Egyre többen egyre hosszabb időre kerüljenek börtönbe?
A büntetőjog a számára rendelkezésre álló kényszereszközökkel a legmélyebben avatkozhat be a személyes szabadságba. A beavatkozási lehetőségek intenzitására tekintettel a törvényalkotó feladata, hogy jogalkotási jogosítványait ezen a területen a legvisszafogottabban alkalmazza. Csak a különösképpen védelmezett jogtárgyak és érdekek kirívó sérelme minősül elviselhetetlennek a társadalom számára.
Ezért a büntetőjogot csak ott szabad alkalmazni, ahol más társadalmi kontroll – mint pl. a polgári jog, közigazgatási jog vagy szabálysértési jog – nem bizonyul elégségesnek. A jogalkotó csak akkor folyamodhat hozzá, ha nincs egyéb olyan módszer az alapvető társadalmi érdekek megvédésére, ami kevésbé avatkozik be az egyén életébe.
Elmondható, hogy az új Btk. tervezete a szólásszabadság, a személyiségi jog védelme, valamint az önrendelkezési joghoz kapcsolható kábítószerrel visszaélés esetében ezeknek a követelményeknek nem felel meg, a büntetőjogot nem ultima ratioként veti be.
Olvassa el a TASZ álláspontját (pdf) az új Btk. tervezetéről>>
A magyar büntetőkódex reformja több mint egy évtizede napirenden van, emellett az új törvény előkészítésével párhuzamosan a hatályos szabályok is folyamatosan változtak. Módosítások azonban nem pusztán szakmai, hanem politikai megfontolásokból is születtek, nem ritkán egyedi ügyek ihlettek büntető novellákat. A büntető törvénykönyv felülvizsgálatára 2001. március 14-én bizottság alakult az Igazságügyi Minisztériumban, melyben egyetemi tanárok, bírák, ügyészek, ügyvédek és államigazgatási szakemberek vettek részt.
Az eredeti tervek szerint a kódex általános részében a szankciórendszer reformját valósították volna meg, lehetővé téve differenciáltabb jogkövetkezmények alkalmazását. Az új kódex előkészítésekor evidenciának tűnt, hogy eltérő eszközrendszert kell biztosítani a társadalomra kiemelkedő veszélyt jelentő súlyos és a kisebb súlyú bűncselekményekben megnyilvánuló bűnözéssel szemben. A kevésbé veszélyes, ugyanakkor az esetek többségét jelentő bűncselekmények elkövetőivel szemben inkább a hagyományos büntető igazságszolgáltatás rendszeréből elterelő eszközöket kell alkalmazni, ennek megfelelő célkitűzés a végrehajtandó szabadságvesztés büntetések arányának és tartamának csökkentése. A szabadságvesztés kiváltására nemcsak a szabadságelvonással nem járó szankciók alkalmazásával van lehetőség, hanem ebbe az irányba hat például a mediáció is. A büntetőjogi jogkövetkezmények rendszere és a büntetőeljárási megoldások együttesen eredményezhetik a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltságának megszüntetését.
A kodifikációs bizottság munkája azonban túlnyomórészt asztalfiókban maradt, a jelenlegi javaslat a szakmai nyilvánosság kizárásával készült, egy hónapot biztosítva az ötszáz oldalas anyag szakmai egyeztetésére. A büntetéskiszabási rendszer már amúgy is szigorú előírásainak további keményítése, a büntetési tételek általánosságban nem jelentős, de generális emelése melléjük rendelve az eljárási intézmények 2012. január 1-i változását, összességében a korábbi reformtervek deklarált elvetését jelentik. A javaslat fő célkitűzése a szigorúság, mert a Nemzeti Együttműködés Programja úgy fogalmaz, hogy a „jogszabály szigora, a büntetési tételek növelése, az életfogytig tartó szabadságvesztés többszöri alkalmazása, az áldozatok védelme meg fogja fékezni a bűnök elkövetőit, és világossá teszi a társadalom minden tagja számára, hogy Magyarország nem a bűnelkövetők paradicsoma.”
De vajon Magyarország most tényleg a bűnelkövetők paradicsoma? Magából az új Btk. tervezetéből is kiderül, hogy ez nincs így, hiszen a hivatkozott bűnügyi statisztikák szerint 1991-ben 100.000 lakosra 4253 db, 2010-ben pedig 4465 db ismertté vált bűncselekmény jutott, tehát a rendszerváltás után tapasztalt emelkedést, ami 1998-ban tetőzött, folyamatos csökkenés követte, a cselekmények 60 százaléka vétség.
A korszerű, a bűncselekmény jóvátételére épülő elképzeléseket az elmúlt években felváltotta az elrettentő, megtorló jellegű kriminálpolitika, és ezt az irányvonalat követi a mostani tervezet is, mely egyébként rendszerében nem különbözik a hatályos büntetőjogi szabályoktól. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a magas büntetési tételeknek általános elrettentő hatást tulajdonítanak, holott a szakma túlnyomó többsége szerint a hatékonyabb nyomozati munkának és a büntetőjogi következmények elkerülhetetlenségének van visszatartó ereje, valamint az sem mellékes körülmény, hogy a szankciót rövid időn belül, vagy csak évek elteltével alkalmazzák.
A bűnözés elleni küzdelemben a jogi eszközök előtérbe helyezése elvezet a büntetés túlértékeléséhez, ez olyan téves megközelítést eredményez, amely a büntetés alkalmazásától várja végül már nemcsak a bűnözés csökkenését, hanem a különböző kulturális, gazdasági problémák megoldását is.
