztésére (729 kitagolt gyermekvédelmi férőhely) és a gyermekotthonok kiváltására, korszerűsítésére és kapacitásbővítésére irányuló projektek eredményei (126 kitagolt gyermekvédelmi férőhely) teszik ki. A minisztérium mindössze 300 szociális ellátási férőhely kiváltásáról tudott Brüsszelnek elszámolni. Csak azt nem tudjuk, hogy kik költöztek ki addig valójában, mert bár a házak átadása folyamatos, úgy tudjuk, hogy a beköltözések a közbeszerzések – a már említett bútorbeszerzés – elhúzódása miatt csak elvétve tudtak megvalósulni. Kiköltözések a támogatott lakhatásokba jóformán még nem nagyon történtek.

Bábeli zűrzavar: a félreértett tízezres célszám

A magyar kormány az EU felé tett tízezer fős vállalásba már kezdettől fogva beleszámította nem csak a szociális, hanem a gyermekotthonok kitagolását is. Ha megnézzük az EMMI Szakmai Vezetői Értekezlete által 2014. február 26-án jóváhagyott EFOP 2014-2020 verzióját, már abban is az szerepel, hogy a 2023-ra elérendő tízezer fős célértékben mind a gyermekvédelmi, mind a szociális ellátási helyek férőhely kapacitásai benne értendők. Ez azt jelenti, hogy valójában nem tízezer szociális intézményi férőhelyet vált ki a kormány 2023-ig, hanem ez az indikátor magában foglalja a gyermekotthonokból nevelőszülőhöz kerülő gyerekek számát, sőt a gyerekotthonok korszerűsítését és kapacitásbővítését is! Emiatt nagyon nehéz Czibere Károly államtitkár úr 2017. május 24-én tett bejelentését értelmezni, miszerint „tízezer fogyatékossággal élő ember kap esélyt az önállóbb életre 2023-ig azzal, hogy a nagy szociális intézményekből kisebb, családias közösségekbe költözhetnek”.

Úgy tűnik, hogy a kormány a biztosabb utat választotta a tervezésnél, az ápoló-gondozó otthonok kitagolására nehezen számonkérhető vállalást tett azáltal, hogy a pályázati kiírásokat megalapozó dokumentumban (EFOP 2014-2020) nem határozták meg, hogy a tízezer kiváltandó férőhelyből mekkora lesz a szociális és mekkora a gyermekvédelmi férőhelyek aránya. Azt, hogy a tízezer kitagolandó férőhelyből mennyi jár nagyintézményi szociális ellátási hely bezárásával, kérdésünkre a minisztérium sem tudta megmondani tavaly év végén, holott törvényben rögzítették, hogy ahány férőhelyet kitagol a kormány, annyival kell csökkenteni a nagylétszámú szociális intézetek férőhelyeinek számát. Tehát nincs konkrét szám arra vonatkozóan, hogy 2023-ig mennyivel fog csökkeni a nagyintézmények férőhelyszáma. A szociális ágazatot érintő konkrét célszám kitűzése híján pedig könnyen félrecsúszhat a kitagolási projekt. A sikeres, számonkérhető stratégiai tervezés képe kezd illúzióvá foszlani.

Miközben a 2017-es kiváltási koncepció elsősorban a fogyatékos személyek ápoló-gondozó otthonaira készült, a 2019-es verzióban hangsúlyosabban megjelenik a gyermekvédelmi intézmények kiváltása. A gyermekvédelemben élő gyerekek lakóotthoni elhelyezése és közösségi ellátása ugyancsak fontos feladat – fogyatékosságügyi szempontból különösen, mert fogyatékos gyermek ellátását kevésbé vállalják nevelőszülők, emiatt a fogyatékossággal élő gyermekek nagyobb arányban maradnak gyermekotthonokban –, de ezt a kettőt érdemes külön választani.

