A TASZ álláspontja az elektív műtétek önköltséges PCR-teszthez kötéséről

Álláspontunk szerint az elektív műtéteket önköltséges PCR-teszthez kötni csak jogszabályi előírás alapján, és úgy is csak az esetek egy szűk körében megengedett. A betegek jogaival összeegyeztethetetlen, ha ezt a feltételt a kórházak minden műtétre és mindenkire nézve egyformán alkalmazzák. A helyzetet pedig kirívóan jogsértővé teszi, hogy erről a feltételről csak homályos tartalmú, pontatlan kormányzati Facebook-posztokból, sajtótájékoztatókból lehet értesülni.

Az emberi erőforrások miniszterének a mindössze néhánysoros facebook-posztjából derült ki május 7-én, hogy az újrainduló választható műtétek esetében a védettségi igazolvánnyal nem rendelkezőknél 48 órán belüli negatív PCR-tesztre van szükség. A Telex megkeresésére ehhez a minisztérium annyit tett hozzá, hogy „Aki nem oltatja be magát, az saját költségére kérhet PCR tesztet és gyorstesztet.” Május 13-i, tehát az eredeti posztot majdnem egy héttel követő sajtótájékoztatóján a Miniszterelnökséget vezető miniszter csak annyit mondott: „az egészségügyi kormányzat kialakítja a szabályokat”; valamint „aki önhibájából nem kapott oltást, annak nem helyes szerintem, hogyha fizetni kell, tehát aki regisztrált, annak semmiféleképpen nem kell szerintem fizetni”.

Álláspontunk szerint mindez összeegyeztethetetlen a jogbiztonság követelményével és a betegek jogaival.

A jogbiztonság követelményének szempontjából

Már tavaly szeptemberi álláspontunkban rögzítettük, hogy a kormány a koronavírus körüli jogi szabályozással módszeresen és súlyosan vét a jogbiztonság követelménye ellen. Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság követelményéről a következőket állapította meg: „a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára” [9/1992. (I. 30.) számú AB határozat].

A bizonytalan jogi helyzet fenntartása mostanra a kormány védjegyévé vált. Ezen belül is kirívó azonban, hogy az újrainduló elektív műtétekre vonatkozó tesztelési kötelezettséget mindössze a miniszter facebook-posztja említi meg: nemhogy jogszabály, de még hivatalos közlemény vagy az állami honlapokra (mint a koronavirus.gov.hu-ra vagy az NNK oldalára) feltöltött tájékoztató sem érhető el a témában. A kérdésről napokkal később sajtótájékoztatót tartó miniszter pedig konkrét válasz helyett csak a véleményének képes hangot adni, valószínűsítve, hogy fog készülni a témában szabályozás.

A kérdéses szabály valóban jogszabályba kívánkozik, és nemcsak azért, mert olyan alapvető életviszonyokat szabályoz, mint az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, hanem azért is, mert alapjogokat érint, amelyekről törvénynek kell szólnia.

A probléma azonban nemcsak elvi, hanem gyakorlati jellegű is. A miniszter kurta közleménye bizonytalanná teszi, hogy pontosan mi a szabály tartalma. Kérdéses, hogy a szabály csak azokra terjed-e ki, akik kifejezetten visszautasították a felkínált oltás lehetőségét. A minisztérium tájékoztatójából ugyanis nem egyértelmű, hogy a kötelezettséget bevezetik-e azokra is, akik szeretnék beoltatni magukat, de eddig nem fértek hozzá az oltáshoz (például mert nem kerültek sorra), vagy azokra, akik önhibájukon kívül nem vehették fel az oltást (például egészségügyi ok vagy várandósság miatt). Kérdéses az is, hogy ha csak a visszautasítókra terjed ki a szabály, akkor esetükben az oltás visszautasításának tényét hol és hogyan adminisztrálják, vagyis honnan származik az erre vonatkozó adat.

A szabály pontos megismerhetőségének hiánya magával hozza azt a veszélyt is, hogy a rendelkezést intézményről intézményre másképpen fogják alkalmazni. Lehetnek olyan kórházak, ahol – tekintettel a jogszabályi előírás hiányára – senkitől sem várják el az önköltségen végzett teszt eredményének bemutatását, máshol túlzott szigort vezethetnek be, de a legveszélyesebb az az eshetőség, hogy egyes kórházakban szelektíven alkalmazzák az előírást. A kellőképpen puha „szabály” ugyanis magában hordozza annak a lehetőségét, hogy csak azokkal szemben érvényesítsék, akikkel az egészségügyi ellátórendszer nem szeretne foglalkozni. Komoly diszkriminációs veszélyt hordoz tehát, hogy esetleg éppen a legkiszolgáltatottabb betegektől fogják elvárni az önköltséges teszt elvégeztetését, míg a jobb státuszú, jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező betegekkel szemben nem emelnek ilyen elvárást.

Alapvető információk hiányoznak tehát ahhoz, hogy a „szabály” jogi értékelését el tudjuk végezni. Az alábbiakban ezért inkább csak szempontokat tudunk adni a helyzet jogi megítéléséhez.

