Zsámboki András: Félutas megoldások

A kilencvenes évek közepén a Soros Alapítvány támogatásával indult el országszerte az értelmi fogyatékosok kiscsoportos lakóotthonainak a szervezése. A program már akkor sem a hagyományos bentlakásosnál színvonalasabb elhelyezési formáról szólt, hanem arról, hogyan lehet az intézeti életformához szokott fogyatékos lakókat önálló életvitelükben segíteni. A lakóotthont akkoriban úgy is hívták: félúton-ház. Arra szolgál, hogy az önállóságra törekvő értelmi sérültek kipróbálhassák magukat, mielőtt végleg kilépnének az állami gondoskodásból. Jelenleg Magyarországon kétszáznál is több kiscsoportos lakóotthon működik, az összes gondozásban lévő értelmi fogyatékosnak ugyanakkor kevesebb, mint a nyolcada él itt. Folyik a vita, hányat kéne még építeni, hogy utolérjük Európát – közben pedig homályba merül: eredendően nem ingatlanfejlesztési, hanem gyógypedagógiai programról volt szó.

„A színjátszócsoportunk egy amatőr fesztivál keretében fellépett Székesfehérváron” – meséli Szilasy Katalin, a tekerespusztai rehabilitációs intézet igazgatója. „Várunk a Vörösmarty Színház oldalában, amikor szól az egyik fiatal férfi lakónk, hogy segítsek neki megtalálni mosdót. Megyünk be, ő elöl, mert hajtja a szükség, én mögötte lemaradva. Odaér a ruhatároshoz, szót váltanak, mire a lakónk, mintha darázs csípte volna, kirohan. Csak annyit kértem, hogy előbb regisztráltassa magáT, magyarázkodott nekem a ruhatáros. Na, a mi lakónk azt a szót, hogy regisztrálni, nem ismerte, azt viszont, hogy kasztrálni, igen. Úgy gondolta, ennyit nem ér neki, hogy könnyítsen magán.”

A történet – mint mindig, amikor két világ találkozik, és nem értik meg egymást – vicces, ráadásul a „normális” oldalon állva be kell látnunk, a mi világunk a hülye. Miért is kell egy pisiléshez regisztrálnia magát az embernek?

A szakember persze ebben a történetben mást is lát. A hőse még az enyhe értelmi fogyatékosok közt is jó intellektusúnak számít – ismerte a kasztrálni szót –, viszonylag bátor is – ő maga kérdezte a ruhatárost –, egy szimpla kommunikációs zavarnak mégis teljes megfutamodás lett a vége. „Az intézeti fogyatékosok a kinti élethelyzetekkel kapcsolatban eredendően bizonytalanok” – magyarázza Szilasy Katalin. „Ha az a tapasztalatuk, hogy az ilyen helyzetekből ők vesztesen kerülnek ki, egy idő után már a kudarc lehetőségét is kerülik”.

Márpedig ilyen mentális diszpozícióval nem lehet élni a kinti a világban. „Elég egymás után három olyan eset, mint ez a mosdókeresős, és a sérült nem mer kimenni az utcára” – mondja az igazgató asszony. Egy olyan autonómiára felkészítő programnak, mint amilyennek a lakóotthon is része, avval kell kezdődnie, hogy az intézetlakók ráéreznek a maguk hozta döntések ízére; utána ki kell találni, hogyan lehet őket a függetlenség felé vezet úton motiválni; a kinti világhoz szükséges ismeretek begyakorlása, a szoros értelemben vett felkészítés csak ezután kezdődhet.

„A cél az, hogy a kiköltöző ne csak földrajzi értelemben lakjon az intézeten kívül” – mondja Szilasy Katalin, „boltba, fodrászhoz is oda járjon, kinn dolgozzon, használja a kinti intézményeket, vegyen részt a munkatársak, a szomszédok közös dolgaiban”. Kevesebbel nem szabad beérni, az integráció minden újabb foka ugyanis újabb biztonsági elemet jelent a kinti életben. „Gondoljunk csak bele, milyen kiszolgáltatottak lennénk magunk is a családunk, a kollégáink, az ismerőseink védőhálója nélkül”– mondja az igazgató asszony. Pedig nekünk ép az értelmünk.”

