Kitagolás felülnézetből – Stratégiai újragondolásra volna szükség

A kormány a vidéki nagy létszámú fogyatékos intézeteket úgy számolja fel, hogy kis intézetekké alakítja át őket. Az uniformizált kisebb lakóegységeket a tömegintézmények túlságosan magukhoz láncolják, akadályozva ezzel a fogyatékos emberek önálló életvitelét. Ennek 2020-ban a Fogyatékosjogi ENSZ Bizottság megálljt parancsolt, amikor világossá tette, hogy az új állami fenntartású ún. “támogatott lakhatások” nem felelnek meg az önálló életvitel és a társadalmi befogadás emberi jogi követelményeinek. Ezt követően a kormány és az Európai Bizottság között egyeztetések kezdődtek az országos intézmény férőhely kiváltási folyamat (röviden kitagolás) folytatásának feltételeiről. A központi stratégiai irányváltás azonban a mai napig várat magára.

Az elemzés emberi jogi keretbe helyezi a kitagolás hazai szakpolitikai kontextusát, összefoglalva az elmúlt évek fejleményeit és csúfos eredményeit. A megvalósuló projektek közül konkrét példákkal illusztráljuk az országos program rendszerszintű problémáit. A végén számba vesszük a stratégiai újratervezéshez szükséges szempontokat, amelyek közül kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a nagy intézetektől át kellene adni a vezető szerepet a helyi közösségeknek, az alulról jövő kezdeményezéseknek, amelyek jobban képesek reagálni a fogyatékos emberek egyéni szükségleteire, elképzeléseire.

Minden felnőtt fogyatékos embernek joga van az önálló élethez és a társadalmi befogadáshoz. Bár a hazai fogyatékosságügy a rendszerváltás óta az integráció előmozdítását tűzi zászlajára, a mai napig szisztematikusan diszkriminálja és szegregálja a társadalom a fogyatékos személyeket, különösen azokat, akik több segítséget igényelnek a mindennapokban. Egy értelmi fogyatékos (intellektuális képességzavarral élő) vagy autista személy is képes irányítani a saját életét, arról döntéseket hozni. Megfelelő támogató rendszerek révén akadálymentes információkhoz jut a világról, ki tudja fejezni magát akár alternatív kommunikációs eszközökkel, aktívan részt vesz a társadalmi életben. Az önálló felnőtt életvitel, az önrendelkezés támogatása mélyen gyökerezik a magyar gyógypedagógiai hagyományban és egyben a fogyatékos személyek jogainak emberi jogi megközelítésének sarokkövét is jelenti.

Az önálló életvitel megvalósulásának vannak társadalmi feltételei. Támogató rendszerekre van szükség: akadálymentes közszolgáltatásokra, intézetek helyett megfizethető lakhatási lehetőségekre, támogató technológiákra (mindenféle segédeszközökre, gondoljunk itt kerekesszékre, fejegérre vagy akadálymentes applikációra) és támogató szolgáltatásokra (például személyi asszisztencia). Az állam feladata ezeknek a köz- és speciális szolgáltatásoknak a szabályozása és a működésükhöz szükséges társadalmi feltételek megteremtése. Röviden a fogyatékos emberek önrendelkezésének támogatása.

A támogató rendszerek révén egy négyvégtag bénult ember személyi asszisztenst tud alkalmazni, aki segít neki reggel felkelni az ágyból, megreggelizni és elindulni a munkába. Az akadálymentes közszolgáltatásoknak köszönhetően egy súlyosan sérült kisgyermek is inkluzív oktatáshoz jut, a liftek és rámpák segítségével egy kerekesszékes ember fel tud szállni a metróra, az ATM-ben lévő szövegfelolvasó program segítségével egy látássérült személy képes önállóan is pénzt felvenni, az üzletekben pedig a csendes időszakok bevezetésével az autista emberek, akik különösen érzékenyek lehetnek érzékszervi stimulusokra, el tudják végezni a bevásárlást.

A fenti példákból is látszik, hogy sok minden kell ahhoz, hogy a fogyatékos emberek önállóan éljenek. Mindezek közül azonban kulcsfontosságú a lakhatás kérdése. A fogyatékos emberek ugyanis, amennyiben családjuk nem tud más megoldást találni, intézeti ellátásba kényszerülnek. Közösségi alapon működő lakhatási megoldások híján ugyanis a támogatások sokszor csak intézeti ellátások keretén belül elérhetők. Pedig minden fogyatékos embernek joga van ahhoz, hogy ne intézetben éljen, még akkor is, ha folyamatos támogatásra van szüksége a mindennapokban. Az önálló életvitel azt jelenti, hogy akár egyedül, akár párkapcsolatban, vagy kisebb baráti közösségben, az egyéni igényeknek és elképzeléseknek megfelelően egy fogyatékos ember önállóan – de nem magára hagyva – él, megkapja az önellátáshoz, a döntések meghozatalához szükséges támogatást.

Az önálló életvitel több ezer magyar fogyatékos ember számára ma még csak vágyálom. A statisztikák szerint az emberek körülbelül 5%-a – azaz minden huszadik ember – rendelkezik valamilyen fogyatékossággal. Ez azt jelenti, hogy ma Magyarországon nagyjából fél millió fogyatékos állampolgár él, a többség saját, vagy családi háztartásban, nehéz anyagi körülmények között, jellemzően a szülői ház biztosította keretekbe zártan. A fogyatékos népesség 4%-a, körülbelül 20.000 személy él intézetben. Az intézeti elhelyezés számukra a többséghez képest eltérő, az alábbiak miatt pedig még kiszolgáltatottabb társadalmi helyzetet eredményez.

Az intézetek ugyanis elszigetelik a fogyatékos embereket a társadalomtól, a lakók mindennapjait az intézeti keretek, az intézet működése szabja meg. A fogyatékos emberek passzív “ellátotti” szerepbe kerülnek, idővel meglévő képességeik is leépülnek, amit aztán könnyen a fogyatékosság számlájára írnak. Az intézeti működésbe a jogsértések kódolva vannak, miközben a mindennapos elnyomás embertelenségét elfedi az intézetek zárt működése. Az intézetek dehumanizáló, üzemszerű működése, embertelen mechanizmusai rejtve maradnak, a jogsértések látenciája magas.

Az intézeteknek több formája is létezik. Az intézetek klasszikus példái az ‘50-es években kis települések szélén található államosított kastélyokban kialakított, 100-150 fős (vagy még nagyobb) ápoló-gondozó otthonok. De vannak rehabilitációs otthonok, lakóotthonok és ide lehet sorolni azokat a “támogatott lakhatásokat” is, amelyek valójában kis intézetként működnek (erről később még részletesen szólunk). Az intézetekben közös, hogy csoportos ellátási logika alapján működnek, nem képesek a lakók egyéni szükségleteire, elképzeléseire reagálni. Az intézetekben a lakók mindent (lakhatást, munkát, szabadidős lehetőségeket, orvosi ellátást stb.) egy csomagban kapnak meg és csekély beleszólásuk van az életükbe.

