Azért még ne dőljünk hátra

Örülünk?

A Helsinki v Hungary ügy nagy győzelem, mert az Európai Emberi Jogi Egyezménynek nincs is kifejezetten a közérdekű adatok megismerésének lehetőségét biztosító cikke, mégis odáig fejlődött a bírósági gyakorlat, hogy a véleménynyilvánításhoz való jog szerves részeként – bizonyos körben – az állami információkhoz való egyéni hozzáférést is védelemben részesíti.

Ez egy évtizedeken átívelő jogfejlődés eredménye, amelynek a TASZ v Hungary ügy is fontos állomása volt, hiszen a Bíróság itt mondta ki először, hogy a sajtó mellett a társadalomban watchdog funkciót betöltő (azaz a közhatalom gyakorlóinak civil ellenőrzését végző) szervezetek is jogosultak adatokat igényelni az államtól, ha azok valamely közügy megvitatásához szükségesek. A Helsinki v Hungary ügyben a Helsinki Bizottság azért igényelt adatot, mert kutatásában azt szerette volna megvizsgálni, hogy a kötelező védőkirendelés folyamán milyen mintázat figyelhető meg az ügyeloszlásban, és ez milyen anomáliákra vezethető vissza. Mivel szintén watchdog funkciót betöltő szervezetről és a közügyek iránt érdeklődők figyelmére számot tartó adatokról van szó, Bíróság tulajdonképp részben korábbi ítéleteinek megerősítését végezte el. A Nagykamara azonban egyúttal tovább is lépett és kiterjesztette a közérdekű adatigénylésre jogosultak körét. Az ítélet egyfelől – a magyar és brit kormány érveivel szemben – megerősítette, hogy az állami információkhoz való hozzáférés jogát az Egyezmény igenis védelemben részesíti akkor is, ha ez az Egyezmény szövegéből nem tűnik ki első blikkre. Másfelől a Bíróság jelenlegi álláspontja szerint az állam akkor köteles egyes egyéni adatigénylési kérelmek teljesítésére, ha például az adatigénylés elengedhetetlen az egyén szabad véleménynyilvánításához (különös tekintettel az információk akadálymentes megismerésének és közlésének szabadságára). A sajtón és a watchdog szervezeteken kívül most már az Egyezmény biztosította védelemben részesülhetnek kutatók, írók, bloggerek vagy épp facebook-véleményvezérek. Az alanyi kör tehát jelentősen bővült, de a szabadságjog továbbra sem illet meg bárkit, ezért érdemes számítani további, mérföldkőnek számító ítéletek megszületésére.

Mindeközben Magyarországon

Míg a közérdekű adatok igénylői az újabb magyar ügy kapcsán Európa-szerte örülhetnek, nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az információkhoz való hozzáférés már inkább csak kegy Magyarországon. Ez azért lehetséges, mert az évekig húzódó – adott ügyet eldöntő – perekben a magyar kormány a végsőkig húzza az időt a nemzetközi pofonok bekapása előtt, ám közben különböző jogszabály-módosításokkal 1-2 havonta farigcsálja a hazai információszabadság kereteit. Az elmúlt 5 év alatt, vagyis a jelenleg hatályos – az információs önrendelkezésről és információszabadságról szóló – Info-törvény megalkotásának évétől kezdődően megfigyelhető a hazai információszabadság fejlődésében is egy ív – csak épp a szabadságjog szándékolt szűkítése és az állampolgárok előtti titkolózás erősödése mentén. A szégyenpadra a következő főbb állomásokon vezetett az út:

1.   2013 – az Infotörvénybe bekerül az átfogó, tételes és számlaszintű adatigénylés tilalma

2013-ra a parlament megelégelte, hogy oknyomozó újságírók vizsgálni kezdték az állami szerveket az esetleges „pazarló” közpénzköltések feltárása céljából, ezért a törvénybe iktatták, hogy a közfeladatot ellátó szerv gazdálkodását csak az arra hivatott állami ellenőrző szervek ellenőrizhetik, tehát mindenki nyugodtan alhat, mert az ügybuzgalmáról jól ismert KEHI és például a pártfinanszírozást meglehetősen óvatosan ellenőrző Állami Számvevőszék elvégzi a munka dandárját – mégpedig az állampolgárok szeme elől eltakarva.

