Az intézmények nem tudják önmagukat felszámolni

Az ENSZ Fogyatékosjogi Egyezménye éppen ezért garantálja az összes ember, így a fogyatékossággal élő személyek számára is az önálló életvitelhez, autonómiához való jogot. Ezt az egyezményt hazánk 2007-ben ratifikálta, tehát lassan húsz éve jogszabályi kötelezettségünk van a tömegintézményeket bezárni, és a benne élő embereket valódi, egyéni vágyaikat, szükségleteiket tükröző lakhatásban részesíteni. Ez utóbbi lakhatást nevezi az egyezmény “közösségi lakhatásnak”, a hazai jogszabály pedig “támogatott lakhatásnak”. Ennek lényege, hogy a fogyatékossággal élő emberek a társadalom szövetébe ágyazottan, integráltan, valódi egyedi lakásokban, otthonokban élnek, ketten-hárman, azokkal, akikkel együtt szeretnének élni, a lehető legnagyobb autonómiát biztosítva. Ezt az intézménybezárási és közösségi lakhatást teremtő folyamatot nevezik “kiváltásnak”. 

2022-ben összegeztük utoljára a kiváltás hazai megvalósulását, a Kitagolás felülnézetből – Stratégiai újragondolásra volna szükség című írásunkban, amelyben „felülnézetből” néztünk rá a fogyatékossággal élő személyek lakhatására vonatkozó intézményi férőhely-kiváltási programok szomorú eredményeire. Azt tapasztaltuk, hogy nem haladunk előre ezen az úton, az intézményeket nem számolja fel a kormányzat, és az a kevés számú, “támogatott lakhatásnak” elnevezett otthon, amely létrejött, valójában nem közösségi lakhatás, hanem a nagyintézmény árnyékában felhúzott mini-intézmény. Az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága 2020-as jelentésében ezt meg is erősítette, és kimondta, hogy a magyar intézményi férőhelykiváltási gyakorlat rendszerszinten sérti a fogyatékossággal élő személyek jogait. A jelentés kiemelte, hogy az új “támogatott lakhatási” formák nem biztosítják az önálló életvitel és a társadalmi befogadás feltételeit, mivel az intézményi szemlélet továbbra is meghatározó maradt. Ennek oka alapvetően az, hogy a kormány az intézménytelenítés feladatát éppen azokra a nagyintézményekre tolta, amelyeknek ezáltal önmagukat kéne felszámolnia. Ezzel előre garantálta a folyamat kudarcát, hiszen az intézmények nyilván a saját működésmódjuknál maradva, saját intézményi hálójukon belül végezték el az átalakításokat. Az új, gyakran nem is olyan családias, inkább 12 fős “támogatott lakhatási” egységek többnyire kis települések perifériájára kerültek, és működésük továbbra is az intézményi kereteket tükrözi.

A TASZ 2023-ban úgy döntött, hogy az országos, felülnézeti áttekintést kiegészíti egy “alulnézeti” perspektívával is, azaz megvizsgálja, hogyan zajlik a kiváltás a gyakorlatban, az adott településeken, milyen hatása van az érintettekre és az ott élő, helyi közösségekre. A négy kistelepülésen végzett, többéves helyszíni kutatásunkban interjúkat készítettünk a helyi lakosokkal, települési vezetőkkel, intézményi dolgozókkal, és a helyszíni terepmunkánk során részletesen feltérképeztük a kiváltás helyi megvalósulását.

A kutatásunkban azt tapasztaltuk, hogy a nagyintézményből a falu szélére költöztetett fogyatékossággal élő személyek továbbra is elszigetelten élnek, a település életében nem tudnak részt venni. Jellemző, hogy a települések határában húzzák fel az egyen-házakat, amelynek környékén az infrastruktúra sem teszi könnyebbé a falu életébe való integrálódást (ld. a képen a házakat, illetve a betonozás hiányát).

„Az az út télen rettenet, óriás kátyúk, sár, elakadnak, a hót nem lehet letolni. Nagy probléma az út, az ellátottak sem tudnak kijönni.”  – mondta egy helyi önkormányzati képviselő is. 

A jogszabályi feltételek kijátszásának eklatáns példája, amikor a házak között kihagytak egy-egy üres telekrészt. A jogszabály ugyanis kötelezővé teszi, hogy ne egymás mellé épüljenek az otthonok, hiszen abból természetszerűleg egy szegregált településrész jönne létre. Ezzel a kis csellel tehát feloldhatóvá vált a jogszabályi tiltás megkerülése, úgy, hogy természetesen egymás mellett jöttek létre legtöbb helyen a mini-intézmények, egyértelműen szegregált településrészt létrehozva a fogyatékossággal élő embereknek. 

Ezekre a házakra, és az egész kiköltözés folyamatára jellemző, hogy sem az érintetteknek, sem a helyi lakosságnak nem volt különösebb beleszólása, hogy miként fog lezajlani a kiköltözés. 

„Pályázatban dőlt el, hogy ide a bolondok kerülnek. Azt mondták a képviselő elintézte, hogy itt legyenek bolondok” – mondta egy helyi lakos, iskolai dolgozó. 

