Sorozatunk első részében azt mutatjuk be, hogy milyen érvek mentén tartjuk indokoltnak a dekriminalizáció bevezetését. A további részekben ismertetjük az ENSZ hozzáállását a kérdéshez, jó gyakorlatokat mutatunk be az Európai Unióból, majd megvizsgáljuk a dekriminalizáció várható jövőjét.

Mi a gond a kriminalizációval?

A Magyarország által is követett, tilalmon alapuló drogpolitikák logikája leegyszerűsítve a következő: a kábítószerek elérhetősége akkor szorítható vissza, ha a keresleti és a kínálati oldal szereplőit egyaránt szigorú büntetések rettentik el. Ennek megfelelően a magyar törvények minden kábítószerrel kapcsolatos tevékenységet – így a csekély mennyiségű kábítószer biroklását és fogyasztását is – bűncselekményként kezelik és az elkövetőket akár szabadságvesztéssel is sújthatják. Ehhez képest Magyarországon az elmúlt évtizedben a szigorítások ellenére sem látható csökkenés sem a keresleti, sem a kínálati oldalon.

A kriminalizáció politikáját követő országokban a kábítószer miatt indított eljárások túlnyomó többsége a fogyasztókat érinti. A BRFK 2007-2021 időszakra vonatkozó adatai szerint Budapesten a felderített kábítószeres bűncselekmények mindössze 7%-a tartozott a kínálati típusú elkövetések körébe. Az eljárásba vont elkövetők közel fele 25 év alatti, az általuk elsődlegesen használt kábítószer a kannabisz. Az arány országos szinten is hasonló, bár az utóbbi években nőtt a kereskedőkkel szemben indított eljárások aránya.

Mindez azt jelenti, hogy a tilalom elsősorban az egyik legalacsonyabb kockázatú kábítószert, a kannabiszt használó fiatal felnőttek hátán csattan. Miközben ez a fogyasztás elterjedtségére nincs hatással, számos hátrányos következménnyel jár, melyek közül most csak a legjelentősebbeket soroljuk fel.

Nincs egyértelmű összefüggés a szigorú tilalom és a kábítószerek elérhetősége között

A tudományos szakirodalom és a droghasználati szokásokra irányuló felmérések azt bizonyítják, hogy a büntetőpolitika önmagában nem befolyásolja a kábítószer-használat elterjedtségét és tendenciáit. A szigorúbb törvények nem jelentenek alacsonyabb szerhasználati arányt, ahogyan az enyhébb szabályozás sem vezet feltétlenül a fogyasztás növekedéséhez.

Példaként említhetjük azt a 11 európai ország szabályozását és kannabisz használati arányát elemző tanulmányt, amely arra jutott, hogy nincs erős kapcsolat a kannabiszra vonatkozó jogszabályok és a szabadidős kannabiszhasználat gyakorisága között a fiatalok és fiatal felnőttek körében Európában.

A WHO Európára, Közép-Ázsiára és Kanadára kiterjedő felmérése szerint a 15 éves fiúk a kriminalizációt követő Skóciában használtak a legnagyobb arányban kannabiszt a 2021-2022 időszakban, de még a szigorú tilalomról ismert Bulgáriában is sokkal több 15 éves fiú használt kannabiszt, mint a dekriminalizációt alkalmazó Csehországban vagy Luxemburgban. Eközben azt láthatjuk, hogy a kannabiszt legalizáló USA államokban nemhogy nem növekszik a kannabiszt kipróbáló fiatalkorúak aránya, de még az alkohol és a e-cigaretták használata is csökken a körükben.

A fő különbség a tiltó és a dekriminalizáló drogpolitikák között nem a kipróbálás arányában érhető tetten, hanem abban, hogy a problémás szerhasználók mernek és tudnak-e segítséget kérni.

Sok kábítószerhasználó nem jut megfelelő ellátásba

Azokban az országokban, ahol a kábítószerfogyasztást szigorúan szankcionálják, a problémás szerhasználók a büntetéstől való félelem miatt ritkábban kérnek segítséget, amivel sérül az egészséghez való joguk. Magyarországon ezek a félelmek sajnos egyáltalán nem alaptalanok: korábban sokszor találkoztunk azzal a jogellenes gyakorlattal, hogy a túladagolásos esetek bejelentésekor a mentők mellé a rendőröket is kiküldik.

A tilalomra épülő rendszerekben a szerhasználóknak erőteljes diszkriminalizációval kell szembenézniük. A megbélyegzés és a büntetőjogi fenyegetettség miatt a problémás fogyasztók vonakodnak segítséget kérni. Ha mégis megteszik, gyakran találják szembe magukat elutasítással vagy hosszas várakozási listákkal, ami letörheti a gyógyulási motivációikat.

Ennek az egyik oka, hogy a kábítószerhasználatra elsősorban rendészeti kérdésként tekintő modellekben – ahova a magyar gyakorlat is sorolható – kevesebb hangsúly kerül az ellátórendszer megfelelő működtetésére, miközben jóval erősebb a szerhasználókra irányuló diszkrimináció. Szociológiai terepmunkák alapján Budapesten a legveszélyeztettebb utcai szerhasználóknak esélyük sincs arra, hogy a feketepiaci körforgásból kikerülve megfelelő ellátásba jussanak. A rejtőzködés velejárójaként kockázatosabb szerhasználati formákat választanak, magas a körükben a HCV és a HIV fertőzések esélye, amire ártalomcsökkentő programok híján nem lehet érdemben hatni.

