M. László Ferenc: Sziszüphosz a Csereháton - Roma foglalkoztatási programok II.

Az európai csatlakozás után milliárdos nagyságrendű összegek zúdultak a romák integrációjáért küzdő non-profit szervezetekre. Ám hiába az uniós áldás, ha nincs önerő, a civilek elvesztődnek a bürokrácia útvesztőiben, az önkormányzati lobbi a kiszorításukra törekszik, a kiíróknak pedig fontosabb a szabályosság, mint a fenntarthatóság. Még csak egy töredékét hívtuk le a 2013-ig rendelkezésünkre álló forrásoknak, de a roma szervezetek egy része már kivérzett.

„A továbbfoglalkoztatás csak helyenként jelenik meg, akkor sem értékelhető úgy, hogy az érintettet sikerült integrálni vagy reintegrálni az elsődleges munkaerő-piacra. (…) A tartós munkanélküliek segélyfüggőségét, kiszolgáltatott helyzetét, a helyi társadalomban meglévő patrónus-kliensi rendszert tovább erősítették, a roma munkanélküliek többségi társadalom általi sztereotip megítélését tovább rontották” – olvasható az 1998-2005 közötti cigány foglalkozatási projekteket vizsgáló Tárki-jelentésben.

Pénz az ablakban

Az idén záruló Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) keretében közel 670 milliárd forintot költöttünk az ország felzárkóztatására. Becslések szerint az összeg negyven százalékát fordítottuk humánerőforrás-fejlesztésre, képzési, foglalkoztatási, bértámogatási programokra. Ugyanakkor a magyar állam a saját költségvetésékből a Munkaerőpiaci Alapon, különféle minisztériumi kereteken, közalapítványokon keresztül maga is jelentős összegeket fordít évről évre az adott területre, ám ennek mostanáig nem sok látszata volt: 2004 és 2007 között alig 22 ezerrel nőt a munkába állók száma (a foglalkoztatási helyzetről lásd A rendszerváltás vesztesei című írásunkat).

Az uniós pénzek felhasználásában jeleskedő, lapunk által megkeresett civilek egybehangzóan állítják, a rendszer rákfenéje az egyre duzzadó bürokrácia. „Öt évvel ezelőtt kitaláltunk egy komplex képzési-felzárkóztatási programot a tomori romák helyzetének javítására, ám mára az ellehetetlenülés határára jutottunk: nem tudjuk, miből fizetjük vissza a több tízmilliós kényszerhiteleinket és a kamatokat” – dohog Bohn Katalin, a csereháti településen működő Rom Som Alapítvány egyik alapítója. A helyi ötleteket, kezdeményezéseket felkaroló szervezet 2004-ben pályázott először az első körös HEFOP-ra (az NFT Humánerőforrás Operatív Programjára) az oktatási tárca alapkezelőjéhez. Az elnyert pénzből egy, a cigánygyerekek iskolai eredményességét iskolán kívüli fejlesztésekkel javító tanodát hoztak létre. Csakhogy az elszámolás végig olyan kiszámíthatatlanul és lassan futott, hogy a program megvalósításához kénytelenek voltak három millió forint áthidaló hitelt felvenni. Persze ekkoriban még a megvalósítók is tapasztalatlanok voltak, előfordult, hogy gondok akadtak az elszámolással. A kifogásolt kiadásokra megvoltak ugyan a szabályos igazolások, de a szigorú szabályok miatt elszámolhatatlanok maradtak, így nem tudták lehívni a maradéktalanul az elnyert összeget. A felvett hitel közben folyamatosan növekedett a kamatterhekkel együtt. A áthidaló hitelből megmaradt pénzt átvitték kezdeti tőkének a következő HEFOP-ba, amit saját forrás nélkül nem lehetett elkezdeni, oly sokára kötötték meg a szerződést, és utalták az előleget.