Az állam feladata olyan szociális intézményrendszer, országos védőháló működtetése, amely közösségi megoldásokon keresztül biztosít lehetőséget minden fogyatékos ember számára az önálló életvitelhez. A védőhálónak számtalan eleme van a lakhatástól kezdve az oktatási, szociális, foglalkoztatási és egészségügyi lehetőségeken keresztül a pénzbeli támogatásokig. Önmagában egy elem megerősítése (a támogatott lakhatás vagy a fogyatékos gyermeküket otthon ápoló szülők segélyezése) nem teremti meg az önálló életvitelhez szükséges társadalmi feltételeket.

Az ápolási díj 2019-ben történt megemelése például hiába nyújtott nagyobb anyagi segítséget az otthonápolók kb. egyharmadának, a segélyezés önmagában elégtelen a fogyatékos emberek és a családok hátrányos társadalmi helyzetének rendezésére. Sőt, az önálló életvitel kialakításának akadályát jelenti az otthonápolás túlzott állami támogatása, mert ezzel a család belügyévé teszi a fogyatékos emberek ellátását, ahelyett, hogy az állam megszervezné az önálló, de támogatott életvezetéshez szükséges közösségi alapú szolgáltatásokat. Az ápolási díjon alapuló fogyatékospolitika a családokra hárítja a fogyatékos emberek ellátásának terhét a társadalmi akadályok felszámolása helyett.

Alternatívák hiányában a szülők valójában kényszerből választják az otthonápolást, mert nem akarják, hogy gyermekük intézetbe kerüljön. Tudják, hogy az intézetekben rosszak a körülmények, a szakemberek leterheltek, rossz az ellátás minősége. A családoknak tehát két lehetőségük van: vagy az otthonápolás mellett döntenek (ami a legtöbb esetben a fogyatékos személyt családjával együtt elszigeteli környezetétől és elszegényedéshez vezet), vagy az intézetek embertelen világát választják. Reális alternatíva a családok többsége számára nincs. A jövő feladata kivezetni a családokat az intézet vagy az otthonmaradás dilemmájából és intézeti kereteken kívül biztosítani az önálló élet lehetőségét.

Az önálló életvitel feltételeinek egyik eszköze a kitagolás, az intézeti ellátás kultúrájának állami szintű felszámolása. Ez elsősorban az értelmi fogyatékos, autista, magas támogatási szükségletű (súlyos és halmozott fogyatékossággal élő), pszichiátriai betegséggel diagnosztizált és szenvedélybeteg emberek nagy létszámú otthonainak bezárását és helyettük közösségi szolgáltatások meghonosítását jelenti. (A nagy intézetek problémája nemcsak Magyarországot érinti, hanem más kelet-európai országokat is, például Romániát, Bulgáriát és Csehországot is).

Az önálló életvitel az intézeti ellátásokhoz képest újfajta felelősséggel jár. Egy fiatal értelmi fogyatékos ember számára, aki intézményi ellátásból költözik közösségi lakhatásba, meglepő lehet például, hogy zárni kell az új lakása ajtaját. Feladat megtanulni befizetni a közüzemi számlákat, vagy megszervezni a mindennapi étkezéseket. Az autonómiával járó felelősség mind a lakók, mind a szakemberek részéről új készségek és képességek elsajátítását igényli. Ez nem egyszerű feladat. De az emberi szabadság magában foglalja a rossz döntések, a tévedésekből való tanulás és fejlődés lehetőségét, a kockázat méltóságát. Az államnak nem feladata a fogyatékos emberek lehetséges rossz döntésének a kiiktatása, hanem az (lenne) a feladata, hogy a fogyatékos emberek akaratát és elképzeléseit középpontba helyező közösségi szolgáltatásokat és az ehhez szükséges társadalmi feltételeket megteremtse.

Bár már 1998 óta van kitagolási kötelezettség a fogyatékosügyi törvényünkben, de több mint egy évtizedig a regnáló kormányok nem foglalkoztak a feladattal. Magyarország az elsők között, 2007-ben ratifikálta a fogyatékosjogi ENSZ egyezményt, ezzel a kitagolás új lendületet és egyben emberi jogi keretet kapott. 2013-ban bekerült az ún. támogatott lakhatás jogintézménye új közösségi lakhatási formaként a hazai szociális jogba, amivel a jogalkotó a nagy létszámú intézeti ellátások fokozatos kivezetését képzeli el.

Bár már 1999 óta vannak lakóotthonok, ezek az ezredforduló környékén főleg civil kezdeményezésre épültek. A szociális ellátórendszer állami szintű átalakítása a 2000-es években még nem kezdődött meg. Országos szinten a kitagoláshoz a kormány 2010-ben kezdett hozzá, az első kiváltási stratégia 2011-ben készült el. Az első modellprogram 2013 és 2015 között hat intézmény részvételével valósult meg, az “első körös” állami kitagolás keretében 670 ember költözhetett ki támogatott lakhatásba.

Majd a kormány 2017-ben ígéretet tett arra, hogy 2023-ig további 10.000 (igen, tízezer) 50 férőhelynél nagyobb ápoló-gondozó intézményben élő fogyatékos ember számára ad majd esélyt egy önállóbb életre. Hiába az elmúlt évek pénzbősége, a szociális államtitkár 2021 novemberében arról beszélt, hogy mindössze 900 ember költözött ki 2021 végéig. Miközben 2023 végéig el kell számolni a projektekkel, és az erre a célra költhető összesen 77 milliárd forinttal. Jelenleg 22 állami és egy non-profit intézmény vesz részt a kitagolásban több mint 25 milliárd forintból. Ez körülbelül 2000 intézményi férőhely kitagolását jelenti, azaz 2000 ember lakhatását érinti.

A 10.000-es célszámhoz képest egy kevésbé ambiciózus szám is szerepelt a kormány terveiben. Nevezetesen az, hogy a nagy intézetekben élők 25%-a fog kiköltözni 2023 végéig. Ez körülbelül a kitűzött 10.000-es célszám felét, 5000 főt jelent a 2017-ben közel 20.000 tömegintézményben élő fogyatékos, pszichiátriai és szenvedélybeteg ember számára vetítve.

Nem részletezve azt az elszámolási manővert, hogy a kormány 2019-ben elszámolt több mint 700 valótlan férőhelyet Brüsszel felé (ezek a “kitagolt” férőhelyek annyit takartak, hogy a nevelőszülők háztartási eszközöket, például új hűtőszekrényt kaptak), már most látni, hogy még az 5000 fő kiköltözése sem fog megvalósulni 2023-ig. Várhatóan nyolcezer fogyatékos ember marad nagy létszámú intézményben az eredeti ígéretekkel szemben. Így még 123 működő, 50 férőhelynél nagyobb tömegintézmény (16.635 férőhely) kiváltása várat magára 2036-ig. És akkor még nem szóltunk a többi intézményről, és a szociális várólistán szereplő több ezer fogyatékos emberről (2018 végén több mint 4300-an vártak bentlakásos elhelyezésre).

