Ákos 19 éves volt, amikor megkereste a TASZ-t azzal, hogy szabadulni szeretne a gondnokától. A fiú egy gyermekotthonban nőtt fel, ezért éveken át gyűltek a számláján különböző állami ellátások, segélyek összegei, amikhez 18 éves korától kezdve fért (volna) hozzá. Mivel korábban a gyermekotthon szigorúan szabályozta minden forintját és minden percét, nem tudta megtanulni, hogy mi mennyibe kerül, hogyan ossza be a pénzét, spóroljon, vagy tartson fenn egy háztartást, keressen albérletet és lakótársakat. Ezeket a készségeket senkinek nem egyszerű elsajátítania, de azoknak különösen nagy kihívás, akik egy zárt intézményben nőnek fel, szigorú és merev szabályok között. Képzeljük csak el, milyen nehéz lehet 18 évig egy olyan házirend szerint élni, ami reggel 5.30 és este 10.00 óra között minden percedet beosztja, még azt is szabályozza, hogy pontosan mely helyiségben hány órakor fogadhatsz látogatókat, majd egyik napról a másikra kiköltözni egy ilyen rendszer nélküli világba. A változással járó nehézséget nem úgy próbálták megoldani az Ákost körülvevő felnőttek, hogy apránként segítenek neki elsajátítani a felnőtté váláshoz szükséges ismereteket és készségeket, hanem azzal, hogy nem sokkal a 18. születésnapja előtt közölték vele: gondnokot fognak kirendelni neki, nehogy “elherdálja” a pénzét. Ez azért is furcsa indokolás, mert ha minden 18 éves fiatalt gondnokság alá helyeznének, aki eleinte herdálja a pénzét, akkor jóformán nem lennének cselekvőképes fiatalok Magyarországon.
Fontos tudni, hogy gondnokot csak akkor lehet kirendelni valakinek, ha a belátási képessége nagymértékben csökkent, tehát olyan súlyos fogyatékossága van, ami miatt nem tud egyedül döntéseket hozni, nem igazodik ki a saját életében. Amikor Ákost a gyámja először elvitte a gyámhatóságra, egyből meg is állapították róla, hogy nincs olyan mentális zavara, ami alapján gondnokság alá lehetne helyezni. Az ő baja elsősorban az, hogy sok trauma érte, egy gyermekotthonban nőtt fel, és még sok mindent meg kell tanulnia ahhoz, hogy önállóan boldoguljon az életben.
Ákosnak ezért 2019 júliusában kijelöltek egy ún. támogatót. Ez jó megoldásnak tűnt, hiszen a támogatók, a gondnokokkal ellentétben épp arra vannak, hogy egy ilyen helyzetben segítsenek: ha valakinek csak kis mértékben csökkent a belátási képessége, akkor nem dönthet helyette egy gondnok, hanem támogatni kell őt a saját döntései meghozatalában. Ezzel szemben, ha valaki mellé gondnokot rendelnek ki, a gondnok maga dönthet az érintett helyett, ezzel pedig teljesen elveszi a gondnokolt saját élete feletti autonómiáját. A gondnokság alá helyezés egy nagyon súlyos jogkorlátozás, ami csak a legindokoltabb esetekben lehet jogszerű. Sajnos Ákos esetében a mellé rendelt támogató a gyámhatóság egyik hivatásos gondnoka volt, akinek esze ágában sem volt őt támogatni. Pár hónap elteltével közölte a fiúval, hogy neki bizony gondnokra van szüksége, és rávette, hogy közösen kérjék a gondnokság alá helyezést. Ákos nem ismerte a gondnok és a támogató közötti fontos különbséget, ahogy a legtöbb hasonló helyzetben lévő fiatal sem tud erről. Épp ezért eleinte örült ennek a lehetőségnek, mert ő is érezte, hogy jó, ha áll mellette valaki ebben az új élethelyzetben. A gyermekotthon utáni életben még nem volt jártas, segítségre volt szüksége. Mivel ő maga is kérte a gondnok kirendelését, a gyámhatóság elindította a folyamatot.
Hamar nyilvánvalóvá vált azonban Ákos számára is, hogy gondnoka semmiféle segítséget és szabadságot nem fog adni neki. Egyből közölte vele, hogy szociális intézményben kell költöznie. Havonta vitte őt különböző otthonokba interjúkra, de mindenhonnan elutasították, hiszen nem volt olyan fogyatékossága, ami indokolta volna, hogy ellássák. Ennek ellenére a gondnoka meg volt róla győződve, hogy Ákos nem képes máshol élni, csak intézményben, hiszen itt töltötte gyermekkorát is. Ákos mindenáron tanulni szeretett volna, de a gondnoka ezt sem támogatta.
A gondnokság alá helyezési perben Ákost már a TASZ képviselte. A per során pedig ugyanaz derült ki, mint a fiú első gyámhatósági látogatásakor: valójában nincsen olyan fogyatékossága, ami indokolná a gondnokság alá helyezését. Így az ideiglenes gondnokság nagyjából két év után véget ért, és ezzel eltelt Ákos életéből még két év úgy, hogy nem tudott az élet valódi kihívásaival foglalkozni, tanulni, vagy ott élni, ahol szeretett volna. Cserébe a gondnokától semmit nem tanult, ami hasznos lett volna számára, vagy segítette volna abban, hogy döntéseket hozzon a jövőben, számíthasson valakire a bajban.
Sajnos sokan vannak Ákoshoz hasonló helyzetben, akik vele ellentétben nem tudják a TASZ segítségét kérni és gondnokság alatt ragadnak, pedig nem indokolja semmi, hogy erre lenne szükségük, a legfőbb gondjuk az, hogy nem otthon, hanem a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedtek. A gyermekotthonokból kikerülő fiatal felnőttek hatalmas hátránnyal indulnak az élet számos területén, amit a gyermekvédelem és a gyámhatóság feladata lenne kiküszöbölni. Ez valódi munkát, szakértelmet, odafigyelést igényel, de nem lehet megspórolni, ha az a célunk, hogy a gyermekotthonokban nevelkedők is a társadalom teljesértékű tagjai lehessenek. A TASZ Egyenlőségprojektje márpedig ezt szeretné.