Ezek után nincs benne semmi meglepő, hogy a kiköltözésre felkészítő program hat évig is eltart, közben pedig gyógypedagógusból, szociális munkásból és egészségügyi ápolóból álló csapat tréningezi folyamatosan a résztvevőket.

Rossz hasonlatok

„Ahhoz, hogy az ember megértse, hogyan működik egy önállóságra felkészítő program, két közkeletű hasonlattal kell leszámolnia. Az egyik, hogy az értelmi fogyatékos olyan, mint egy gyerek. A másik, hogy a lakóotthon olyan, mint egy család” – mondja Hajduné Reith Mónika, a tekerespusztai intézet vezető gyógypedagógusa. „Az előbbi veszélyes, az utóbbi egyszerűen hamis” – teszi hozzá.

A gyerekhasonlat attól veszélyes, hogy számos helyzetben nagyon is működik – éppen csak az önállóságra nevelésben nem használható. Az elmeszakértők jellemzésében is visszatérő fordulat, hogy «egy tízéves szintjén rekedt meg a szellemi fejlődésben». Felnőtt fogyatékosokat gondozók is rendszeresen számolnak be a gyermekpedagógiából ismert jelenségekről (határok feszegetése, a figyelem kizsarolása). Többnyire azonban arról van szó, mondják a szakemberek, hogy az ép felnőttekből utódgondozási ösztönöket vált ki az értelmi sérült, vagyis ők „látják bele” a gyereket.

Tekerespusztán az egyik, délutánjait vonatozással töltő süketnéma férfilakó rendszeresen ajándék ruhadarabokban szokott visszatérni. „A múltkor egy rózsaszín, horgolt kardigánban jött meg. Nyilván egy idősebb asszonynak esett meg rajta a szíve, és adta neki oda a sajátját” – meséli Szilasy Katalin. „A baj csak az, hogy úgy szeretik őket, mint a húsvéti nyuszit” – teszi hozzá. „Egy napig, jaj, de édes, de ha törődni kell vele, akkor nyomban büdös”.

Márpedig a pedagógia a felelősségvállalással kezdődik – ami gyakran éppen keménységet kíván. „Nem szabad a lakót avval hitegetni, hogy mi leszünk neki az anyja, mert anyja nincs neki, nekünk viszont akkor is itt kell lennünk mellette, amikor nagy gáz van” – mondja Kolutácz Györgyné, a mohácsi Pándy Kálmán Intézet igazgatója. Gázos helyzet pedig akad, olyan is, amelyik végül rendőrségen ér véget. „A bentlakásos otthonban minden van, ami odakinn a világban, csak a mi lakóink esendőbbek” – mondja Kolutáczné asszony.

A felnőtt bentlakásos intézetek lakói többségükben az állami gondozás különböző gyerekintézményeiből érkeznek, kisebb részük a szülő halálakor kerül állami gondoskodásba, néhányukat pedig „fáradó családok” hoznak be. Az utóbbiak szembesülnek a legnehezebben az „örök gyermek” ideálképének hamisságával. „Az egyik szülő kikérte magának, amikor rákérdeztem, hogy szed-e fogamzásgátlót a lánya” – meséli Kolutácz Györgyné. Azóta egyébként a lány szed, és boldog párkapcsolatban él az egyik lakóotthonban, teszi hozzá.

Legfőképpen azért kell leállítani, hogy a felnőtt értelmi sérültet gyermekként kezeljék, mert ez az előfeltétele, hogy a felelős magatartás ízét megérezzeTekerespusztán ennek megfelelően „nulladik számú” eszköznek tekintik a lakókkal a kölcsönös magázódást. „Tisztában vagyok vele, hogy ez csak forma” – mondja Szilasy Katalin. „Avval is, hogy kiveszőben lévő forma, amit lassan kiszorít az általános tegeződés. Mégis van jelentősége.” Az itt dolgozók a megmondhatói, hogy két magázodó ember viszonyában több a felelősség. Az igazgató példának a számonkérést hozza föl. „Nem mindegy, hogy azt mondom: »Ejnye, ejnye, Janicsika, már megint kitörted az ablakot. Vagy azt: Maga kitörte az ablakot. Nem az első alkalom ez, János.”