A második körös kitagolás előkészítése során az civil szervezetek éles kritikát fogalmaztak meg az eredeti tervekkel szemben: a kormány ekkor még 25 férőhelyes lakócentrumok építését is kilátásba helyezte, felmerült a részleges kitagolás lehetősége (az intézeteket nem kell teljesen bezárni), a magas támogatási szükségletű lakók intézetek közötti áthelyezése, valamint a szakmai szempontok súlytalansága a pályázatok elbírálásában. Majd az új pályázati felhívás körüli viták kellős közepén, 2017 májusában kitört a Topház botrány. A gödi fogyatékos otthonban feltárt embertelen állapotokról szóló híradás óriási port kavart a nyilvánosságban, ami az új kitagolási pályázatokkal kapcsolatos szakmai vitákat a háttérbe szorította.

Civil szervezetek 2017 nyarán a fogyatékosjogi ENSZ Bizottsághoz fordultak, mert úgy vélték, hogy a kis intézetek építésére kiírt felhívás továbbra sem felel meg az emberi jogi szempontoknak. Az ENSZ Bizottság 2018-ban átfogó vizsgálatot indított Magyarországon, hogy részletesen megvizsgálja a hazai kitagolás megvalósulását. A bizottság delegációja 2019 elején 10 napot töltött Magyarországon, több mint 200 interjút készítettek a kormány tagjaival, az ombudsmannal, érdekvédőkkel és aktivistákkal, meglátogattak vidéki és fővárosi intézményeket. 2020 áprilisában, a kitagolás végrehajtásának közepén megjelent a vizsgálat eredményeit tartalmazó ENSZ jelentés, amely világosan leszögezte: a fogyatékos emberek jogait súlyosan és rendszerszinten sérti a hazai kitagolás mostani gyakorlata. A vizsgálat megállapításai alapján az új állami fenntartású támogatott lakhatások az alábbi intézeti elemek miatt nem tekinthetők az önálló életvitelt támogató rendszereknek:

• a fogyatékossággal élő személyeket, és az őket képviselő szervezeteket nem vonták be érdemben az új szolgáltatások kialakításába

• a fogyatékos emberek nem választhatják meg hol és kivel élnek, illetve nem utasíthatnak vissza adott lakhatási formát (támogatott lakhatásba kell költözniük, hacsak nem akarnak tömegintézményben maradni)

• jellemzően túl sok fős megoldások jönnek létre (12 férőhelyes házak), amelyek nem felelnek meg egy átlagos háztartás méretének

• a napközbeni szolgáltatások továbbra is a bentlakásos intézményekhez kötődnek

• jellemzően továbbra is korlátozzák a támogatott lakhatásokban élő személyek szabad döntési jogát, cselekvőképességét

• a szociális dolgozók nem kapnak megfelelő képzéseket a fogyatékos emberek jogairól

• a hatalommal való felruházás (empowerment) helyett a támogatott lakhatásban élő személyeket továbbra is ellenőrzik, gondnokság alatt maradnak, ahelyett hogy autonómiájukat, választási szabadságukat és magánéletük védelmét biztosítanák

• a lakók nem férnek hozzá habilitációs és rehabilitációs szolgáltatásokhoz, a kiskorú lakók nem járhatnak iskolába, helyette csak heti pár óra fejlesztést kapnak (az intézetben élő fogyatékos gyermekek helyzetére jelen elemzésben részletesen nem térünk ki)

• a lakók továbbra is fejlesztő vagy védett foglalkoztatásban részesülnek, nem férnek hozzá – még fokozatosan sem – a nyílt munkaerő-piachoz

A jelentés lesújtó véleményt fogalmaz meg a kormány kitagolási stratégiájáról. Világossá teszi, hogy a kitagolás jelenlegi gyakorlata téves megközelítésen alapszik és jogsértő eredményekhez vezet. Rámutat a kitagolás szűkre szabott elképzelésére és az új támogatott lakhatásokkal kapcsolatos problémákra.

A kormány és az emberi jogi álláspont közötti ellentét röviden a következőképpen foglalható össze: a kormány szerint a támogatott lakhatás párját ritkító hungarikum, az önálló élet non plus ultrája. Az önálló élet feltételeit a támogatott lakhatással lehet megteremteni, minél több ilyen kis intézet kell, de ez időt vesz igénybe. Ezzel szemben a fogyatékosjogi bizottság szerint a jelenlegi állami fenntartású támogatott lakhatások valójában kis intézetek, hiába választják külön a lakhatási és a napközbeni ellátásokat. Az önálló életvitelhez szükséges támogatásokat nem az új intézetekhez, hanem a fogyatékos emberekhez kell rendelni. A kínálati oldal dominanciáját csökkenteni kell, beleszólást adva a fogyatékos embereknek abba, hogy milyen támogatást vesznek igénybe. A konfliktus feloldására a mai napig nincs megoldás, a kitagolás végrehajtásának folyamata megrekedt.

Az ENSZ Bizottság jelentésében feltárt emberi jogi problémák, a sikeres kitagolás megvalósítását akadályozó tényezők stratégiai hibákban gyökereznek. Bár az állami szociális ellátórendszer szélsőségesen centralizált módon működik, nem volt képes egy átfogó reformot véghezvinni. A kormányzat szűklátókörűen a támogatott lakhatásra fókuszált, és csak az 50 férőhelynél nagyobb ápoló-gondozó otthonokban élő emberekre. Ez önmagában mind a létrehozott szolgáltatások, mind a célcsoport tekintetében súlyos és rendszerszintű emberi jogi problémákat vet fel.

De elmaradt továbbá a szociális szektor munkaerőhiányának rendszerszintű kezelése, a fogyatékos emberek szervezeteivel és a releváns szociális partnerekkel való stratégiai együttműködések kialakítása és a fogyatékos emberek jogaival kapcsolatos társadalmi tudatosság növelése is. Mára a megoldatlan problémák tömkelege a kitagolásba vetett hit megrendüléséhez vezetett. Az átfogó intézményrendszer-fejlesztés helyett a kormányzat kényszerpályára tette a kiváltási projekteket. A nagy intézeti érdekek pedig behálózták az állami fenntartású támogatott lakhatásokat, azokat sokszor kis településekre száműzve.

Az alábbiakban az emberi jogi problémák mögött meghúzódó akadályozó tényezőket azonosítjuk.

Felülről irányított, túlközpontosított végrehajtás

A kormány a nagy intézetekre bízta a szociális intézményrendszer átfogó átalakítását. Nem meglepő, hogy a reformtörekvésekbe beszivárgott az állami fenntartó szervezeti és működési kultúrája. Hiába próbálnak az intézetek átalakulni, ha egyszer visszahúzza őket a megcsontosodott intézeti ellátás logikája. Ma már látni, hogy a tömegintézmények nem képesek felszámolni önmagukat.

