Mítoszok helyett: így valósulhatna meg a fogyatékos emberek önálló életvitele

Magyarországon tíz éve zajlik a bentlakásos intézetek bezárásának folyamata, de ebből alig érzékel valamit az a húszezer fogyatékos magyar állampolgár, akik még most is nagy létszámú, gyakran több száz fős, szociális intézetekben élnek. Habár történnek előrelépések, a kormány megközelítése alapvetően téves, és a megvalósítás is elhibázott. Hiába a hangzatos ígéretek, a kormány fittyet hány a kiköltöző lakók emberi jogaira a reform végrehajtásával. Ezzel pedig hosszú távon ássa alá fogyatékossággal élő állampolgárok ezreinek esélyét az önálló életre.

A magyar kormány a kitagolást nagyrészt EU-s támogatásokból finanszírozza, de ez önmagában nem jelent garanciát a források jogszerű felhasználására. A magyar kormány, a civilek és az Európai Bizottság közötti egyeztetésekről keveset tudunk, a közvélemény alig követi a pénzek felhasználásának változó feltételeit. Pedig a tét óriási: 51 milliárd forintból nyílhat meg az esély több ezer intézetben élő fogyatékos ember számára egy önállóbb életre az EU-s támogatások segítségével. A pályázati kiírást azonban 2018 februárjában felfüggesztették, azóta többször módosították, de az intézmények a mai napig nem nyújthatnak be pályázatokat.

A politikai csatározások, amelyeket különböző mítoszok öveznek, több ezer magyar ember szabadabb jövőjét veszélyeztetik. Hiába kecsegtetnek az EU-s támogatások a haladás reményével, ha a mítoszok felülírják az emberi jogi és szakpolitikai szempontokat, és a kormány rossz döntéseket hoz az uniós pénzek felhasználásáról. A kiadvány az alábbi 7 pontban foglalja össze, hogy mik a kitagolással és az EU-s forrásokkal kapcsolatos főbb tévhitek, és azok miért tévesek.

1. tévhit: A kitagolás egy hosszú, bonyolult folyamat és az EU-s pénzek nem fedezik az intézetek átalakításához szükséges költségeket.

Nem is kell, hogy fedezzék. Az EU-s forrásoknak nem célja az állami források helyettesítése, az EU-s támogatások mindössze kiegészítik az állami forrásokat. Ezt az érvet a kormányok valójában arra használják fel, hogy ne kelljen érdemben foglalkozniuk a szociális ellátórendszer igazságtalanságaival. Elvárásként támasztható a kormányokkal szemben, hogy saját állami forrásokat használjanak fel a jogsértő helyzet megoldására.

Fontos szem előtt tartani, hogy a rendelkezésre álló források végesek, a pénzt csak egyszer lehet elkölteni. Vagyis az intézményrendszer reformjának késleltetése csak elszívja a véges erőforrásokat az önálló életvitelhez szükséges támogató szolgáltatások kialakításától.

2. tévhit: Vannak fogyatékos emberek, akik nem tudnak önállóan élni.

Az önálló életvitelhez és közösségi befogadáshoz való jog minden fogyatékos emberre egyenlően vonatkozik. Nem kell önellátónak lenni ahhoz, hogy valaki önállóan élhessen. A támogató szolgáltatások segítségével az önálló életvitel magában foglalja a közösségben való élethez szükséges támogató háló kialakítását és működtetését (a hozzátartozók, barátok, professzionális támogatók segítségével).

A magas támogatási szükséglettel élő embereknek is joga van önállóan a közösségben élni. Az államnak nem az a feladata, hogy intézetekben (túl)gondozza azokat az állampolgárokat, akik sok támogatást igényelnek a mindennapi életben, hanem hogy megszervezze a közösségben a mindenki számára elérhető szociális hálót az önálló életvitel kialakításához és fenntartásához.

3. tévhit: A kis intézetek jogszerű alternatívát nyújtanak, ha nem állnak rendelkezésre az önálló életvitelhez szükséges közösségi szolgáltatások.

A kis létszámú, jellemzően 12 fős intézetekbe történő beruházások zsákutcát jelentenek a beköltöző lakók számára. Ezek az egy kaptafára szabott megoldások a régi intézeti rendszer paternalista szemléletét tükrözik, nem biztosítanak megfelelő kereteket a lakók megmagasabb fokú önrendelkezéséhez. Ezek az új szolgáltatások a régi intézetek befolyása alatt működnek tovább. És nincsenek további tervek arra, hogy a lakók kikerüljenek ezekből az intézményekből belátható időn belül. A valódi reform elmarad, mindössze annyi történik, hogy az állam áthelyezi a tömegintézményekből kisebb intézményekbe a fogyatékossággal élő embereket.