Akkor is nagy a magázás jelentősége, ha a lakók egy része „visszanénizi-bácsizza” az intézeti dolgozókat. „Azoknak a lakóknak, akik valamilyen gyermekintézetből kerültek hozzánk, éppen a magázás jelenti az egyik választóvanalat. Evvel jelezzük, hogy felnőttnek tekintjük őket, felnőtt magatartást várunk el tőlük. Ettől persze még nehéz őket leszoktatni, hogy néninek szólítsanak”- mondja Reith Mónika.

És választóvonalat jelent a magázódás az intézet történetében is. A rendszerváltás előtt ezek a bentlakásos otthonok rendesen totális intézmények voltak, ahol »csendőrpertu« járta, meséli Szilasy Katalin. A gondozók tegezhették ugyan a gondozottak, de visszafelé muszáj volt magázni. „Azoknak az idős lakóinknak, akik már az előző rendszerben is itt éltek, a kölcsönös magázódás azt is jelenti: az a korszak véget ért. Ugyanez áll a pályájukat a régi rendszerben kezdő kollégákra is” – teszi hozzá az igazgató asszony.

Egy önállóságot célzó programban azért is kell ezt a módszert választani, mert a felnőtt értelmi fogyatékosok tréningezése más logikát követ, mint a függetlenedésre maguktól is törekvő serdülőké. Nagyon leegyszerűsítve: a serdülőket fogni kell, a felnőtt értelmi fogyatékosokat küldeni. A gyakorlatban bonyolultabb a dolog: döntési helyzetbe kell őket hozni. „Valódi döntési helyzetbe” – pontosít Reith Mónika. Felnőtt emberekkel ugyanis nem lehet „életesdit játszatni”. Nem lehet imitálni azokat a szituációkat, amelyekbe odakinn kerülhetnek, ahogy pirosponttal sem lehet jutalmazni a helyes válaszokat. „Olyan helyzetekre van szükség, amelyeknek a következményük a jutalmuk. Vagy a büntetésük” – teszi hozzá a vezető gyógypedagógus. A gond csak az, hogy ilyenből az intézetben kevés adódik.

„Pontosabban dolgozni kell rajta, hogy legyen” – szól közbe Szilasy Katalin. Lehet, hogy a konyhás kolléga csak kanalat ad a rizseshúshoz, de akkor szóvá kell tenni a kést-villát. Lehet, hogy erre azt mondja: ő is csak kanállal eszi. Ez azonban az ő választása, hangsúlyozza az igazgató. A lakónak meg kell adni a lehetőséget, hogy evőeszközt válasszon, különben sose nyúl majd se késhez, se villához. Akadnak persze kemény helyzetek is: amikor például az egyik lakó megveri a másikat. „Kezdetben abból indultunk ki, hogy nem kell az ilyesmibe bevonni a rendőrséget, hiszen az értelmi fogyatékosoknak korlátozott a büntethetősége” – meséli Szilasy Katalin. Az ismétlődő esetek nyomán azonban be kellett látniuk: valódi következmények hiányában hovatovább felelőtlenségre ösztönzik az agresszív lakót. Végül rábeszélték a verés sértettjét, tegyen büntető feljelentést. „Volt meglepetés, amikor kiszállt a rendőrség, de az igazi megdöbbenés akkor következett, amikor az elmeorvos megállapította: az elkövetőt fogyatékos állapota nem gátolta a következmények belátásában.” A bíróságon felfüggesztett szabadságvesztéssel végződött az ügy, a legfontosabb következmény azonban az volt, hogy az intézetben azóta nem került sor agresszióra a lakók között.