A fenntartó kötött pályára tette a projekteket, az intézmények jellemzően csak a saját intézményi hálójukon belül, a régi struktúrákhoz (“anyaintézményhez”) kapcsolódóan végeztek átalakításokat. Az új házak és a nappali ellátások ugyanazon fenntartó alá tartoznak: ez a szervezeti struktúra az intézményi szemléletű működést és a szegregációt erősíti. A központosított irányításnak volt köszönhető továbbá a közbeszerzések és az emelkedő építkezési költségek miatti forrásbővítések engedélyeztetésének lassú átfutása is.

A támogatott döntéshozatal eszmeiségének és gyakorlatának hiánya

A kitagolás végrehajtása nem a támogatott döntéshozatal gondolatiságára épül. A folyamat során a támogatott döntéshozatal alkalmazása nem jelenik meg kellőképpen az önálló életvitelt erősítő és az autonómiát támogató elemként. Pedig a legjobb szolgáltatói spektrum kialakítására akkor van esély, ha a jóléti szektor szegmensei egymással szoros kölcsönhatásban működnek. A támogatott lakhatásban élő fogyatékos emberek jelentős része továbbra is gondnokság alatt áll, állampolgári jogaik korlátozottak, csekély beleszólásuk van a saját életüket érintő döntések meghozatalába. A szükségletfelmérés nincs összekötve a fogyatékos emberek döntéshozatali képességének következetes támogatásával, a gondnokolti státusz felülvizsgálatával.

Vidékfejlesztési biznisz

A kitagolás kérdése egyelőre csak az EU-s peremrégiók felzárkóztatása kapcsán merül fel, miközben annak kereteit szétfeszíti. A kormány ugyanis elsősorban EU-s támogatásból finanszírozza a kitagolást, amit elsősorban vidékfejlesztésre lehet költeni. Budapest így a kitagolásból teljesen kimaradt. Kevés lakó költözhetett nagyobb városokba, inkább az volt a jellemző, hogy nagyobb településekről kisebb településekre kerültek a kiköltözők (például Szombathely vagy Nagykanizsa esetében). A kiköltöző lakók jellemzően kis településekre, sokszor azoknak is a perifériájára kerültek, ahol a falusi közszolgáltatások (közlekedés, oktatási, munkavállalási, szociális szolgáltatások és kulturális lehetőségek) hiánya, illetve szűkös volta egy fogyatékos ember számára áthághatatlan akadályt állíthat.

Csak a TL

A kormány a szűkre szabott szolgáltatásfejlesztés csapdájába esett. A szociális intézményrendszer átfogó reformja helyett egy új lakhatási forma, a támogatott lakhatás (röviden TL) központilag irányított elterjesztésére építette fel a kitagolási koncepcióját. Így a rendszerszintű reform helyett az önálló életvitel szakpolitikai kérdése a támogatott lakhatás kérdéskörre redukálódott, amibe viszont nem lehet beleerőltetni a kitagolásnak nevezett komplex társadalmi feladatot. Önmagában az új lakhatási szolgáltatások kisebb kapacitása nem oldja meg a szociális intézményrendszer működés- és szemléletbeli problémáit.

A kitagolás valójában sokféle közösségi szolgáltatás kialakításáról szól, egy újfajta támogatási kultúra, szervezeti működés meghonosítását jelenti. A támogatott lakhatás önmagában képtelen megteremteni a fogyatékos emberek önálló életviteléhez szükséges társadalmi feltételeket. Az új, jellemzően 12 férőhelyes “támogatott lakhatás” házak kísértetiesen hasonlítanak a korábbi intézetekre, csak kisebbek.

Csak az intézetben élők számára

A szociális tömegintézményekben nincs létszámstop, ezért közösségi lakhatási alternatívák hiányában a családok felől nagy a nyomás az intézeteken az új elhelyezések iránt, az ellátás rossz minősége ellenére. Hiába létfontosságú az otthonukban élő fogyatékos emberek és családjaik számára is, hogy hozzáférjenek közösségi lakhatáshoz, a kitagolás jelenleg nem érinti őket, bár közülük több ezren szociális várólistán szerepelnek. Ez azt jelenti, hogy a tömegintézmények leépítésével párhuzamosan az állam ösztönzi a lebontásra ítélt nagy létszámú intézményi infrastruktúra férőhelyeinek folyamatos újratöltődését. A létszámstop hiánya különösen kontraproduktív abból a szempontból, hogy sokkal egyszerűbb közvetlenül a családból közösségi lakhatásba költözni, mint intézeti ellátásból.

Súlyos kapacitáshiány a szociális ellátórendszerben

A fejlesztéseknek “hiányvezérelt környezetben” kell megvalósulniuk, az intézetek a mindennapi működéssel is küszködnek. A szociális ágazatot sújtó rendszerszintű munkaerőhiány ma már az intézetek biztonságos működését veszélyezteti. Nincs elég erőforrás a megszokott működés jogszabály szerinti biztosítására, nemhogy az ellátás átalakítására. A szakembereket folyamatosan elbizonytalanítja a munkaerőhiány. Ez sokakban megkérdőjelezi a kitagolás megvalósíthatóságát. Az új szolgáltatások működtetéséhez szakemberekre van szükség, de a társadalmi megbecsülés hiánya és a szociális dolgozók alacsony bérei miatt az intézmények alig találnak szakembert. Mindeközben az intézményben dolgozók száma is folyamatosan csökken. Aki tud, más területen helyezkedik el.

A stratégiai partnerség elmaradása

A jelentős munkaerőhiány mellett a projektek szakmai támogatása is több helyütt akadozott. Hiába hozott a kormány létre 2,5 milliárdból módszertani programot az átalakuló intézmények szakmai támogatásához, az intézmények és a minisztérium háttérintézménye között nehezen valósult meg az együttműködés. Elmaradt az érdekvédelmi szervezetek támogatása is, akik így nem tudták érdemben támogatni a nagy intézetben élő lakók érdekérvényesítését a kiköltözés folyamatában. Ezt a kiköltöző lakók és a lebontás alatt álló intézmények közötti mediálásra kitalált érdekvédelmi tanácsadó projekt kifulladása jól mutatja. A kormány továbbá nem megfelelően vonta be a többi releváns szociális partnert a folyamatba (a fogyatékosságügyben aktív civil szervezeteket, az önkormányzatokat, a már működő közösségi alapú szolgáltatókat).

Társadalmi diskurzus hiánya

A kitagolás körül társadalmi csend van. A politikai diskurzus fősodrában a kitagolás témája nem jelenik meg. Az érintett családokon és a szakpolitikusokon kívül a témával alig foglalkoznak. A közpolitikai probléma láthatóvá tétele, társadalmasítása teljesen elmaradt. Nem indult országos médiakampány a kitagolás fontosságáról, a fogyatékos embereket sújtó előítéletekről. Az országos szintű társadalmi párbeszéd hiánya megnehezíti a helyi közösségek szerepvállalását, erőforrásaik bevonását a folyamatba. A fogyatékos emberekkel kapcsolatos félelmek lakossági ellenálláshoz vezethetnek, ahogy ez meg is történt Püspökladány esetében.