A gyermekvédelemben is nagy hagyománya van a fogyatékos gyermekek intézeti ellátásának. A gyermekvédelmi törvényt többször módosították, előnyben részesítve a nevelőszülői ellátást, de a különleges nevelőszülők hiánya miatt a gyermekvédelmi törvény 2017. január 1-től hatályos passzusa (7. § (2) (a)) még mindig diszkriminatív gyakorlatot legitimál. A rendelkezés kivételt tesz azon főszabály alól, miszerint a családjukból hatósági döntéssel kiemelt 12 éven aluli gyermekeket nevelőszülőnél kell elhelyezni. A kivétel jogszerű, ha nem áll a fogyatékos gyermek érdekében, hogy nevelőszülőnél helyezzék el, vagy arra állapota miatt nincs lehetőség (kérdés, hogy mikor fordulna elő ilyen eset, ha lenne elég fogyatékos gyermek ellátására felkészített nevelőszülő, akik folyamatos szakmai támogatást kapnak). Ilyenkor lehetőség van a gyermeket gyermekotthonban, különleges gyermekotthonban, fogyatékosokat ápoló-gondozó otthonban, illetve fogyatékos személyek vagy pszichiátriai betegek lakóotthonában elhelyezni.

A legújabb, 2019-es kiváltási stratégia célul tűzte ki, hogy a tartós bentlakásos szociális intézményekben élő megközelítőleg 1000 gyermek (egyharmaduk – 358 fő – hatósági intézkedéssel kiemelt gyermek, közel kétharmaduk szülői kérelemre részesül az ellátásban) nevelőszülőkhöz vagy támogatott lakhatásba kerüljön. Ők többségében értelmi fogyatékossággal, autizmus spektrum zavarral, súlyos, halmozott fogyatékossággal élnek. A többségében enyhe fogyatékossággal rendelkező mintegy 5400 szakellátott gyermek 58,8%-a él nevelőszülőknél. A kitagolási törekvésekkel összhangban, a gyermekvédelmi törvény módosításának köszönhetően 2020. január 1 óta támogatott lakhatásban is elhelyezhetnek szakellátásban élő fogyatékos gyermeket.

Azt a minisztérium nem tudta megmondani, hogy a nevelőszülői hálózat fejlesztéséhez elszámolt 729 kitagolt gyermekvédelmi férőhelyből hány fogyatékos gyermek lett elhelyezve nevelőszülőknél. Az EMMI válaszában azt írja, hogy „nincs információja a nevelőszülői hálózatokban, fogyatékossággal élő gyermekek rendelkezésére álló férőhelyek számáról.” Az információhiányt azzal indokolja, hogy a nevelőszülői hálózatok infrastrukturális és szakmai fejlesztésére kiírt EFOP 2.2.14-17 kiírás nem írja elő, hogy a projekteket megvalósítóknak (kedvezményezetteknek) erre vonatkozóan adatot kell szolgáltatniuk az EMMI felé.

Összegezve: A kormánynak 2022. december 31-ig 10 000 szociális és gyermekvédelmi férőhelyet kell kitagolnia. Az eredeti tervek alapján 2018 végéig 2500 embert kellett volna kiköltöztetni, amit 2018 közepén levittek 1500-ra. Egyelőre hivatalosan még a 2018 végére kitűzött, az eredeti tervek szerint is már lecsökkentett 1500 fős számot sem sikerült teljesíteni. Ami a szociális ellátórendszer kiváltását illeti, eddig hivatalosan mindössze 300 férőhely kiváltásáról tudunk. Ez a szám azért különösen aggasztó, mert ma a fogyatékosságügy területén az intézeti problémákkal kapcsolatban a kormány előhúzza a „zajlik a kitagolás” aduászt, és erre hivatkozva lesöpri az asztalról a felvetett problémákat.