„Tudatosan nem hozunk be minden szolgáltatást az intézet területére. Legyen szó szakkörről vagy fejlesztő pedagógiai foglalkozásról, akkor szolgáljuk az irántuk érdeklődő lakóink javát, ha kitesszük őket a külső élethelyzeteknek. Küzdjenek meg érte, ha igénybe akarják venni”- mondja Reith Mónika. Aztán ha az autonómia bizonyos fokát így elérték, akkor – de csak akkor – lehet új célt kitűzni. Nagyobb önállóságot, több felelősséggel.

Az autonómiára motiváló erők sorában kitüntetett helye van a lakóotthonnak: a függetlenedő intézeti lakók szemében a szabadság megtestesülése. „A polgárdi lakóotthon a hozzá kapcsolódó életviteli szabályok révén elsősorban autonómiát fejlesztő eszköz” – mondja Reith Mónika. Edzésben tartja, illetve erősíti lakói képességeit. Létezik azonban egy másodlagos feladata is. „Nagyon sok bentlakásos intézeti fogyatékosban mozgat meg nagyon nagy erőket pusztán azáltal, hogy tudnak róla és a kiköltözés lehetőségével csábítja őket. Ez a másodlagos funkciója bizonyos értelemben fontosabb az elsődlegesnél” – teszi hozzá. Ez ugyanis nemcsak azt a nyolc embert érinti, aki a falai közt élhet, hanem mind a kétszázegynéhány tekerespusztait. „Az intézetiek többsége soha el nem éri az autonómiának a lakóotthonhoz szükséges fokát, , mégis hajtja őket a tudat, hogy máshol is lehet élni” – vallja a vezető gyógypedagógus.

Legyenek bármilyen alaposan végiggondoltak a tekerespusztai pedagógiai elvek, részletesen kimunkáltak a gyakorlati alkalmazásai, a polgárdi lakóotthon működési modellje csupán egy a lehetséges sok közül. A mohácsi Pándy Kálmán Intézetben bár szinte ugyanezekkel a problémákkal küzdenek a dolgozók, más értékrend alapján másféle gyakorlatot alkalmazva találnak megoldásokat.

Harcban a stigmákkal

„Amikor húsz évvel ezelőtt elvállaltam az intézet vezetését, a Pándy elődjét mindenki csak úgy emlegette, mint az elmeszociális otthont a város Pécs felőli végén” – meséli Kolutácz Györgyné. „Az is volt. Kórházi körülmények között ápoltak-gondoztak itt 160 embert. Voltak férfi kórtermek, női kórtermek, közösségi tér viszont egy négyzetméternyi se. Se ebédlő, se társalgó. El volt különítve a folyosó végén a zártosztály, egyébként pedig együtt ápolták mindenkit: a magatehetetleneket az önellátásra képesekkel, a pszichiátriaiakat az értelmi fogyatékosokkal.”

Innen kellett elindulni. Először az ágyban fekvő betegeknek lett külön ápolási részlege, aztán a pszichiátriai betegnek, illetve az értelmi fogyatékosnak. Közben az óriás kórtermek is „zsugorodásnak indultak”: ma az intézeti lakók kétágyas szobákban élnek. Nemcsak az intézetnek van saját ebédlője, minden részlegen külön teakonyha, mosófülke, tévészoba működik. A tetőtérben pedig 150 négyzetméteres közösségi termet alakítottak ki, ahol akár színházi előadások is tarthatók.

„A terek átszabása persze csak a lehetőségét biztosítja egy magasabb színvonalú intézeti működéshez” – figyelmeztet az igazgató asszony: az intézeti munka rangját ugyanis a szolgáltatások minősége adja meg. „Mi mindenesetre igyekeztünk”– teszi hozzá. Az intézetnek mára két zenekara van, tánccsoportja, a színjátszókör pedig évente két bemutatóval rukkol elő: egy zenéssel és egy prózaival. A tetőtér végében képzőművészeti műhely működik – összesen hat foglalkozásvezető szervezi a kulturális és sportprogramokat.