COVID-19

A folyamat végrehajtását továbbá nehezítette a 2020 tavaszán kezdődő koronavírus járvány, hiszen a nagy bentlakásos intézmények a vírus gócpontjai voltak és a fertőzés miatti jogos félelmek miatt csúsztak a kiköltözések. Bár a COVID rámutatott az intézeti ellátás veszélyeire, ez a kitagolás folyamatát nem gyorsította fel.

Hiába irányul kiemelt nemzetközi figyelem a magyar állam kitagolási intézkedéseire, leginkább politikai érdektelenséggel írható le az, ahogyan a kormány a folyamat megvalósítását kritizáló ENSZ jelentésre reagált. Az érintett állami szereplők nem kezdeményeztek társadalmi párbeszédet a vizsgálati jelentés javaslataival kapcsolatban (például arról, hogy a kitagolást össze kell kötni más lakhatási formákkal, lehetővé téve, hogy a tömegintézményekből ne csak támogatott lakhatásokba költözzenek ki a lakók). A minisztérium még a jelentést sem fordította le magyarra, azt a civil szervezetek készítették el.

A kormány az emberi jogi problémákat a brüsszeli technokrácia szintjén próbálja rendezni. Az ENSZ vizsgálati jelentés megjelenése óta zajlanak az egyeztetések az Európai Bizottsággal a kitagolás folytatásához szükséges feltételekről. Az egyeztetések alapproblémája, hogy a Bizottság nem akar további EU-s forrásokat adni olyan projektekre, amelyeket a fogyatékosjogi ENSZ Bizottság jogsértőnek talált. A kérdés a legfelsőbb szinteken úgy vetődik fel, hogy hogyan lehetne a támogatott lakhatásra szánt ingatlanokat ENSZ egyezmény kompatibilissé tenni, hogy az EU-s projektek megfeleljenek a fogyatékosjogi egyezménynek.

Két szempont játszik fő szerepet: egyrészt az új szolgáltatások földrajzi elhelyezkedése, másrészt a kapacitása. A Bizottság szeretné, hogy ne kis falvakban legyenek az új házak, hanem a nagyobb, 30.000 lakos feletti településeken, ezzel is segítve a lakók közszolgáltatásokhoz való hozzáférését és a társadalmi részvételt. Vita zajlik továbbá az új szolgáltatások férőhelyszámáról is. A Bizottság legfeljebb a 6 férőhelyes lakhatási szolgáltatásokat preferálná, ezzel is a közösségi alapú működés felé tolva az új lakhatási infrastruktúrákat.

A politikai proaktivitás hiánya mellett a kormány reakcióját az átláthatatlanság jellemzi. Az Európai Bizottsággal a tárgyalások zárt ajtók mögött zajlanak. Az egyeztetések során a kormány próbálta magát jó színben feltüntetni és a magyar civil társadalmat maga mellé állítani, hogy saját elképzelése szerint folytathassa a kitagolást. Az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület (IFKKOT) civil tagjaival egy nyilatkozatot íratott alá, miszerint egyetértés van abban, hogy a támogatott lakhatás „inkább megfelel az ENSZ Egyezményben megfogalmazott elvárásoknak, mint nem.” Pedig valójában nem volt konszenzus az IFKKOT civil tagjai körében, nem volt hajlandó minden szervezet aláírni a nyilatkozat semmitmondó szövegét, miszerint mindenki nagyon szeretné, hogy az emberi jogok megvalósuljanak a folyamat során, de „ha túl gyorsan akarjuk ezt a célt elérni, olyan társadalmi, szakmai feszültségek alakulnak ki, amelyek ismét több évre, évtizedre lehetetlenné teszik annak elérését.”

A kitagolás témáját a minisztérium mellett az ombudsman részéről is érdektelenség övezi. Az ENSZ Bizottság javasolta a civil érdek- és jogvédő szervezetek érdemi bevonását a kitagolás végrehajtásába, amelynek fontos szereplője (kellene hogy legyen) az alapjogi biztos. Már 2020 márciusában egyeztetést indítványoztunk a Validity Alapítvánnyal közösen az ombudsmannál, hogy a fogyatékosügyi szervezetekkel közösen szakmai konszenzust alkossunk a kiváltás jövőbeli irányairól. Az alapjogi biztos azóta sem válaszolt az indítványunkra.

Majd 2022 márciusában sor került a kormány és a fogyatékosjogi ENSZ Bizottság közötti úgynevezett konstruktív párbeszédre, ami a 2017 óta zajló országfelülvizsgálati eljárás végére tett pontot. A felülvizsgálat keretében a kormánynak számot kellett adnia arról, hogy az egyezményben meghatározott kötelezettségek teljesítése érdekében milyen intézkedéseket tett, azok megvalósításával hogyan halad. A háromnapos egyeztetés alatt a kormány kifejtette, hogy milyen fogyatékosügyi jogszabályok vannak Magyarországon, elhangzott, hogy „az intézményi rendszer lebontása érdekében nem szeretne semmilyen alkut kötni” (46:40), és „a támogatott lakhatás minden szempontból megfelel az ENSZ egyezményben rögzítetteknek” (49:17). Az ombudsman beszédében radikális változásként beszélt a kitagolásról, majd elismerte, hogy azért szükségesnek tartaná a folyamat felgyorsítását (12:40). Az egyeztetés végén a fogyatékosjogi ENSZ Bizottság záró észrevételeiben továbbra is kifogásolta a kis intézetek létrehozását és javasolta a kitagolási stratégia célkitűzéseinek újraértelmezését (10. oldal).

Az alábbiakban olyan kitagolási projektek közül válogattunk, amelyek mind infrastrukturális, mind szervezeti szempontból az intézeti működés fennmaradását vetítik előre. Van, ahol az új támogatott lakhatásra szánt házakat a régi intézmény mellé építették fel, illetve bevett gyakorlatnak számít a régi intézmények épületébe szolgáltató központ telepítése, ahol a kiköltözött lakók foglalkoztatása, nappali ellátása valósul meg. Ezek a fejlesztések kísértetiesen hasonlítanak az ezredforduló környékén megvalósuló kastély-kiváltási és a nagy intézmények mellé tervezett félutas lakóotthoni programokra (“félutas”, azaz félúton az önálló és az intézeti élet között), amelyekről bebizonyosodott, hogy beintegrálódnak a régi intézményi struktúrába (például a darvastói foglalkoztató intézet mellett felépített félutas házakból a mai napig visszajárnak a “kiköltözött” lakók a nagy intézmény területén található ebédlőbe étkezni és a szegregált foglalkoztatóba dolgozni).

A szombathelyi Gagarin utcában lévő 150 férőhelyes szociális otthont nem zárták be. A régi fogyatékos otthont átalakították idősek otthonává úgy, hogy közben 40 látássérült, 20 mozgássérült és 12 pszichiátriai beteg lakót elmozdítottak a régi épületből. Felújították az intézet mellett lévő házat, ahová 12 ember költözhetett át. Rajtuk kívül még 12 pszichiátriai zavarral diagnosztizált ember maradhatott Szombathelyen a település központi részétől délre fekvő Szőlős utcában.