2.   2014 – megágyaznak a TAO magánosításának

Már 2014 végén látni lehetett, hogy valami készül a sportfinanszírozás háza táján, amikor a sporttörvény módosításával a parlament lehetővé tette néhány sportági szakszövetség részére, hogy a TAO alanyoktól adókedvezménnyel jutalmazott támogatásban részesüljenek, ám közérdekű adatigénylések teljesítésekor megúszhassák a támogatások összesítéséről szóló mutatók publikálásával. Magyarul az állam adóbevételről mondott le egyes kiemelt látvány-csapatsport szakszövetségek javára úgy, hogy a kieső közpénz pontos útja és részletei titokban maradhattak, míg a támogatásban részesített szövetségek kiválasztása végig átláthatatlan, politikai összefonódásokkal terhelt folyamat eredménye volt – az egyes szakszövetségek élén szinte kivétel nélkül aktív politikai szereplőkkel.

3.   2015 – az adatigénylésre mért átfogó csapás

2015 nyarára a sikerrel érvényesített közérdekű adatigénylések miatti hatalmi frusztráció egy újabb Infotörvény-módosítást eredményezett. Az igazságügyi miniszter által előterjesztett javaslat a rendes bíróságok előtt addig hiába mantrázott adatkezelői érveket kötelezően alkalmazandó jogi szabályokká gyúrta: vagyis a parlament jogot alkotott a bíróságok előtt elvesztett adatigénylési perek képében kialakult kvázi precedensek megváltoztatására. Az elfogadott javaslat lehetővé tette, hogy az adatigényléseket az adatkezelők már arra hivatkozva is elutasíthassák, hogy a kért adat egy olyan jövőbeli döntés megalapozását szolgálja, amit talán meg sem hoznak, mert maga a döntéshozatali eljárás sem indult még meg; szerzői jogokra hivatkozva pedig hasonlóan szürreális módon korlátozták például a méregdrága tanulmányok megismerési jogát – elkerülve egy újabb Századvég-fiaskó bekövetkezését. A módosító-csomag leghajmeresztőbb eleme azonban kétség kívül az a rendelkezés volt, amely az adatkezelők számára lehetővé tette, hogy a másolás és postázás költségei mellett magáért az igény teljesítéséért is fizetséget kérjenek, ha úgy ítélik meg, hogy ez számukra már túlságosan sok vesződséggel jár. A gránitszilárdságúra toldozott Alaptörvénnyel is ellentétes jogszabálymódosítás azt célozta, hogy elvegye az adatigényléstől az emberek kedvét, kiváltképp azzal, hogy pontos szabályozás híján több mint egy éven át szabad mérlegelés tárgya volt a költségtérítés összege.     

4.   2016 – itt a közpénz, hol a közpénz, avagy a szektorális szabályokkal trükközés éve

Mivel az Infotörvény-módosításokkal igen gyorsan a figyelem középpontjában találta magát a kormány, 2016-ban új kreatív megoldásokkal kezdett kísérletezni és az állami vállalatokat egyenként próbálta kivonni az adat-közzétételi kötelezettség alól. Az ideológiai vezérfonalat az az elv adta, hogy az állami tulajdonban álló vállalkozások és intézmények üzleti titkai – sőt, tágan felfogott piaci érdekei – felülírják a közérdekű adatok közzétételi kötelezettségét. A jogalkotót később nem zavarta az a tény sem, hogy az említett vállaltok korántsem hagyományos piaci szereplők és az adófizetők pénzét költve nem bújhatnak az amúgy már létező üzleti titok szabályozás mögé. Különösen akkor nem, ha például több milliárd forint közpénzből megvalósított, hagymázas jegybanki CSR-ról van szó. A módosítások sorát a postáról szóló törvény nyitotta, sikerrel véve az AB alkotmányossági tesztjét. Ezt követte a Magyar Nemzeti Bank ügyleteit (így többek között az alapítványokba talicskázott közpénzeket) titkosító kísérlet, ami szerencsére kísérleti szakaszban is maradt. A többi köztulajdonban álló gazdasági társaság működését szabályozó törvény módosításakor pedig az indokolás kertelés nélkül kimondta, hogy információszabadság nem korlátozhatja aránytalanul a jogszerű nemzetgazdasági érdeket: azaz az adófizető azzal árt a közös ügynek, ha érdekli, mire és hogyan költik el a pénzét. A logika kristálytiszta, a trend aggasztó: az adatgazdák lassan egy többlépcsős érvrendszer segítségével torpedózhatják meg az adatigénylések teljesítését: 1. nem is közpénz-felhasználást érint a kérdés, 2. ok, közpénzről van szó, de akkor meg nem megismerhető a közérdekű adat, mert üzleti titok. 3. ok, közérdekű adat, talán mégsem üzleti titok, de csak akkor kapod meg, ha fizetsz, mert a közfeladatot ellátó szerv aránytalan munkaerőráfordítással tudja csak közzétenni.