„Szakköreink nagy része már a kilencvenes évek végén is működött, addigra már láttuk az irányt, szakmailag hova akarunk eljutni” – meséli Kolutácz Györgyné. A baj csak az volt, hogy a városban ebből még nem sokat érzékeltek: a Pándy még mindig az a városszéli elmeszociális otthon volt a mohácsiak szemében, mint a rendszerváltás előtt. „A lakóink, ha kimentek vásárolni, ügyet intézni, magukon érezték az intézetiség stigmáját” – meséli az igazgató asszony. De nemcsak ők, az intézeti dolgozók is úgy érezték, odakinn kevés a becsületük. Ha ki nem is mondták, de éreztették velük: a munkájuk nem ér annyit, mint a „rendes betegekkel” foglalkozó egészségügyiseké. „Akkor döntöttem úgy, hogy kimegyünk az intézetből, és megmutatjuk, mit értünk el.”

A Pándy tánccsoportja és színjátszóköre először 1998-ban lépett fel a főtéri művelődési házban. „Úgy gondoltam, aki eljön megnézni minket, ne csak együttérzésből tapsoljon a végén. Legyen minden ebben az előadásban olyan, amilyennek lennie kell: a táncosok mozgásától a ruhákig.” Nagyon sok munka volt a abban a fellépésben, a végén nem is maradt el a siker. A Pándy tánccsapata azóta is fellép minden évben városi fesztiválon, a zenekar és a színjátszókör bemutatói is nyilvánosak. A művészeti műhelyük legjobb alkotásaiból külön tárlat nyílt Pécsett az EKF-program keretében. „Én nem mondom, hogy most mi vagyunk a város büszkesége, de Mohácson mindenki tud rólunk, és semelyik pándysnak sem kell szégyenkeznie amiatt, hogy honnan jött” – mondja Kolutácz Györgyné.

A látogatónak elsőre az szúr szemet, hogy a fejlesztőpedagógia egyes elemei mennyire másképp működnek itt, mint Tekeresen. Itt az a cél, hogy minél több közösségi szolgáltatást hozzanak be az intézmény falai közé, ott az, hogy minél inkább ki kelljen menni értük. Itt a négy lakóotthoni épület a bentlakásos intézet bejárat felőli oldalán áll, ott nyolc kilométer választja el őket egymástól. Itt külön lakóotthont tartanak fenn nemcsak a pszichiátriai betegeknek, hanem a magukat ellátni képtelen értelmi sérülteknek is. Ott csak teljesen önellátó lakók költözhetnek ki az intézetből.

A mohácsiakNál is cél, hogy a lakó kimenjen az intézetből, ám ezzel egyenrangúan fontos, hogy alkalomadtán vissza is léphessen egy függetlenebb életformából a védettebbe.

„Elismerem, sok tekintetben mást gondolok az integrációról, vagy a vegyesprofilúságról, mint ami éppen divatos a szakmában” – mondta Kolutácz Györgyné. „Én a szociális intézmények »vegytisztaságával« szemben inkább »koedukáció« párti vagyok, ahogy a bentlakásos intézet és a hozzá kapcsolódó lakóotthonok tekintetében is a kölcsönös átjárhatóságot képviselem.”

Mit jelent ez a gyakorlatban? A szociális szférában egészen a rendszerváltásig általánosak voltak a csak férfi, illetve csak női bentlakásos intézetek. Akkor döbbent rá a szakma: mennyivel egészségesebbek a koedukált intézmények. Ugyanekkor kezdték szegregálni – profiltisztítás címén – az idős, intenzív gondozást igénylő értelmi fogyatékosokat a fiatalabbaktól, mindnyájukat pedig a pszichiátriai betegektől. „Értem én, hogy egy idős értelmi fogyatékosnak másfajta ellátásra van szüksége, mint egy pszichiátriai betegnek” – hangsúlyozza Kolutácsz Györgyné. „Ettől azonban még nem kell magát az ellátást biztosító intézményt is kettévágni. Számos olyan esetnek voltam az intézetünkben a tanúja, amikor egy pszichiátriai beteg önbecsülését az adta vissza, hogy segíthetett egy nálánál is elesettebben: egy idősebb vagy súlyosan sérült értelmi fogyatékoson. Az a jó, ha minél többféle ember él együtt, ettől lesz kerek a világ.”