A többi 48 látás- és mozgássérült lakót átköltöztették a megyeszékhelytől 9 km-re található, alig 2500 lakosú Táplánszentkeresztre, ahol egy 110 férőhelyes idősotthon kertjében találtak nekik helyet. A 6,5 holdas parkból választották le azokat a földrészeket, ahová 4 darab 12 férőhelyes házat építettek fel egymás mellé. Mivel az idősek otthonában nem alakíthattak ki foglalkoztatót, a házakkal szemben építenek egy új szolgáltató központot, ott lesz majd a lakók napközbeni foglalkoztatása.

A Hajdú-Bihar megyében található derecskei otthonból 49 fogyatékos és 37 pszichiátriai beteg ember költözhetett ki. A fogyatékos lakók Derecskén maradhattak, őket a város különböző pontjain lévő családi házakban helyezték el. A szolgáltató központ maradt a régi intézményben, ami egy régi földesúri kúria épülete, a városon kívül eső Morgó tanyán található. A tervek szerint ide fognak vissszajárni a lakók napközben foglalkozásokra. A kúria tetőterében lesznek irodahelyiségek, egy 50 fős konferencia terem, lesz könyvtár, ima- és tornaterem is.

Derecskéről a pszichiátriai zavarral diagnosztizált lakókat az 1700 lakosú Szerep község határába költöztetik, ahol a település szélén 6 egymás mellett lévő 12 fős házban lakhatnak majd a hosszúháti intézet másik 35 lakójával együtt. Az egymás mellett lévő házakkal az a gond, hogy a koncentrált elhelyezésben kialakított támogatott lakhatásokban a szakemberek csoportos szemléletű ellátást végeznek, ami az intézeti működés felé tolja az új szolgáltatásokat. A gócpontokban kialakított új házak megnehezítik a személyközpontú ellátás biztosítását, hogy a lakók megfelelő irányítással rendelkezzenek saját életük és az őket érintő döntések felett.

A házak közé építettek egy új szolgáltató központot, ide tömörülnek a napközbeni szolgáltatások: itt lesznek a vezetők irodái, az étkező, a közösségi tér, a tornaterem és a foglalkoztató. Utóbbiban fog zajlani a szomszédban elhelyezett 72 pszichiátriai beteg ember napközbeni foglalkoztatása: lehet dolgozni az intézmény konyháján, takarítani, részt venni az intézmény körüli területek rendben tartásában, szőnyegeket készíteni a szövőműhelyben. A lakók térbeli, a falu szélén történő elkülönítése erősíti a negatív csoportképzést, a pszichiátriai beteg emberek stigmatizációját, miközben az új szociális intézmény továbbra is a környék legnagyobb foglalkoztatója marad.

Szerep nem az egyedüli példa, ahol az új házak közvetlenül a szolgáltató központ mellé épültek fel, Bárándon az új házakat a régi intézmény mellé építették fel. A bárándi intézet külterületen található, nem kapcsolódik szervesen a település szövetéhez, a házakat kukoricás és szántóföld veszi körül.

A régi intézet mellett egy 7 házból álló kitagolt intézményt hoztak létre szenvedélybeteg emberek számára. A tervek szerint a régi intézmény épületében lesz a szolgáltató központ, ahol napközben szolgáltatásokat vehet igénybe a szomszédba kiköltöztetett 82 ember, valamint az a 23 pszichiátriai zavarra diagnosztizált személy, akik a Püspökladány belterületén található két házba költözhettek ki.

A házak egymás melletti elhelyezését úgy oldották meg, hogy papíron elkülönült földrészekre kerültek a házak, mintha kis utcák lennének közöttük, így a projekt telekkönyvileg rendben van. Ugyanis támogatott lakhatásként bejegyzett házak szomszédos földrészleten nem lehetnének, pont azért, hogy a fenntartó szétszórja az új lakhatási szolgáltatásait, ne új intézeti infrastruktúrát alakítson ki.

A szakemberek szerint a szenvedélybetegek számára létrehozott támogatott lakhatások lehetőséget biztosíthatnak a lakóknak a józanság stabilizálására (szinten tartás) vagy a józanság elérésére (felépülés). De a szakemberek arra is felhívják a figyelmet, hogy a kitagolás keretében létrejött új támogatott lakhatási szolgáltatások továbbra is a központi intézményhez kötik a lakókat. Véleményük szerint a régi szociális intézményi ellátásból az új támogatott lakhatásba kerülés nem átmeneti megoldásként funkcionál, inkább egy új végállomásnak tekinthető. Így a kitagolás keretében kiköltözők esetében csak szinten tartásról beszélhetünk, felépülésről nem. Míg azok esetében, akik nem szociális intézményből, hanem kórházi addiktológiai kezelésből, vagy valamilyen más terápiás intézményből érkeznek támogatott lakhatásba, a felépülés folyamatában a támogatott lakhatás egy átmeneti megállót jelenthet.

Nemcsak Magyarország, hanem az EU is saját jogrendje részévé tette a fogyatékosjogi ENSZ egyezményt, ezért Magyarország és az EU vezetése is felelősséggel tartozik az abban foglaltak betartásáért. Ez azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani a fogyatékos emberek jogait az EU-s projektekben. Az emberi jogok megsértése jogi és politikai következményekkel jár.

Magyarország EU-s forrásokból milliárdokat költött el a fogyatékos emberek közösségi lakhatását célzó projektekre, amelyeket a fogyatékosjogi ENSZ Bizottság jogsértőnek talált. Ha az Európai Unió nem kéri számon Magyarországot a jogsértő projektek miatt, az EU ütheti meg a bokáját: az ENSZ az Uniót fogja elmarasztalni a jogsértésekkel szembeni hathatós fellépés elmulasztásáért. Magyarország tekintetében ez súlyos milliárdok visszafizetését is jelentheti.

Nem véletlen, hogy a következő fejlesztési időszakban az EU-s támogatások igénybevételének horizontális feljogosító feltétele lett a fogyatékosjogi ENSZ egyezmény végrehajtását szolgáló nemzeti keret létrehozása. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy Magyarország lehívhassa a 2021-2027-es uniós forrásokat, a kormánynak komolyan vehető, mérhető célokat, adatgyűjtést és ellenőrző mechanizmusokat kell rendelnie a hazai fogyatékosságügyi célkitűzésekhez, biztosítania kell az akadálymentességi szempontok megvalósulását az EU-s projektek kidolgozásában és végrehajtásában, és garantálnia kell az EU-s források felhasználását érintő panaszok hatékony kivizsgálását. Ha ez nem történik meg, veszélybe kerülhet a hozzáférés 9000 milliárd forintnyi uniós támogatáshoz.