Mondhatjuk, hogy a nevelőszülői hálózat fejlesztése során elért eredmények felértékelődtek a nagyintézetek rendszerszintű átalakításával járó nehézségek miatt. A változásra roppant nehezen reagál a szociális infrastruktúra, különösen amiatt, hogy a fenntartó egy központosított szerv, amely a beszerzéseit egyben kezeli, megakadályozva azt, hogy az intézmények a saját ütemükben írják ki a beszerzéseket. Emiatt az eddigi elszámolásokban a gyermekvédelemi fejlesztések javára tolódik el a hangsúly, mert ott nem kell építkezni, a nevelőszülők kiképzése egyszerűbb, mint a nagyintézetek bezárása és átalakítása. Ezt jól mutatják az eddigi számok. Az eddigi 1155 kitagolt férőhelyszám még a gyermekvédelmi férőhelyek beszámításával is ijesztően alacsony, tekintve, hogy 2023-ig a kormánynak el kellene érni a tízezres célszámot.

Nem tudjuk, hogy a kormány miért állította azt, hogy tízezer fogyatékos ember költözhet nagy szociális intézményekből kisebb, családias közösségekbe 2023-ig, ha már az eredeti tervek szerint is benne volt ebben a célszámban a gyermekvédelmi férőhelyek kitagolása, ami nem csak fogyatékos gyermekeket érint. Egy biztos, hogy a 2018. év végi időközi brüsszeli elszámolásánál jól jött, hogy a kormány a szociális és gyermekvédelmi férőhelyek kiváltásáról számolhatott be, mert a szociális intézményekből a kiköltözések a közbeszerzések miatt elhúzódtak. Ezért a kormány nem tudott maradéktalanul megfelelni a lecsökkentett 2018-as közbenső indikátor (1500 férőhely) teljesítésének. Az összekanalazott 1155 kitagolt férőhellyel azt próbálta a kormány bemagyarázni, hogy a gyerekvédelemben hasít a kiváltás.

Mi jön most?

A kormány 2019. májusában felhívta az emberi erőforrások miniszterét, hogy készítsen az Országos Fogyatékosságügyi Program Intézkedési Tervének részeként még egy intézkedési tervet, ami részletesen tartalmazza az új kiváltási koncepció végrehajtásával összefüggő feladatokat, felelősöket és határidőket.

Az 1500-as kitűzött létszám feltehetően 2020-2021 során fog teljesülni, amennyiben az EFOP-2.2.2 és VEKOP-6.3.2 pályázatban résztvevő intézményekből a lakóknak végre sikerül kiköltözniük a támogatott lakhatásokba. Azonban a kormány 2017-ben kitűzött tízezer fős kiváltási terve jócskán el fog maradni a tervezettől, hiszen a mostani körben bennmaradt 26 kitagolást végrehajtó intézmény szakmai anyagai alapján 2242 férőhely kiváltása várható.

Az új pályázati kiírás – amely keretében az ígértek szerint háromszor annyian tudnának kiköltözni – megnyitása még várat magára. Az EFOP-2.2.5 pályázatban előreláthatólag közel 52 milliárd forrás áll majd rendelkezésre, amely további 7500 fő kiváltását szeretné megcélozni. Ám ez a létszám 3 év alatt aligha fog tudni kiköltözni, látva az első EFOP-os pályázatok nehézségeit. Másrészt kérdéses, hogy a pályázat milyen tartalommal fog megjelenni, ugyanis hallani lakócentrumokról, illetve részleges kiváltásról szóló híreket is.

Mi a megoldás?

A megoldás kulcsa nem az intézetek bezárásában rejlik. A kérdés: milyen új szolgáltatások váltják fel a régi struktúrát? Az államnak olyan akadálymentes közszolgáltatásokat kell létrehoznia és közösségi alapú szolgáltatásokat fejlesztenie, amelyek a fogyatékossággal élő embereket nem szegregálják, hanem a lakóhelyhez közeli közösségekben biztosítják az önálló élethez szükséges lakhatási és támogató szolgáltatásokat. Ezek az új szolgáltatások komplexek, a szociális, köznevelési és egészségügyi ágazatot is érintik. A szolgáltatások kialakításánál fontos, hogy a fogyatékos embernek legyen választási lehetősége és beleszólása abba, hogy hol, kivel és hogyan akar élni.