A szerhasználat kriminalizációja mindenki számára költséges

Még a 2000-es évek második felében is, amikor az ellátórendszer a legmagasabb költségvetési forrással rendelkezett – évente nagyjából az akkor jelentősnek számító 2 milliárd forinttal – a kábítószerek elleni igazságszolgáltatás körülbelül négyszer ekkora összegből gazdálkodhatott. A 2010-es évek során ez az arány tovább tolódott a rendészet javára, amiből – mint láthattuk – a legnagyobb összeget a füvező fiatalok ellen lefolytatott eljárásokra fordítják. Az eljárás még azoknak is sokba kerül, akiket az elterelés elvégzése mentesít, ugyanis az esetek többségében velük is kifizettetik a több százezer forintos bűnügyi költséget.

A kannabisz egészségügyi célú fogyasztását ugyanúgy üldözik

Ez a kitétel csak azokra az országokra vonatkozik – így például Magyarországra – ahol a törvény nem tesz különbséget a kannabisz rekreációs és orvosi célú használata között. Számos súlyos beteg fordult már hozzánk, akik az egészségügyi állapotuk javítása miatt használnának vagy már használnak kannabiszt, de nincs lehetőségük ezt legális keretek között megtenni. Bár ezt a kérdést kielégítően csak a kannabisz gyógyászati célú engedélyezése rendezné (lehetővé téve az ellenőrzött hatóanyag-tartalmú kannabisz beszerzését), a dekriminalizáció segítene abban, hogy az öngyógyítás miatt ne fenyegessék a betegeket súlyos büntetéssel.

Mit értünk dekriminalizáció alatt a kábítószerek esetében?

A dekriminalizáció bevezetése a legtöbb esetben szemléletbeli fordulatot jelez. Ebben a keretben a kábítószerfogyasztást elsődlegesen nem rendészeti, hanem egészségügyi kérdésként kezelik, amiben az emberi jogok tiszteletben tartása is nagyobb hangsúlyt kap. Jogi szempontból a büntetések enyhítésének legfőbb indoka, hogy a fogyasztói típusú magatartások úgynevezett áldozat nélküli törvénysértések. Ez azt jelenti, hogy az elkövető tette mást nem érint közvetlenül, a bűncselekménynek nincs sértettje – vagyis a jogszabály a szerhasználót legfeljebb saját magától próbálja megvédeni.

Ebből kiindulva a dekriminalizációs modellek a fogyasztók büntetése helyett a szerhasználattal járó ártalmak minimalizálását tűzik ki célul. A rendészeti oldalon felszabadult forrásokat általában a megelőzés és az ellátórendszer fejlesztésére fordítják, valamint olyan intézkedésekre, amik segítik a problémás szerhasználók megfelelő ellátásba jutását és a diszkrimináció csökkentését.

Az Európai Drogmonitorozó Intézet meghatározása szerint a dekriminalizáció egy adott magatartás vagy cselekedet büntetőjogi státuszának megváltoztatására utal. A kifejezést rendszerint a kábítószerhasználatra vagy a személyes birtoklásra vonatkozó törvényekre alkalmazzák, míg az intézkedés a kábítószer-kereskedelem szabályozását nem érinti. Az ilyen szabályozási modellben a kábítószer megszerzése, tartása, fogyasztása ugyan illegális marad, ám ezeket a törvénysértéseket büntetőjogi felelősségre vonás helyett leggyakrabban szabálysértésként kezelik. Ez minimalizálja a büntetett előéletből eredő negatív hatásokat, melyek gyakran megágyaznak a szerhasználat fennmaradásának.

Hasonló megközelítést jelez a depönalizáció, ami a büntetések enyhítésére utal, és a büntetőeljárások büntetés nélküli lezárását eredményezheti. A depönalizációban a csekély mennyiségű kábítószer tartását vagy fogyasztását nem szabálysértésnek, hanem „csekély jelentőségűnek” minősítik és nem helyeznek kilátásba szabadságvesztést. Ezt a megközelítést alkalmazzák többek között Ausztriában, Németországban és Lengyelországban. A depönalizációban azonban a kábítószer tartása befolyásolhatja az eljárás alá vont egyén későbbi boldogulását a munkaerőpiacon és akadályozhatja az állami támogatások igénybevételét.

Minthogy a két modell közül a dekriminalizáció az, amely valódi garanciákat nyújt a kábítószerfogyasztóknak arra, hogy tettük hosszabb távon se járjon nem kívánatos következményekkel, ezért a TASZ már az ‘90-es években a dekriminalizáció mellett kötelezte el magát. A sorozatunkban is erre a megközelítésre fókuszálunk és következő cikkünkben azt mutatjuk be, hogy milyen viták zajlanak jelenleg az ENSZ-ben a dekriminalizáció témájában.