Kitagolás, felszámolás

Verdes Tamás, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa szerint minden felnőtt fogyatékos korára, fogyatékosságának mértékére való tekintet nélkül „kitagolható”: megfelelő felkészítéssel nagy intézetből lakóotthonba, hovatovább védett albérletbe költöztethető. „Észak-amerikai és nyugat-európai tapasztalatok sora bizonyította, hogy az intézményes ellátás az alternatív lakhatási formákhoz képest csak rosszabb életminőséget képes biztosítani, korlátozza a lakók autonómiáját, hosszútávon pedig magát az autonómiára való törekvést is kiöli belőlük. Az alternatív lakhatási formák mellett szóló legfőbb érv mégis az, hogy nem létezik az értelmi fogyatékosoknak olyan humán szükséglete, amelyet csak egy nagy létszámú intézetben, a normálistól nagyon különböző körülmények között lehetne kielégíteni. A nem intézményes lakóformák adják meg annak a lehetőség, hogy ezek az emberek normális életet élhessenek.”

Érdemes itt megállni egy pillanatra. A TASZ-nak a teljes kitagolást célzó álláspontja mögött nagyon hasonló tapasztalatok állnak, mint amilyenekről a gyakorló fogyatékosintézeti vezetők is beszámolnak, éppen csak a belőle levont következtetéseikben mennek messzebbre. Abból, hogy egy intézet sikeresen hajtja végre autonómiára nevelő programját, szerintük nemcsak az következik, hogy több lakó költözhet ki, hanem az is, hogy végül magát az intézetet be lehet zárni. A TASZ nézetei nem módszertanilag mások, mint a hazai fogyatékosellátásban elfogadottak, hanem a rendszer egészét illetően radikálisabbak – ha tetszik: forradalmiak.

Verdes Tamás persze metodlógiailag sem hagy helyet a megalkuvásnak. A nyugati példák ismeretében visszutasítja, hogy a kitagolás során az intézetek engedményeket tegyenek a lakóotthonok önállóságából. „Nem igazi kitagolás az, ha a lakóotthon ott van az intézet udvarán, a lakók pedig dolgozni, ügyet intézni visszajárnak az intézetbe. Ilyenkor csak látszat a függetlenség, elhitetik a lakókkal, hogy önállóak, valójában az intézet terjeszti ki a befolyását az anyaintézményen túlra is” -figyelmeztet.

A Verdes Tamás által kívánatosnak tartott kritériumoknak egyik fogyatékosintézet sem tesz maradéktalanul eleget: ahol jobban állnak a „minőségi szemponttal”, ott elmaradásban vannak a „mennyiségivel”, és fordítva. Polgárdiban ezek szerint „igazi” ugyan a lakóotthon, a kitagolás azonban csak a lakók töredékét érinti: a 210 fogyatékosból 8-at, az is mind enyhe értelmi sérült. Mohácson ezzel szemben a 160 lakóból 54-en részesülnek a lakóotthon jótéteményeiből, köztük enyhe, középsúlyos, sőt súlyos sérültek is. A kitagolásuk azonban Verdes fogalmai szerint „csak látszat”. A lakóotthonok a nagy intézet udvarán állnak, és még az enyhe értelmi fogyatékos lakók többsége is az anyaintézménybe jár dolgozni, a fejlesztő és szakköri foglalkozásokról nem is beszélve.