Nem késő a folyamatot helyes mederbe terelni, de ehhez stratégiai újragondolásra van szükség. A sikeres megvalósítást akadályozó tényezők ugyanis stratégiai hibákra vezethetők vissza. Az akadályokkal való őszinte szembenézés azonban még várat magára, ezzel pedig egyre nő az esélye annak, hogy több milliárd EU-s forrástól esik el a magyar fogyatékosságügy. Ha a kormánynak nem sikerül megállapodni az Európai Bizottsággal, jövő év végéig közel 50 milliárdnyi forrást veszíthet el a magyar kitagolás, a 2021-2027-es következő fejlesztési időszak pedig el sem kezdődhet a fogyatékosságügyi horizontális feljogosító feltételek teljesítése nélkül.

Az egyes fogyatékossági csoportok érdekeit védő szervezeteknek kiemelt szerepe van, hogy számon kérjék az EU-s források lehívásához szükséges horizontális feljogosító feltételek megfelelő teljesítését a kormányon. Mindeddig a politikai diskurzus margóján tartott fogyatékosságügyi kérdések a magyar állam homlokterébe kerültek. A kitagolás körüli problémák felsőbb politikai szinten is aggodalomra adnak okot.

Az eddig tapasztalatok alapján az alábbi szempontok mentén volna érdemes tovább gondolkodni a kitagolás jövőjéről:

• Országos független fogyatékosjogi bizottság létrehozása. Az emberi jogok nem elérhetetlen, rózsaszín ködbe vesző ideálok. Tiszteletben tartásuk a sikeres kitagolási projekt garanciája. A kitagolás hosszú távú, kormányokon átívelő politikai elköteleződést igényel, a folyamat sikeres megvalósításhoz megfelelő intézményi garanciákra van szükség. Egy országos fogyatékosjogi bizottság, amely kormányzaton kívüli, független ellenőrző mechanizmusként védené és segítené elő az egyezmény hazai végrehajtását, jelentős szerepet vállalhatna a kitagolás sikeres végrehajtásában. Az Országos Fogyatékosságügyi Tanács (OFT) ezt a funkciót jelenleg nem tölti be. Az OFT és az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület (IFKKOT) az érdekvédelmi egyeztetés látszatát keltő, kiüresedett fórumok, munkájukat a transzparencia hiánya jellemzi.

• Decentralizáció – az alulról jövő kezdeményezések vezető szerepvállalása. A nagy intézetek végrehajtó pozíciójának minimalizálása mellett a vezető szerepet az alulról jövő kezdeményezéseknek kellene átadni. A tervezési, végrehajtási és ellenőrzési folyamatokba nem elég bevonni a fogyatékos embereket és szervezeteiket, a fogyatékos emberek helyi kezdeményezéseinek kapacitásbővítésére volna szükség. Így az alulról jövő civil szervezetek (például szülői közösségek) szerepvállalása a kitagolás folyamatában meg tudna erősödni, ők is – az egyházak mellett – a folyamat szociális partnereivé válhatnának. Jelenleg a civil szereplők félnek a támogatott lakhatás létrehozásának nehézségeitől. Az alulról jövő kezdeményezések emellett kulcsfontosságú szereplői lehetnének további közösségi lakhatási formák kialakításának (például állami támogatások olyan civil szereplők számára, akik segítenek a fogyatékos embereket lakhatáshoz jutni a piacon).

• Érdemi és megfizetett szakmai és civil kontroll az intézményi tervek megtervezésében és elbírálásában. A kitagolás sikeres végrehajtása folyamatos szakmai és civil kontrollt igényel. Ez a kitagolás decentralizációjával együtt kiemelt jelentőséggel bír avégett, hogy ne valósulhassanak meg további jogsértő projektek. Átláthatóságra, érdemi szakmai jogkörökre és az elvégzett munkáért cserébe anyagi ellenszolgáltatásra volna szükség ahhoz, hogy a szakmai és civil szereplők képesek legyenek a pályázók kitagolási terveinek előkészítését támogatni, és az elkészült szakmai terveket elbírálni.

• Létszámstop. Reagálni kell a tömegintézmények iránti kényszerkeresletre, ezzel is csökkentve a kitagolásra váró férőhelyek számát. Létszámstopot előíró jogszabályi rendelkezésre volna szükség legalább megyei szinten és az egyes intézetek engedélyezett férőhelyszámához igazítva.

• A nagy intézetek felújítására szánt források minimalizálása. Az állami intézmények 2020-ban közel 1,5milliárd forintból újultak meg, a beruházások céljai fűtéskorszerűsítés, burkolatfelújítás, épületgépészet, nyilászáró korszerűsítés, belsőépítészeti munkálatok voltak. Az intézményi beruházások legitim céljait szűkíteni kell, az intézményi ráfordítások elsősorban csak a biztonságos működésre és az életveszélyes állapotok elhárítására irányuljanak, ne az egyes intézmények “jobb” működésének biztosítására. A tömegintézmények karbantartására, felújítására irányuló források elfecsérlése az alulról jövő, közösségi lakhatási szolgáltatások létrehozásától veszi el a pénzt.

• A támogatott döntéshozatallal kapcsolatos jogszabályok felülvizsgálata. A kitagolás szociális dimenzióját a fogyatékos emberek állampolgári státuszának megerősítésére kell építeni. A kitagolás gyakorlatából azonban egyelőre hiányzik a támogatott döntéshozatal szemléletmódja, eszmeisége. A kiköltöző lakók számára beleszólást kell biztosítani az új lakóhelyük (helyszín, lakhatási forma) megválasztásába. Lépéseket kell tenni a helyettes döntéshozatali jogintézmények rendszerszintű leépítésére és a támogatott döntéshozatal alkalmazásának előmozdítására. Ezzel összefüggésben elsődleges feladat a támogatók képzésének jogszabályi és módszertani kidolgozása, amit a szociális szakmafejlesztés állami háttérintézménye szerint is mihamarabb szükséges elvégezni.

• A személyi asszisztencia rendszerének kidolgozása. Ez a szolgáltatási elem fájóan hiányzik a jelenlegi szociális intézményrendszer szolgáltatási palettájából. A fogyatékos emberek potenciális munkaadóként történő elismerése és hatalommal való felruházása hosszú távon biztosítaná azok számára az önálló életvitelhez szükséges személyi támogatást, akiknek a lakhatása megoldott, de személyi segítés hiányában nem tudnak önállóan élni.

• Társadalmi tudatosság növelése. A fogyatékos emberek és szervezeteik bevonásával szükséges növelni a fogyatékossággal kapcsolatos társadalmi tudatosságot, és küzdeni a – különösen az értelmi fogyatékos, pszichiátriai és szenvedélybeteg emberekkel szembeni – negatív sztereotípiák, stigmák ellen. Országos, regionális és helyi szintű érzékenyítő kampányokra volna szükség, valamint fel kell készíteni a helyi lakosságot a kiköltöző fogyatékos emberek befogadására.

