A védettségi igazolvány azért diszkriminatív, mert nem a védettséget igazolja
Ha valaki a saját elhatározásából dönt úgy, hogy nem oltatja be magát, attól bizonyos feltételek teljesülése esetén nem jogsértő megtagadni az újrainduló szolgáltatásokat. Számos más esetet azonban egyszerűen figyelmen kívül hagyott a kormány, amivel jogellenesen diszkriminál. Állásfoglalásunkban azt vizsgáljuk, hogy a védettségi igazolvánnyal kapcsolatban megvalósuló szabályozás mennyire felel meg a korábban közölt jogi szempontjainknak.
Azóta, hogy februárban közzétettük a koronavírus elleni védőoltással kapcsolatos jogi kérdésekről szóló állásfoglalásunkat, változatlan az álláspontunk. Akkor annak kereteiről írtunk, hogy a később bevezetendő szabályok megalkotásakor milyen szempontokat kellene figyelembe venni, hogy ne legyenek diszkriminatívak. A kormány április 26-án hirdette ki annak szabályait, hogy milyen szolgáltatások igénybevételére jogosít fel a védettségi igazolvány.
Februári állásfoglalásunkban azt írtuk: ha valaki védetté válik a vírussal szemben, arra nézve nem indokolható tovább a korlátozások fenntartása egészségügyi és jogi szempontból sem. A korlátozó intézkedések célja ugyanis annak megakadályozása, hogy az emberek átadják egymásnak a vírust és megfertőződjenek. Így észszerű oka van annak, és nem jogellenes, ha szétválasztják a védettséggel már rendelkező, és még nem rendelkező embereket, és csak azokkal szemben tartják fenn a jogkorlátozásokat, akiknél ez feltétlenül indokolt.
Csakhogy a május elsején hatályba lépő kormányrendeletben meghatározott szabályok nem az alapján osztják ketté a társadalmat, hogy van-e védettségük, hanem az alapján, hogy van-e védettségi igazolványuk. Pedig a védettségi igazolvány – a nevével ellentétben – nem feltétlenül tanúsítja, hogy a tulajdonosa védett a vírussal szemben. A kártyát ugyanis már napokkal az első adag vakcina beadása után kipostázzák, noha a vakcinák csak a második dózis beadása után mintegy tíz nappal fejtik ki hatásukat. Sokan tehát úgy is felszabadulhatnak a korlátozások alól, hogy nem, vagy alig védettek, miközben az akár ugyanannyira védtelen oltatlanokra továbbra is vonatkoznak a korlátozó intézkedések.
Az oltás az idő előrehaladtával egyre inkább hozzáférhetővé válik. Az oltási terv viszont továbbra sem nyilvános. A februári állásfoglalásunkban arra is felhívtuk a figyelmet, hogy a regisztráció előírása és online felülethez kötése, valamint a széleskörű tájékoztató kampány hiánya a társadalom szétszakadását okozhatja: egyre szembetűnőbb, hogy jobb társadalmi helyzetű, jó egészségi állapotú fiatalok már az oltás második adagját is megkapták, miközben alacsonyabb társadalmi státuszú, de koruk, egészségük, munkájuk miatt jóval veszélyeztetettebb emberek még az első dózist sem vehették fel.
A rendelet nem foglalkozik azokkal, akik egészségi állapotuk miatt átmenetileg vagy tartósan nem olthatók: ilyenek például várandós nők a terhesség bizonyos szakaszaiban, egyes krónikus betegségekkel élők, vagy az oltóanyag egyes komponenseire allergiás személyek. Ők nem tudnak a vakcina felvételével védettséget szerezni, így nem szabadulhatnak fel a korlátozó intézkedések alól sem. Abból kiindulva, hogy a korlátozó intézkedések feloldása azok esetén indokolt, akik védetté váltak a vírussal szemben, megalapozható, hogy a nem oltható személyek ne részesüljenek ebben a kedvezményben. Az alapvető szolgáltatások számukra is hozzáférhetők maradnak. Hosszabb távon azonban olyan igényeikre is tekintettel kell lenni, mint a kultúrához, kikapcsolódáshoz való hozzáférés, ezeket a lehetőségeket nem lehet aránytalanul hosszú ideig korlátozni az oltást felvenni nem tudók számára.
A társadalom felosztása védett, és így „felszabadult”, valamint még nem védett, és így korlátozások között élő emberekre akkor elfogadható, ha ez az állapot átmeneti és meghatározott ideig tart. Nyilvánvaló, hogy most még nem lehet meghatározni egy konkrét időpontot, amikor ez a megkülönböztetés megszüntethető. Annak azonban nem lett volna akadálya, hogy a jogalkotó meghatározza azt a feltételt, amikor feloldja mindenki számára a korlátozást – a nyájimmunitás elérését.
A rendelet arra sem ad lehetőséget, hogy a külföldön beoltottak jogi értelemben is védettnek legyenek tekinthetők. Ez megkülönbözteti őket azoktól, akik ugyanazt az oltást kapták meg, de Magyarországon, így részesülhetnek a védettségi igazolvánnyal járó előnyökben. Ennek a megkülönböztetésnek nincs észszerű indoka.
Az viszont önmagában nem jogsértő, hogy akik saját elhatározásukból nem oltatják be magukat, nem vehetik igénybe az újranyitó szolgáltatásokat. A védőoltások kötelezővé tétele súlyos beavatkozás volna az emberek önrendelkezési jogába – ha ennél enyhébb eszközzel is elérhető, hogy beadják a nyájimmunitáshoz szükséges mennyiségű oltást, akkor azt kell választani. Az állam ösztönözheti az embereket a védőoltás felvételére, ennek legalapvetőbb eszköze lenne a megfelelő tájékoztatás, de társulhatnak hozzá olyan eszközök is, mint bizonyos előnyök kapcsolása az oltás felvételéhez. A megvalósult szabályozás épp erről szól. Az állampolgárok döntési szabadságát nem vonta el az állam, de annak, aki nem szeretné beoltatni magát, nemcsak azt kell mérlegelnie, hogy mennyire tart az egészségügyi kockázatoktól, de azt is, hogyan érinti, ha az újra nyitó szolgáltatások nem lesznek számára elérhetők. Ennek a megkülönböztetésnek racionális alapja van: aki nem védett a vírussal szemben, az a környezetére is veszélyesebb lehet, így önmagában nem jogellenes, ha a be nem oltottak nem mehetnek közösségbe.
Ám az oltást tudatosan nem választók hátrányos megkülönböztetése sem fogadható el bármeddig és bármilyen körben, ezért rájuk is vonatkozik, hogy a megkülönböztetés csak akkor jogszerű, ha meghatározzák, hogy milyen feltétel teljesülésekor oldják majd fel.
