A TASZ véleménye a „Három csapás” javaslatról
Orbán Viktor 2010. május 10-én kijelentette, hogy az új kormány megalakítása után két héten belül érzékelhető lesz a közbiztonság javulása. Kormánypártok országgyűlési képviselői az új parlament harmadik ülésnapján törvényjavaslatot nyújtottak be a Büntető Törvénykönyv szigorítására. A képviselők a szigorítás szükségességét most nem a súlyos, erőszakos bűncselekmények drámai emelkedésével indokolják, hanem elsősorban a választói akaratra hivatkoznak.
A javaslat indokolása szerint az ún. középmérték visszahozása egységesebb ítélkezési gyakorlatot és nagyobb jogbiztonságot teremthet. A személy elleni erőszakos bűncselekményt elkövető többszörös visszaesőkkel szembeni szankciók további szigorításának szükségességét külön nem indokolják, tehát itt is a választói akarat, azaz a választási győzelem teszi szükségessé a módosítást, mégpedig a lehető leghamarabb. Az előterjesztők szerint tehát a választási programokban megfogalmazott tételek esetében szükségtelen a szokásos törvényalkotási ügymenetet bejárni, szükségtelen kellő időt hagyni a szakmai véleményezésre, büntető tárgyú módosításnál felesleges pl. a bírói testületek vagy kriminológusok véleményét kikérni, és szükségtelen a bűnügyi statisztikákat elemezni.
A Fidesz választási programja szerint „a választások utáni első lépések egyikeként szigorítani fogjuk a büntető törvénykönyvet. A Magyarországon tomboló erőszak tűrhetetlen és elfogadhatatlan.” „A Három csapás törvény maga lesz a visszatartó erő”.
Elöljáróban ismételten szeretnénk leszögezni, hogy a jogrendszer egyik legfontosabb nagy kódexe, a büntető törvénykönyv módosítása nem szolgálhat napi politikai érdekeket, és a büntetési tételek emelése, a börtönlakók számának növelése nem alkalmas a tényleges biztonság javítására. A Btk. állandó módosítgatása az ítélkezési gyakorlatot nem egységesebbé teszi, hanem szétzilálja, a jogbiztonságot nem erősíti, hanem aláássa.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a visszahozni kívánt szigorúbb büntetéskiszabási elvek többsége korábban négy évig hatályban volt, mégsem gyakorolt számokban mérhető pozitív hatást sem a bűnelkövetésre, sem a közbiztonságra.
A bűnügyi statisztikák szerint az erőszakos bűncselekmények száma nem mutat emelkedő tendenciát. A lakosság szubjektív biztonságérzetét jelenleg nem a tényleges bűnügyi helyzet, hanem a média és a közbeszéd által „felkapott” bűnesetek kommunikációja alakítja. A büntető törvények felelősségteljes módosítására viszont nem szubjektív vélemények, hanem csak objektív adatok alapján kerülhet sor.
Az európai szemlélettel gyökeresen ellentétes az, hogy szűkítenék az egyéniesítés lehetőségét, és kötelezően életfogytig tartó szabadságvesztést írnának elő olyan esetekben is, amikor az elkövetett cselekményekért egyébként ilyen súlyos büntetés nem lenne kiszabható. Ez a szabályozás meggyőződésünk szerint nem állná ki az alkotmányosság próbáját sem.
Szeretnénk külön felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarországon az emberölések száma évről évre csökken, míg 2003-ban 227, addig 2009-ben 138 eset történt, az emberölés kísérlete sem emelkedett. A hatályos büntető szabályok kellően szigorúak, és életfogytig terjedő szabadságvesztés is kiszabható, ha az emberölést előre kitervelten, nyereségvágyból vagy más aljas indokból, különös kegyetlenséggel, több emberen, különös visszaesőként, vagy tizennegyedik életévét be nem töltött személy ellen követik el. Az ítélkezési gyakorlat a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel nem bánik kesztyűs kézzel, bűnösség megállapítása esetén egyre többször szabják ki a legsúlyosabb büntetést.
A javasolt szigorítás nem titkolt célja, hogy elrettentés céljából minél többen minél hosszabb időre kerüljenek börtönbe, és minél kevesebb embert lehessen feltételes szabadságra bocsátani. Az ilyen rendszer nem a bűnözés visszaszorítását fogja eredményezni, hanem azt, hogy a börtönélet eldurvul, és ez melegágya az újabb bűnelkövetésnek.
Végezetül szeretnénk rámutatni arra is, hogy nem a törvényhozó, hanem a bíró az, aki mérlegelni és értékelni tudja egy konkrét ügy körülményeit, és fel tudja tárni az elkövető motivációit, személyiségét. Nem csak azt kell figyelembe venni a büntetés kiszabásánál, hogy másokra kellően elrettentő hatású legyen, hanem azt is, hogy a vádlott számára úgy jelentsen megfelelő visszatartó erőt a jövőre nézve, hogy ne veszítse el a tisztességes újrakezdés lehetőségét. Az semmiképpen nem lehet a büntetés célja, hogy vélt társadalmi haszon reményében differenciálás nélkül kötelezően „kiiktassanak” valakit a visszatérés esélye nélkül, és az általános megelőzés oltárán nem lehet feláldozni olyanokat, akik enyhébb szankciótól is normakövetővé válnak.