• A támogatott lakhatás szabályozásának felülvizsgálata. A támogatott lakhatás szabályozása jelenlegi formájában nem elégséges a kitagolással elérni kívánt társadalmi cél megvalósítására. Nem elég a lakhatás és a napközbeni szolgáltatások fizikai szétválasztása, a tárgyi és személyi feltételek vonatkozásában további garanciák szükségesek a társadalmi befogadással kapcsolatos követelmények érvényre juttatásához. A közösségi alapú szolgáltatások terén nagyobb tapasztalattal bíró országokban végzett empirikus kutatások alapján a legfeljebb 6 férőhelyes szolgáltatások létrehozását szükséges ösztönözni, ehhez a finanszírozás módosítása is elengedhetetlen. Továbbá ösztönözni kell a szolgáltatási elemek kiszervezését, például önkormányzatok alapszolgáltatásainak bővítésével. A támogatott lakhatás fenntartója ugyanis jelenleg nem érdekelt a szolgáltatási elemek megvásárlásában, így inkább maga szervezi meg a napközbeni ellátásokat is, ezzel is erősítve a támogatott lakhatás intézeti szemléletű működését. Szükség volna az alapvizsgálattal és a komplex szükségletfelméréssel kapcsolatos szabályozás felülvizsgálatára is. A jelenlegi eljárás elfedi a hiányzó közösségi lakhatások iránti széleskörű társadalmi igényt, a szükségletfelmérés ugyanis a jelenlegi intézményrendszer kapacitásaihoz van igazítva (a szükségletfelmérést az intézményvezető kérelmezheti, és a szükségletfelmérés elvégzésében a támogatott lakhatás munkatársai közül kijelölt személy is részt vesz, így az intézményi érdekek felülírhatják az egyéni szükségleteket).

• A közösségi lakhatásra vonatkozó ellátási kötelezettség rendezése. A szubszidiaritás elve alapján a kitagolás szereplői közötti átgondolt feladatkör-megosztásra volna szükség. A problémákat ugyanis azok keletkezési helyén kell megoldani. A törvény jelenleg annyit ír elő, hogy az államnak a megye területén gondoskodnia kell támogatott lakhatás megszervezéséről és fenntartásáról. Bár az önkormányzatoknak 2019 óta jár központi költségvetési támogatás támogatott lakhatás fenntartására, ezzel a lehetőséggel eddig még egyetlen önkormányzat sem élt. Az önkormányzatok ugyanis nem kellően motiváltak támogatott lakhatások létrehozására, sőt a törvényben előírt feladataik ellátása mellett kockázatos számukra a feladat önként átvállalása. Pedig az önkormányzatok potenciális fenntartóként jó pozícióban vannak, rendelkezhetnek ugyanis kihasználatlan ingatlanállománnyal, és kötelezően fenn kell tartaniuk olyan szociális alapszolgáltatásokat, amelyek a támogatott lakhatás megszervezéséhez kellenek. Rendezni szükséges törvényi szinten az önkormányzatok szerepvállalását – akár lakosságszám-arányosan – a támogatott lakhatási hálózatok létrehozásában és működtetésében. Így az önkormányzatok, a családokhoz közelebbi, helyi szereplőként meg tudnának jelenni a szolgáltatói palettán, illetve támogató szerepet tudnának vállalni a helyi civil kezdeményezések megvalósításában (segíteni a családok összefogását új támogatott lakhatás kialakításában). Ehhez az önkormányzatoknak további forrásokra van szüksége (például, hogy akadálymentesíteni tudják az önkormányzati bérlakásokat).

• A budapesti fogyatékossággal élő emberek lakhatási helyzetének rendezése. Mivel az EU-s finanszírozás szempontjából Budapest fejlett régiónak számít, ezért a főváros jóval kevesebb EU-s támogatást kap a megyékhez képest. Miközben népességarányosan kiugróan kevés hozzáférhető lakhatási szolgáltatás van a fővárosban, ezért sok fővárosi fogyatékos ember Budapesttől sok száz kilométerre kényszerül élni. Valójában a kitagolás nem egy abszorpciós (EU-s források felhasználásával kapcsolatos) probléma, megvalósításához az EU-s támogatások csak egy pénzügyi eszközt jelentenek. A fővárosnak külön támogatásra lenne szüksége sajátos helyzetére tekintettel.

Nyitott kérdés, hogy egy autoriter politikai környezetben és a jóléti rendszerek hanyatlásának árnyékában hogyan érdemes/lehetséges egy államnak átalakítani a szociális intézményrendszerét a XXI. század elvárásainak megfelelően. Az eddigi tapasztalatok alapján egyvalami azonban bizonyos: ha a kormány nem változtat a stratégiáján, egy alapjaiban rosszul működő rendszert fog csak tovább foltozgatni. A stratégiai válaszkeresésnek az összes állami alrendszer átfogó reformjára kellene irányulnia, hogy a kormány ki tudjon lépni a szűkre szabott szolgáltatásfejlesztés csapdájából és a helyi igényekre legjobban reagálni tudó, közösségi alapú innovációs megoldásoknak teret adjon. Ez egyben a helyi közösségek, az alulról jövő kezdeményezések eddiginél jóval fokozottabb támogatását vonná maga után, ami egyben a kitagolás új stratégiai megközelítésének alapját adhatná.

A kitagolás emberi jogi, szakpolitikai, szociológiai és gyógypedagógiai kérdések sorát veti fel. Mennyiben tekinthető legitimnek a nagy intézetek által kínált biztonság, amire széleskörű társadalmi igény van? Mennyire előremutatóak az új szatellit intézményi struktúrák? Elég garancia van jelenleg arra, hogy az új szolgáltatások nem örökítik át az intézeti ellátás szervezeti és működési kultúráját az új támogatott lakhatásokba? Mennyiben átmeneti megoldások a most létrejött támogatott lakhatások? Ha a támogatott lakhatások átmeneti megoldások, milyen szolgáltatások fogják biztosítani az onnan kiköltöző fogyatékos emberek önálló életvitelét? Hogyan fog nőni a kiköltöző fogyatékos emberek társadalmi mobilitása, miként fog megvalósulni az önálló életvitelük és társadalmi befogadásuk? Mennyiben összehasonlíthatók egymással a kitagolás keretében és a civil szervezetek által létrehozott ún. “zöldmezős” támogatott lakhatások? Hogyan lehet az emberi jogi követelményeket a folyamatba beépíteni és megoldást találni a nagy intézetek kis intézetekké történő átalakításához? És mit gondolnak azok, akik szerint nincs baj az új állami fenntartású támogatott lakhatásokkal?

Ezek égető kérdések. Fontos lenne a különböző vélemények, álláspontok megismerése. Bízunk benne, hogy a fenti szempontok segítik a kormányzati, az érdek- és jogvédő valamint szakmai és más társadalmi szereplők közötti párbeszédet, valamint a kitagolással kapcsolatos jogszabályok és kormányzati stratégiák következetes felülvizsgálatát.

A Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum (PÉF) részletesen kifejtette a véleményét a fenti helyzetelemzésünkkel kapcsolatban. A PÉF álláspontjával kapcsolatban keresse Radó Ivánt a következő email címen: pef@pef.hu

Szerző: Környei Kristóf