5.   2016 – a férges cseresznye a sundaen: itt a költségtérítési rendelet

A 2015-ös Infotörvény-módosítással bevezetett költségtérítés fura jogi helyzetet eredményezett: a törvény már tartalmazta, hogy lehetséges költségtérítést kérni az adatigénylés teljesítéséért, de „elfelejtette” szabályozni, hogy mi minősül a költségtérítést megalapozó extra munkatehernek, illetve hogyan határozható meg az összeg,és mi annak a maximuma. Ez egy, a végrehajtást részletező rendeletre várt, és közel másfél évnek kellett eltelnie, mire a kormány megalkotta. A merészebb adatgazdák azonban már ezalatt az időszak alatt is költségtérítéshez kötötték a nekik nem tetsző adatigénylések teljesítését és mi is több, jogellenesen megállapított önkényes költségtérítés eltörlése iránt indított perben nyújtottunk jogi segítséget. A rendelet viszont kétség kívül új korszakot nyit: 4 óránál hosszabb munkaidő-ráfordítással teljesíthető adatigényléseket óránként maximum 4400 forintos illetménnyel felszorozva lehet megsarcolni az adatigénylőket, különben a kért információ rejtve marad. Arra továbbra sincs garancia, hogy ki és hogyan méri mostantól ellenőrizhetően, hogy az igények teljesítése ténylegesen mennyi időt vesz igénybe, mivel az állami szervek hasonló belső nyilvántartás vezetésére nem kötelesek (ezért nem tudja a közigazgatás a közadatok határköltség alapú beárazását sem elvégezni egy másik adatfajta esetén).  Tehát úgy látszik, marad az adatot titkoló szervek saját becslése, aminek objektivitásában semmi okunk kételkedni.

Az aggasztó részletek mellett az összkép elkeserítő. Továbbra is úgy látjuk, hogy a költségtérítés önmagában is korlátozza az információszabadság érvényesülését, mert csak a hatalom sunnyogását segíti elő aránytalan munkaterhet kiáltva és elhitetve az emberekkel, hogy nem közfeladat például a közös pénzünk költéséről való nyilvános beszámolás. Korábban is megírtuk, hogy az állam az effajta jogalkotással visszaél a hatalmával, mert a nyilvánosság tájékoztatása nem szolgáltatás vagy nyűg, hanem alapvető feladat. A közérdekű adatok megismerésére vonatkozó jog – kommunikációs alapjogként – az információk megszerzésének szabadságát, elismerését és gyakorlati biztosítását jelenti. A kormány akkor cselekedne helyesen, ha az átláthatóság visszaszorítása helyett, növelné az úgynevezett proaktív információszabadságot és nem kellene könyörögni a mindenkire tartozó adatok kegyelmes közléséért.

Ettől vagyunk jelenleg fényévekre, ezért bár fontos fejlemény a Helsinki-ítélet, még rengeteg a munka. Célul tűztük ki a költségtérítést megállapító jogszabályi rendelkezések megsemmisíttetését, és jogi segítséget nyújt a kíváncsiságukért megsarcolt állampolgároknak – kerüljön akár évekbe vagy egy újabb nemzetközi pofonba a kormánynak.