El kell kezdenünk másképp gondolkodni a kiváltási folyamatról. Nem csak az intézményben élők kiváltásáról kell az államnak gondoskodnia, hanem a várólistákon lévőknek is meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy támogatott lakhatásban részesüljenek ott, ahol eddig éltek (ez azért is fontos, mert az intézmények egy része országos ellátási területtel bír). Ezáltal a területi torzulások megelőzhetőek lennének. Nem csak a ma még elhanyagolt körülmények között, intézményben élő több ezer fogyatékos ember érdemel humánusabb körülményeket, hanem azokra a fogyatékos gyerekekre és felnőttekre is gondolnunk kell, akik még a családjukban élnek. Nekik se legyen opció, hogy a jövőben alternatív megoldások hiányában embertelen intézetekbe kerüljenek. Állítsa meg az állam a nagyintézetek iránti kényszerkeresletet a megfelelő támogatott lakhatások létrehozásával!

Éppen ezért nagyon fontos lenne, hogy a helyi közösségek (legyenek azok helyi civilek, önkormányzatok vagy az alapszolgáltatásokat működtető fenntartók) saját maguk alakíthassák ki támogatott lakhatásaikat hazai vagy uniós forrásból. Sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapnia az önkormányzatok és a civilek bevonásának már a pályázatok kiválasztásánál, a sikeres megvalósítás érdekében.

Az önkormányzatokat különösképpen támogatni kellene abban, hogy bővítve szociális ellátórendszerüket, támogatott lakhatásokat tudjanak kialakítani (hasznosítva lakásállományukat), miközben alapszolgáltatásaikat is fejleszthetnék. De ugyanígy támogatni kellene az alulról szerveződő szülőcsoportokat, vagy a velük kapcsolatba levő civil szervezeteket is, hogy pályázhassanak támogatott lakhatás kialakítására.

Mindezzel párhuzamosan olyan finanszírozásra lenne szükség (szolgáltatói és igénybevevői oldalról), hogy a támogatott lakhatást a 24 órás ellátást igénylő személyek is igénybe tudják venni, így támogatással a közösség részeként tudjanak élni, hiszen az önálló élethez való jog nem függ a fogyatékosság mértékétől.

Nem szabad elfelejteni, hogy a köznevelési rendszer is érintett a kitagolásban. Bár az intézetben élő fogyatékos gyermekek is mind tankötelezettek, oktatásukat meg lehet szervezni a nagyintézetekben. Ennek két módja van: az egyéni munkarend (leánykori nevén magántanulói státusz) és a „fejlesztő nevelés-oktatás”. Egyéni munkarend szerint tanulhatnak például a szociális intézményekben élő autista gyermekek, akik a napi rendszerességű iskolába járás helyett gyakran csak nagyon kevés, heti 2-3 óra egyéni fejlesztést kapnak. A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek a fejlesztő nevelés-oktatás keretén belül teljesítik a tankötelezettségüket, amit iskolában és szociális intézményben is meg lehet szervezni. Azoknak a gyerekeknek, akik ápoló-gondozó otthonban kapnak fejlesztő nevelés-oktatást, jóval kevesebb a heti óraszámuk, mint az iskolába járó súlyosan-halmozottan fogyatékos társaiknak. Az állami iskolarendszert bővíteni és befogadóvá kell tenni, hogy az intézményben élő fogyatékos gyerekek is beléphessenek az iskola kapuján.

Fontos az új szolgáltatásokban dolgozók szempontjait is megjeleníteni. A sikeres integráció érdekében a közösségi alapú szolgáltatásokban szakembereknek kell dolgozniuk, akik viszont a bérrendezés hiánya miatt inkább pályát módosítanak vagy külföldre távoznak (viszont sokkal szívesebben dolgoznának közösségi ellátásban, mint az embertelen intézményrendszerben, kegyetlen állapotok között). Tehát a szociális ágazat bérrendezését már csak a sikeres kitagolási folyamat szempontjából sem lehet elkerülni.

Hiába van tehát a kormánynak szépen megírt kitagolási stratégiája, ha a valóságban az intézetek központosítása miatt beletörik a bicskája a megvalósításba. Hat intézmény esett el a lehetőségtől, hogy bezárja most a kapuit. A berögzült rossz szokások, a települések és az ellátórendszer ellenállása, a fogyatékos emberek emberi jogait tiszteletben tartó új rendszer kiépítése miatti félelmek, tévhitek nem írhatják felül az előremutató reformtörekvéseket.

