Könnyen párhuzamos univerzumokban találhatja magát az a gyanútlan szemlélő, aki a hazai kábítószerügy aktualitásairól az állam szócsövén, majd a szakmai szervezetek beszámolóin keresztül próbál tájékozódni. Míg például az EMMI által koordinált Kábítószerügyi Tanács ülésén csupa pozitívumot hallani, addig a civilek által szervezett Fehér Foltok az Ellátórendszerben konferencia alapvető hiányosságokra és súlyos problémákra világított rá. Mindkét eseményen részt vettünk és ismét arra jutottunk, hogy az érdemi párbeszéd és a partneri viszony oldhatná fel a kettősséget. Erre viszont az EMMI nem hajlandó.

A Kábítószerügyi Tanács idei első ülésén – amire negyed év helyett majdnem egy egész évet kellett várni – éles ellentét rajzolódott ki a minisztérium által közölt nagyszerű eredmények világa, és a szakmai szervezetek által tapasztalt rideg valóság között. Az EMMI képviselője büszkén jelentette, hogy a 2019-es évre sem csökkent a terület támogatása – csak arról feledkezett meg, hogy ez még mindig csak a negyede a tíz évvel ezelőtt biztosított forrásoknak. Csakhogy a civilek arról számoltak be, hogy nagyon távol van az idei források kifizetése: a tavaly megnyert kábítószerügyi pályázataikra még a szerződéskötés sem történt meg, így azok megvalósítását nem tudták megkezdeni.

Előnybe hozott rendészet a szakmai szervezetekkel szemben

A drogellenes stratégia készülő, 2019-2020-as akciótervével kapcsolatban az a minisztérium elvárása, hogy ugyanannyit kell költeni a kábítószerügy egészségügyi és rendészeti tevékenységeire. Pedig tudható, hogy a mindenkori magyar kormány évtizedek óta a többszörösét fordította a rendészeti intézkedésre, mint megelőzésre, kezelésre és rehabilitációra összesen. Hogy ez a jövőben még inkább így lesz, az abból is sejthető, hogy a régóta várt Fővárosi Kábítószer Egyeztető Fórum végül civilek és szakpolitikusok helyett a rendőrséggel szoros együttműködésben, rendészeti szellemiségben alakul meg.

A minisztériumot láthatóan meglepték a civilek tapasztalatai a prevenció igazságtalan működéséről: miközben a rendőrség bűnmegelőzés címén állami támogatással jut be az iskolákba drogmegelőzést végezni, addig a szakmai szervezetek csak pályázatokból tudják finanszírozni az iskolai szolgáltatásaikat. Nem is beszélve arról, hogy a prevenció törvényes végzéséhez szükséges ún. „szakmai ajánlás” igénylését az állandó átszervezések is nehezítik. Ahogyan az ülésen a Nemzeti Népegészségügyi Központ egy munkatársa megjegyezte: ha most végre egy évig nem szervezik át őket másik minisztérium alá, akkor megpróbálják rendezni a szakmai ajánlások helyzetét.