A „szabály” tartalma szempontjából

Az ellátás ingyenessége, a „szabályozás” diszkriminatív jellege

A magyar jogi szabályozásban és az Alkotmánybíróság gyakorlatában nincs olyan kialakult mérce, amely előírná, hogy az államnak pontosan milyen egészségügyi szolgáltatásokat kell ingyenesen biztosítania. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez alapvetően az állam gazdasági teherbíró képességének függvénye. Csak az olvasható ki az AB gyakorlatából, hogy az egészségügyi ellátásnak egy minimális szintjét feltétlenül elérhetővé kell tenni akkor is, ha annak költségét a beteg nem tudja előzetesen megfizetni (tb-járulék vagy költségtérítés formájában). Ilyenek az életmentő, illetve a maradandó egészségromlást elhárító sürgősségi beavatkozások. Ezeknek az ellátásoknak a biztosítása a betegek élethez és emberi méltósághoz való jogából kényszerítően következik.

A „szabály” azok hozzáférése között tesz különbséget, akiknek a törvény szerint járna támogatott ellátás. A PCR-tesztek önfinanszírozásának előírása abból a szempontból jelent sajátosságot, hogy nem azt az ellátást teszi térítéskötelessé, amelyet a beteg igénybe kíván venni, hanem egyes betegek elé egyfajta pénzügyi küszöböt emel, azaz nekik a PCR-teszt megvásárlásával „belépti díjat” kell fizetniük az egészségügybe.

Ezen a ponton kulcsfontosságú lenne ismerni, hogy a „szabály” pontosan kikre terjed ki, vagyis kiknek kell saját forrásból finanszírozniuk a PCR-tesztet. Egészen más a jogi megítélése ugyanis annak, ha az elé emelnek ilyen küszöböt, aki nem szeretné beoltatni magát, mint ha az elé emelnék, aki szeretné ugyan, de mindezidáig nem tudta felvenni az oltást.

A kérdés megítélésekor figyelembe kellene venni még egy tényezőt: hogy pontosan mely ellátások esetében áll fenn az önfinanszírozás kötelezettsége. A hírek az elektív, vagyis a tervezett műtétekről szólnak, de ezek között is nagy különbségek lehetnek. Vannak közöttük olyan beavatkozások, amelyeknek az elmaradása, halogatása, egészségügyi kockázatokkal jár, akár visszafordíthatatlan, akár maradandó egészségkárosodáshoz vezet. Ilyenek lehetnek például egyes onkológiai ellátások, műtétek. Mások azért nem halaszthatók, mert a beteg életminőségét súlyosan rontják a tünetek: például súlyos fájdalmakkal kell élnie, amin a műtét segíthetne. Erre példa az, ha valaki csípőprotézis-műtétre vár: az ellátás nem igényel azonnali beavatkozást, de műtét nélkül a beteg életminősége jelentősen rosszabb. Vannak azonban olyan beavatkozások is, amelyek esetében néhány hónapos halasztás nem okoz nagy sérelmet a beteg számára. Egyes korrekciós műtétek, bőrgyógyászati beavatkozások lehetnek példák ilyen műtétre. Az utóbbi csoportba tartozók szabadabban dönthetnek úgy, hogy sem az oltást nem veszik fel, sem a PCR-tesztet nem szeretnék megfinanszírozni. Akiknek azonban az ellátás sürgetőbb, nem dönthetnek ilyen szabadon: ők vagy fizetnek – ha tudnak –, vagy oltatnak – ha tudnak –, vagy halasztják a beavatkozást. Az ő számukra az önrendelkezési jog korlátozása elfogadhatatlan mértékű lesz. Kulcsfontosságú tehát a védettséggel igénybe vehető szolgáltatások megítélésekor azok alapvető, rászorultsági jellege: a legfontosabb egészségügyi beavatkozásoknak, amelyekre az érintett egészsége helyreállítása vagy megőrzése érdekében rászorul, mindenki számára elérhetőnek kell lenniük; azon ellátások esetében, amelyek nem ilyenek, indokolható lehet a betegek védettség alapján történő megszűrése.

A járvány és a korlátozások a társadalom legkiszolgáltatottabb, legszegényebb rétegeinek korábbi nehézségeit tovább fokozta, a szegénységben élők körében súlyosabb következményekkel jár – erről részletesen itt írtunk. A szóban forgó „szabály” az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférés tekintetében egyértelműen hátrányos helyzetbe hozza a legszegényebbeket, közülük is azokat, akik éppen azért nincsenek még mindig beoltva, mert a kormányzat nem fordít kellő figyelmet az ő oltásukra. Azokat, akik az oltáshoz sokkal nehezebben férnek hozzá, mert nincs kifejezetten nekik szóló tájékoztató kampány, számunkra elérhetetlen az internetes regisztráció stb. Ők azok, akik a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátásokat eleve rászorultsági alapon kaphatják meg. A kormányzatnak külön figyelmet kellene fordítania ezekre az emberekre, célzott intézkedésekkel kellene megelőznie a súlyos veszteségeket, a beavatkozások önköltséges PCR-teszthez kötése azonban épp ezzel ellentétes eredménnyel jár.