A kiköltözés bár valamilyen minimális előrelépést valóban jelenthetett az érintetteknek, de valódi önállóságot nem segített elő. 

„Az mindenképpen jó, hogy most akár el tudnak menni boltba, meg hogy normális civil emberekkel is találkoznak.”  – mondta egy intézményi dolgozó. De mivel többnyire az addig a nagyintézményben dolgozó személyzet került át az új, kisebb méretű otthonokba is, ezért – érthető módon – vitték tovább magukkal a megszokott attitűdöt, módszereket, az önállóságra továbbra sincs lehetőség, továbbra sem ők döntenek a mindennapi életük legalapvetőbb kérdéseiben sem, például arról, hogy mikor mit esznek. Ahogy korábban a nagyintézményben, az otthonban is meg van a rendje, hogy mikor van az étkezés, s ettől nem lehet eltérni.

„Ezek a falu életét egyáltalán nem zavarják. Viszonylag izolálva vannak ott kint, nincs probléma velük. Nem is nagyon hallok olyat, hogy esetleg a falu lakosaival valami súrlódás lenne. Nem is nagyon járnak be. Ott azon a részen van egy bolt, oda be szoktak talán jönni, de nincs probléma velük. Lényegében észre sem veszi a lakosság, hogy itt van nekünk ez az intézmény. 75-en vannak azt hiszem. Az együttműködés teljesen kifogástalan, mert még a település rendezvényein is részt vesznek ezek.” – mondja egy önkormányzati képviselő.

Tapasztalataink szerint tehát ameddig a nagyintézményekre van bízva a koncepcionális és attitűdbeli váltás, amelyben önmagukat kéne teljességgel megszüntetni, addig nem lehet előrelépés a valódi önálló életvitel, autonómia megteremtésében. Az új otthonok valójában a nagyintézmény árnyékában, szegregáltan, intézményes logika mentén működnek tovább. Némi életmódbeli előrelépés ugyan tapasztalható esetenként, de valódi autonómiára, önrendelkezésre nem adnak lehetőséget. A forma változik, a tartalom marad. 

Ezért a részletes kutatásunk eredményeképpen egy javaslat-listát állítottunk össze a döntéshozók számára, hogy megelőzhető legyen a fogyatékossággal élő emberek méltatlan lakhatási és életfeltételeinek további romlása. 

1. Az újonnan létrejövő közösségi lakhatásokat úgy kell létrehozni, hogy ne a bezárásra ítélt nagyintézményre legyen bízva önmaga felszámolása.
2. A valódi közösségi lakhatásoknak úgy kell létrejönnie,  hogy azokat közösségi alapú tervezés előzze meg, az érintettek, a helyi közösség, az önkormányzat, és szakmai civil szervezetek bevonásával. Ebben legyen lényeges szempont az új otthonban élők valós integrálása a helyi közösségbe, a társadalmi befogadás feltételrendszerének megteremtésére.
3. A helyi szociális alapszolgáltatásokat fejleszteni kell, hogy a frissen a helyi közösségbe kerülő emberek is a részeseivé válhassanak. Ezáltal a helyi szolgáltatókat és civil szervezeteket is be kell vonni a szolgáltatás-tervezésbe, és erőforrást is kell allokálni a fejlesztésre. Olyan közösségi alapú szolgáltatásokat kell kialakítania, amelyek nem szegregálják a fogyatékossággal élő személyeket, hanem biztosítják a lakhatást és a támogató szolgáltatásokat, amelyekre szükségük van önálló életvitelük biztosítása érdekében.
4. El kell válnia egymástól a lakhatási és a többi szolgáltatási elemnek. Tehát az otthonban élők étkezése, munkahelyi lehetőségei, nappali programjai váljanak le a nagyintézményről, szervesüljenek a helyi közösség és társadalom egyéb részeibe.
5. Nem csak a nagyintézményt kell kiváltani, hanem az intézményi logikát, ellátási rendszereket is. Csoportos ellátási formák helyett egyéniesített ellátási formákra kell áttérni, az érintettek valódi, egyéni szükségleteire kell reagálnia. Csak így valósulhat meg az önrendelkezés, az autonómia.  Mindezekre a napirend egyéni kialakításánál, a mindennapi tevékenységek kötelező jellegének eltörlésénél, a paternalista, függőségi viszonyra épülő szolgáltatásnyújtások átformálásánál is figyelni kell. Személyközpontú, egyéni, önrendelkezésen alapuló, partneri szolgáltatásokká kell fejleszteni ezeket, ahol az érintettek a szolgáltatás igénybevevőjeként tudnak megjelenni.
6. Az új otthonokban dolgozó személyeket olyan mély, attitűdformáló képzésben kell részesíteni, ami reálissá teszi azt, hogy a közösségi lakhatásban nem a korábban megszokott, “túlgondoskodó” paternalista módszertannal dolgoznak tovább.

+1. Ehhez szükségszerű a gondnoksági viszony rendszerszintű felülvizsgálata is, hiszen nem lehetséges az autonóm életvitel megvalósítása a gondnoksági logikában. A gondnokság helyett a támogatott döntéshozatal módszertanának alkalmazása lehet kulcs az autonómia növelésében.