Ártalomcsökkentés – Prioritás hiánya vagy vészhelyzet

Amikor a Kábítószerügyi Tanács ülésén a szakmai szervezetek rákérdeztek az alacsonyküszöbű szolgáltatások (pl: tűcsere és más ártalomcsökkentő tevékenységek) támogatására, akkor ismét azt a választ kapták, hogy ez a terület sajnos nem élvez prioritást a stratégiában. A Nemzeti Drogmegelőzési Koordinációs Osztály vezetője szerint azokon a pontokon lehet külön állami forrásokra számítani, ahol fehér foltok vannak az ellátásban. A szakmai szervezetek ennek megfelelően Fehér Foltok az Ellátórendszerben címmel tartottak konferenciát feburár 28-án, ahol kiderült, hogy ilyen fehér foltok az ellátórendszer számos pontján találhatók. Az egyik fehér foltot éppen az ártalomcsökkentés hiánya adta, és ez nemcsak a zsákfalvakban, hanem Budapesten is probléma, ahol a két legnagyobb tűcsere 2014-es bezárását követően körülbelül 3000 kliens maradt ellátás nélkül. Az előadásokból kiderült, hogy egy részük már elsősorban nem intravénásan, hanem elszívva és elfüstölve (utcai nevén „fóliázva”) használ szereket, a maradék injektáló használót viszont a jelenlegi szolgáltatások csak kisebb számban tudják elérni. Csák Róbert kutatásából megtudhattuk, hogy a maradék alacsonyküszöbű szolgáltatók kulcsfontosságú szerepet játszanak. Budapesttel ellentétben Belgrádban teljesen betiltották a tűcseréket. Ezt követően a korábbinál sokkal kockázatosabb fogyasztói gyakorlatok terjedtek el, miközben a droghasználatot nem sikerült mérsékelni. Budapesten a néhány maradék tűcsere szolgáltatónak is sikerül elérnie, hogy a használók ritkábban osszák meg egymás között a tűket, ezzel is csökkentve a fertőzésveszélyt. Csák elmondta, hogy miközben a közgondolkodásban az ártalomcsökkentés még mindig tűcserét jelent, ezeknek a szolgáltatásoknak már az új fogyasztási formákra kellene reagálniuk – ha engednék őket működni.

Az előadásokat követő kerekasztal résztvevői érezhetően csalódottak voltak amiatt, hogy a Fővárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórumot (FKEF) a civilek helyett végül a rendőrséggel alakítják ki. Többen így is bizakodnak, hogy az FKEF hajlandó lesz az együttműködésre és felismeri, hogy a bezárások csupán más területekre tolták a nyílt színi szerhasználatot. A civilek abban is bíznak, hogy az új fórum nyitott lesz a szakmai érvekre, így támogatni fogja az ártalomcsökkentést, az utcai megkeresést és a kezelésbe juttatást.

Az ellátórendszer útvesztőjében

Más kihívásokkal küzd a kamaszkorú droghasználók ellátása. Nagyjából négy éve nyílt meg az első, serdülőkorú szenvedélybetegek addiktológiai gondozására vállalkozó intézmény Magyarországon, amelyet újabb tinirehabok követtek. Bár a kamaszok körében végzett droghasználati felmérések alapján az igény hatalmas rájuk, ritkaság, hogy teltházzal működjenek, aminek fő oka a kamaszkorú szerhasználók becsatornázásának nehézsége. Ritka, hogy egy egészségügyi szolgáltató ilyen szolgáltatásba irányítsa a fiatalokat, a kezelés első lépcsőjét jelentő, kamaszokat ellátó drogambulanciák pedig továbbra sem működnek. A Tiszta Jövőért Közhasznú Alapítvány elnöke szinte örömmel mesélte, hogy fél évvel a beadást követően tavaly ősszel csak elhalasztották az erre irányuló kérvényük elbírálását és nem elutasították el élből. Most abban a reményben dolgoznak, hogy áprilisig pozitív elbírálásban részesülnek. Szintén bizakodásról számolt be a szegedi Farkasinszky Terézia Gyermek- és ifjúsági rehabilitáció vezetője, akiknél jelenleg már a felépülő kamaszok 20%-a családsegítőkön keresztül, környező falvakból és szegregátumokból érkezik, tehát sikerült elérniük a célcsoportot. A tinirehabok többsége azonban most is alacsony kihasználtsággal működik és továbbra is kevés a lányok számára rendelkezésre álló osztály.

A fenti események alátámasztják azt az évtizede hangoztatott üzenetünk, hogy az ellátórendszer hatékony működéséhez elengedhetetlen, hogy az állam partnerként viszonyuljon hozzá, biztosítsa a munkájukhoz szükséges anyagi és szakmai támogatást, valamint használható válaszokat nyújtson az őket érő kihívásokra.