Általánosságban, a szabály pontos tartalmát nem ismerve azt lehet mondani, hogy az a különbségtétel, ami az oltást felvenni nem tudókat hátrányosabb helyzetbe hozza alapvető egészségügyi szolgáltatások igénybevétele szempontjából, mint a már beoltottakat, észszerű szempontokkal nem indokolható, ezért jogellenesen diszkriminál.

A „szabályozás” oltásra ösztönző jellege

Februári állásfoglalásunkban foglalkoztunk azon előnyök jogi megítélésével, amelyek az oltás felvételére sarkallhatják az embereket. Két fő megállapítást tettünk:

  • „az alapvető szolgáltatásokhoz (pl. tömegközlekedés, egészségügy, oktatás, hivatali ügyintézés, élelmiszerüzletek stb.) mindenkinek hozzá kell tudnia férnie, függetlenül attól, hogy be van-e oltva vagy sem”; illetve

  • „Azok számára, akik beadatják a vakcinát, a jelenleg érvényes korlátozásokat feloldhatják – így például mentesülhetnek a maszkviselési kötelezettség alól, látogathatják a vendéglátóhelyeket, közösségi tereket (színház, mozi, edzőterem, stb.) [...]. Ez nem jár a be nem oltottak jogainak szűkülésével, és mivel racionális alapja van (a fertőzőképesség megszűnése), véleményünk szerint nem okoz hátrányos megkülönböztetést.”

Korábbi álláspontunkat változatlanul fenntartjuk. A konkrét helyzet jogi megítélése szempontjából vissza kell utalni arra, hogy nem tudható: a most bevezetett „szabály” pontosan mely egészségügyi szolgáltatásokra vonatkozik, vagyis mennyire jelent akadályt az alapvető szolgáltatások elérésében.

Ha alapvető egészségügyi szolgáltatások is csak úgy elérhetők, hogy a nem oltottaknak ki kell fizetniük a PCR-teszt árát, az álláspontunk szerint jogellenes hátrányos megkülönböztetést okoz, vagyis alkotmányellenes. Nem alapvető szolgáltatások esetében ezt a különbségtételt – egyéb garanciák mellett – elfogadhatónak tartjuk.

A kérdést meg kell ítélni abból a szempontból is, hogy a kormány nem olyan helyzetet állít-e elő, amelyben egyes betegek számára ténylegesen nem lesz más választás, mint hogy szándékaik ellenére felvegyék az oltást. Ez a hatás hasonló ahhoz, mint amivel februári álláspontunkban annak a felvetésnek az apropóján foglalkoztunk, hogy az oltás felvételéért járjon egyszeri, 100 000 Ft-os ösztönző. Akkori álláspontunk szerint – amelyet jelenleg is fenntartunk – mérlegelni kell, hogy az ösztönző mekkora hatással jár az egyén akaratára. „Ha a kínált előny túlságosan nagy – írtuk februárban –, akkor előállhat olyan helyzet, hogy nem mindenki tudja szabadon eldönteni, hogy be kívánja-e adatni a védőoltást vagy sem. Esetről esetre lehet eldönteni, hogy ilyen veszély fennáll-e, hiszen nyilvánvaló, hogy az ösztönző mértéke – például a felvetett 100 000 Ft-os összeg – eltérő hatást gyakorol a szegényebb társadalmi rétegekben, mint a gazdagabbakban.”

Álláspontunk szerint az önköltséges PCR-teszt alkalmas lehet ilyen hatás kiváltására. A szegényebbek számára a csaknem 20 000 Ft-os tesztelési díj megfizethetetlen költséget jelenthet, így az ő számukra a választás nem az, hogy felveszik az oltást vagy sem (ezzel olyan szolgáltatásoktól vágva el magukat, mint az étterem, a mozi vagy a strand, amely egyébként sem feltétlenül elérhető a számukra), hanem az, hogy megkapják a kívánt egészségügyi ellátást vagy sem.

Másként fogalmazva: a PCR-teszt önköltséges előírása olyan magas küszöböt emelhet a szegényebb betegek elé, amit csak az oltás felvételével tudnak átlépni. Ezzel a kormány elveszi az érintett betegek döntési szabadságát az oltás felvétele szempontjából, vagyis súlyosan korlátozza az önrendelkezési jogukat.

Ennek jogszerűségéről szintén csak a szabály pontos szövegének ismeretében lehetne további megállapításokat tenni.

Összefoglalva megállapítható, hogy súlyos alkotmányos sérelmet jelent az, hogy a vonatkozó szabályokat nem alkották meg jogszabályi formában és azok nem megismerhetők az érintettek számára. A szabály ismerete hiányában nem tudható, hogy az pontosan milyen élethelyzetekre és milyen személyi körre fejti ki hatását. Bár erős a gyanú, hogy a „szabály” alaptörvény-ellenesen jogkorlátozó, az egyértelműen állítható, hogy a jogalkotás elmulasztása, a normavilágosság követelményének megsértése súlyosan Alaptörvény-ellenes.

Megosztás