Szilasy Katalin a tekerespusztai intézet vezetőjeként óva int attól, hogy csak a lakóotthoni számok alapján ítéljék meg egy önállóságra nevelő program eredményességét. „Az intézetünk elmúlt tizenötéves működése során 43 lakónk költözött el tőlünk úgy, hogy teljesen önállóan él a világban. Őket még annyira sem ellenőrizzük, mint a lakóotthonunkban élőket. Ahogy beszámolnak róla, sokkal keményebb körülmények között kell megélniük, mint bármelyik intézetinek, mégsem adta föl egyikük sem a küzdelmet. Meg se fordul a fejükben, hogy visszaköltözzenek.” Verdes Tamás intézetfelszámoló szándékaival kapcsolatban ugyanakkor kételyeinek ad hangot. „Mindenféle önállóságra nevelésnek az az előfeltétele, hogy a lakó maga is törekedjen rá. Mi legyen azokkal, akik minden nevelői igyekezet ellenére sem vállalják az önállósággal járó küzdelmet?” Ilyesmire kényszeríteni Szilasy Katalin szerint senkit sem lehet, „csak úgy” kitenni őket a nagyvilágba pedig felelőtlenség. „Márpedig itt, Tekerespusztán is szép számmal élnek ilyen emberek. Pusztán korukból adódóan nem vállalkoznak rá, hogy a kinti világban éljenek” – teszi hozzá az igazgató asszony.

Verdes Tamás elismeri: van olyan, hogy valaki az intézetben töltött hosszú évek alatt elveszíti azt a képességét, hogy a külvilágban éljen. „Mint a Remény rabjai című film öreg hőse, aki húsz éves börtönbüntetésből szabadulva öngyilkosságot követ el. Ő gyógypedagógiai értelemben végzetesen hospitalizálódott.” Verdes Tamás szerint ugyanakkor az efféle kudarcszakszavakkal csínján kell bánni. „A filmbeli Brooks és a hozzá hasonló intézetlakók korántsem pedagógiai selejtek: tragédiájuk éppen az, hogy korábbi intézeti szocializációjuk túlontúl jól sikerült. Példájuk pedig a legerősebb érv mindenféle intézet ellen”, vonja le a tanulságot. Ami az intézetbezárás gyakorlati problémáját illeti, a TASZ sem az egyik napról a máskra történő bezárást forszírozza. „A nemzetközi tapasztalatok szerint az új lakók felvételének tilalma mellett 10-15 év alatt fokozatosan megszűntethető a mostani bentlakásos fogyatékos intézmények rendszere. Megfelelő szakmai háttérrel, személyes kíséréssel szinte minden lakó számára humánus megoldás, magasabb életminőség biztosítható”, állítja.

Kolutácz Györgyné szerint azonban az anyaintézetre mint intenzív gondozást nyújtó központra mindenképpen szükség van. „Mindig adódhat olyan helyzet, amikor valamelyik lakóotthoban élő fogyatékosunk a gondozásunkra szorul. Ha másért nem, azért mert az idő múlásával ő is megöregszik.” Az igazgató asszony azt tartaná optimális megoldásnak, ha az intézet körül lakóotthonokból, védett lakásokból egy kis „bolygórendszer” jönne létre, amelyben a lakók mindenkori, folyamatosan változó önállósági képességeik szerint találnának lakhatást. A távolabbi „szatellitákon” függetlenebb életet élhetnének a fogyatékosok, a közelieken több gondoskodásban részesülnének. „Nagyon fontos, hogy szükséghelyzetben mindenhonnan legyen visszaút az anyaintézetbe”– hangsúlyozza a mohácsi intézet vezetője.

Hajdúné Reith Mónikának egy tömeges lakóotthon-építés finanszírozásával kapcsolatban vannak kételyei. „Akiknek csak közvetett imeretei vannak egy ilyen programról, hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a kiadások nagyobb részét a felkészítő szakemberek bérköltsége jelenti. Magának az otthonnak a megvásárlása csak a második tétel a sorban”, mondja. Márpedig a lakóotthonba kiköltözők megsokszorozásához elsőnek az intézet állományában lévő szakemberek számát kéne megsokszorozni. „Félő, hogy a többletforrásokat csak ingatlanvásárlásra használhatjuk majd”, aggódik a tekerespusztaiak vezető gyógypedagógusa, ez ugyanis azt jelenetené, hogy a meglévő fejlesztési keretüket is az otthonokhoz kapcsolódó dologi kiadások vinnék el. „Csak arra nem futná, amiért egy ilyen programot érdemes elindítani. Hogy önálló életre képes embereket neveljünk”, mondja Reith Mónika.

Megjelent az Élet és Irodalom 2012/3. számában.