Ez nem jogszerű. Az államnak az a feladata, hogy minden fogyatékos embernek lehetőséget biztosítson, hogy önállóan, de a szükséges támogatással a közösségben élhessen. Mini intézetek építése helyett a helyi közösségeket, szolgáltatókat és a nyílt munkaerő-piaci szereplőket arra kell hatékonyan ösztönözni, hogy a fogyatékos emberek önálló életvitelét és közösségi befogadását elősegítsék.

4. tévhit: Az uniós jog nem nyújt garanciát arra, hogy a kormányok ne költsenek intézetekre.

Az Európai Unió és mind a 28 európai uniós tagállam ratifikálta a fogyatékossággal élő emberek jogairól szóló ENSZ egyezményt. Az uniós jog – beleértve az ENSZ egyezményt is – szilárd jogi alapot képez az Európai Bizottság számára, hogy a jogsértő projekteket felfüggessze abban az esetben, ha egyértelmű bizonyíték merül fel az EU-s kötelezettségek megszegésére. Az Európai Bizottság továbbá kötelezettségszegési eljárást is indíthat azokkal a tagállamokkal szemben, amelyek intézkedései a kohéziós politika keretein belül sértik az uniós jogot.

5. tévhit: Az uniós pénzekből új épületeket kell építeni a fogyatékos embereknek.

EU-s támogatások felhasználhatók az infrastruktúra (például középületek, szociális bérlakások felújítására) és a humántőke fejlesztésére (szakemberek továbbképzésére). A kettő kombinációja lehetőséget kínál a tagállamok számára az elavult szociális ellátórendszerük megreformálásához az önálló életviteléhez szükséges infrastruktúra és humán erőforrás fejlesztésén keresztül. Az Európai Strukturális és Befektetési Alapok innovatív szolgáltatások létrehozását célozzák, vagyis az egész szociális ellátórendszer reformjának katalizátorai, legyen szó akár az infrastruktúrába, akár az emberekbe történő beruházásokról. A fejlesztések irányulhatnak közszolgáltatások fejlesztésére (lakhatás, oktatás, foglalkoztatás, egészségügy, közösségi közlekedés), és magukban foglalhatnak speciális szolgáltatások kialakítását is, mint például a személyi asszisztencia szolgáltatás.

6. tévhit: Veszélyes kritizálni a kormányokat, mert a végén még nem költenek semmit az intézetek bezárására.

A támogatott lakhatás eredetileg azt jelenti, hogy a fogyatékos emberek is élhetnek úgy, mint bárki más. Vezetik a háztartást, munkába vagy moziba járnak, párkapcsolatban élhetnek. Akár lehet a mi szomszédunk is értelmi fogyatékossággal élő személy. Ez most a legritkább esetben valósul meg, az új szolgáltatások jellemzően kis települések szélén jönnek létre. Ha nem szólalunk fel a társadalmi kirekesztés új formái ellen, könnyen félreeső, nehezen hozzáférhető területeken alakítják ki az új szegregált szolgáltatásokat.

A jelenlegi kitagolási gyakorlat inkább kis intézetként képzeli el a támogatott lakhatásokat, mint valódi közösségi alapú szolgáltatásként. Ennek a lakhatási modellnek az elburjánzását nem szabad támogatni, mert a kis intézetekre irányuló valamennyi új beruházás növeli a felszámolásra ítélt szegregált szolgáltatások számát és csökkenti a valódi reform iránti társadalmi nyomást. A döntéshozókat számon kell kérni, hogy ne költsenek semmilyen intézet, intézményi gyakorlat fenntartására és kibővítésére.

7. tévhit: Vannak gyerekek, akiknek a “családi jellegű” intézetek jó átmeneti megoldást jelentenek.

A családi gondoskodást semmilyen intézmény nem pótolhatja egyetlen gyerek számára sem. Minden gyermeknek joga van családban felnőni. Ha egy gyereknek nincsenek szülei, vagy a szülei nem tudják őt gondozni, az államnak olyan alternatívákat kell biztosítani, amelyek lehetőséget adnak a családi környezetben való felnövekedésre. A gyermekotthonoknak nincs helyük a korszerű gyermekvédelmi rendszerekben.

A gyermekotthonok finanszírozása helyett a forrásokat a megfelelő helyre kell juttatni bővítve a családi gondoskodás keretében nyújtott kapacitásokat. Ilyen például a családba fogadás intézménye, ebben az esetben más család gondoskodik a gyermekről, vagy a helyettes szülői hálózat, ilyenkor helyettes szülők segítenek egy krízisbe került szülőnek a gyermeknevelési feladatok átmeneti átvállalásával. A nevelőszülői hálózatok is a családi ellátás kereteit teremtik meg, ha a vérszerinti szülők hosszabb ideig nem tudnak gondoskodni a gyermekükről, és ide tartozik az örökbefogadás is.

A fogyatékos emberek önálló életvitelről szóló videót alább tudod megnézni magyar felirattal. A videót a ENIL készítette az “EU-s források a jogainkért“ kampány keretén belül.