A nevelőszülői hálózatok bővítése fontos feladat, de nem válthatja ki a szociális intézmények kiváltási stratégiáját és koncepcióját, és annak eredeti célkitűzését: a magyar szociális ellátórendszerben elburjánzott nagylétszámú intézetek gyökereinek végérvényes kitépését a magyar társadalom szövetéből, az intézeti kultúra felszámolását.

Ennek a célnak a folyamatos szem előtt tartása garantálhatja, hogy a kormány nem mond le csendben több ezer intézetbe kényszerült fogyatékos állampolgár sorsáról a megvalósítás körüli nehézségek miatt, hanem kiáll a szociális ellátórendszer rendszerszintű megújulásának szükségessége mellett. Nem elég a kirakatba tehető projektátadásokkal büszkélkedni, az összes érintett mellett való döntéshozói elköteleződésre, a folyamat átláthatóságára és folyamatos szakmai vitára van szükség. Legyen végre érdemi párbeszéd az érintettek, szervezeteik és a döntéshozók között!

Környei Kristóf

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Valódi családbarát intézkedésekért indítunk kampányt

Több mint félmillió magyar állampolgár szorul segítségre mindennapi önálló életvitelében egészségi állapota vagy fogyatékossága miatt. Ők az államtól nem kapnak megfelelő támogatást, ezért szeretteiknek kell gondoskodni róluk. Magyarországon ez a probléma minden tizedik embert érint. A fogyatékossággal élő gyermekeiket vagy éppen idős szüleiket gondozó családtagok teljesen kiszolgáltatott helyzetben élnek, de az önállóan élő fogyatékos emberek sincsenek jobb helyzetben. Célunk, hogy ők mind önállóan élhessenek, de ne legyenek magukra hagyva a problémáikkal, ezért kampányt és petíciót indítottunk.

Hogyan tudom megszerezni a gyámügyi és egészségügyi irataimat?

Sokan fordulnak hozzánk

- gyermekvédelmi ügyekben: amikor valakinek gyermekjóléti alapellátásba, vagy védelembe veszik a gyermekét, esetleg kiemeléssel fenyegetik vagy ki is emelik a gyermekét a családból.

- gondnoksággal kapcsolatos ügyekben: amikor valaki szeretné megszüntetni a gondnokságot, vagy szeretne kiköltözni az intézetből.

Ahhoz, hogy az ilyen ügyekben el lehessen járni, szükség van iratokra. Mi is akkor tudunk jogi tanácsot nyújtani Önnek, hogyha elolvastuk az iratokat.

Nyílt levél sérült gyermekek szüleihez

Ha fogyatékos a fiad vagy a lányod, gyakran irgalmatlan nehéz lehet az életed. 

Talán még mindig azt kérdezgeted magadtól, hogy miért éppen a te gyermeked sérült meg. De biztosan eleged van a szánakozó pillantásokból és a lesütött szemekből.

Torkig lehetsz az iskolákkal és óvodákkal, ahová nem veszik fel, vagy délben már haza kell vinned. A nappali intézménnyel, ahol hetente kétszer elfelejtenek inni adni neki. Fájóan sokat szenvedsz attól, hogy egyre szegényebb vagy, mert minden szolgáltatást magadnak kell megvásárolnod. 

De ez mind nem elég. Mert egy sima ügyintézés is tortúrává tud változni. Csak bemész az okmányirodába, és kérsz a lányodnak egy új személyit.

Az ügyintéző pedig rád néz, és kijelenti: “Anyuka, amíg nem helyezi gondnokság alá, semmit nem tehetek. Tessék már ezt elintézni.”

Nem érdekli, hogy be kell perelned akit a legjobban szeretsz.

A legtöbb dologra, ami téged nyomaszt, nem tudunk megoldást kínálni.

De ebben talán segíthetünk.