A problémával nincsenek egyedül, a civilek közül mind többen teremtik elő hitelből az önrészt, illetve az utófinanszírozású programok kiadásait. Az állam egy idő után érzékelte a pályázók likviditási gondjait, ezért három éve létrehozott egy kamattámogatási alapot, továbbá ígéretet tett arra, hogy a lassú elszámolás miatt áthidaló hitel felvételére kényszerülő szervezetek kamatkiadásait fedezni fogja. Csakhogy 2006 után ezt a pályázatot nem írták ki többet. Az alapítvány viszont erre az ígéretre alapozva pályázott meg egy 114 milliós keretű OKJ-s felnőttképzési és foglalkoztatási programot. Felismerték ugyanis, hogy hiába enyhítik a gyerekek tanulási gondjait, ha a munkanélküli szülők nem tudnak megfelelő hátteret biztosítani nekik odahaza. A pénzt meg is nyerték, amiből kőműveseket, ácsokat, dajkákat, a környékbeli cigány szerveztek számára pályázatíró menedzsereket képeztek. A részben ebből a támogatásból, nagyobb részt viszont jelzáloghitelből felépíttettek egy képzési és fejlesztési központot a faluban.

Tervezték, hogy kialakítanak egy családi napközi hálózatot – mivel ebben a térségben nincs bölcsőde –, ám a kiíró forráshiányra hivatkozva elutasította a pályázatukat. Fél évvel később viszont befutott az örömhír: mégis találtak némi maradványpénzt, amit a projektjükre áldozhatnának, csakhogy erre az időszakra a korábban kiképzett dajkák már szültek, vagy más munkát találtak. Mire az alapítvány bekapcsolódott az ENSZ által is támogatott Cserehát Fejlesztési Programba, az elszámolási mechanizmus nehézkes működése és a kamattámogatás elmaradása miatt már közel 13 millió forintnyi hitel maradt a nyakukon a helyi takarékszövetkezetnél, illetve a Mikrohitel Gazdaságfejlesztő Pénzügyi Zrt-nél.

Az Rom Som egész addigi tevékenysége 2008 szeptemberében teljesedett ki, amikor hetven halmozottan hátrányos helyzetű fiatalt felkarolva a közösségi és képzési központban beindították a felzárkóztató szakképző iskolájukat. Alighogy megkapták a működési engedélyt, rögtön közbelépett a szomszédos rivális iskolafenntartó önkormányzat vezetője: a jogerőre emelkedést megelőzően megtámadta a végzést. „Az illetékes hivatalok addig vizsgálták az ügyet, amíg az iskola kifutott az időből, és az idei esztendőre már nem kapta meg a feladatellátásért járó közel harmincmilliós normatívát” – mondta lapunknak Bohn. Az intézmény tanárai már hat hónapja dolgoznak fizetés nélkül, ám a mécses most eltört: egy hónappal a tanév befejezése előtt kínjukba „sztrájkba léptek”, hátha így valaki odafigyel a problémájukra.

Jelenleg az ablakban van a norvég alap egymillió eurós támogatása, amiből az összes álmukat megvalósíthatnák – iskolákat, családi napköziket építhetnének a HEFOP-on kiképzett szakemberek tudására alapozva –, de Bohn jelenleg az ingatlanjukra terhelt jelzálogtól retteg. Ha a képzési központot elárvereznék, megütnék a bokájukat a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél, ugyanis öt éves fenntartási kötelezettségük van. A projektvezető lapunknak azt mondta, becsapva érzik magukat, naivitás volt komolyan venni az állami ígéreteket. Az alapítvány vezetőit rettenetesen megviselte a folyamatos hercehurca, a kuratórium elnöke a lemondást fontolgatja. (A szervezet helyzetét nagyban nehezítette, hogy 2007 októberében a HírTV rászállt az alapítványra, korrupcióval és politikai kapcsolatokkal gyanúsítva meg a vezetőit. Az üggyel több sajtóorgánum is foglalkozott, bizonyítva, hogy a hírcsatorna melléfogott, vádjai teljesen alaptalanok voltak – lásd: Értük, de nélkülük, Magyar Narancs, 2008. február 28.)
A civilek közül sokan panaszkodnak az elhúzódó átutalásokra, az elszámolási szisztéma nehézkes működésére: gyakran az utolsó percben jön a hiánypótlási felszólítás, hogy aztán újabb hónapokat csússzon a kifizetés. „Rendszeresen felpanaszoljuk a problémáinkat a különféle konferenciákon, a kiírók bőszen bólogatnak, mégsem történik semmi” – kesereg Horváth Zsolt a szalonnai Sport és Közösségfejlesztő Egyesület képviselője. Lapunk munkatársa igen kellemetlen vitának volt fül- és szemtanúja a falu cigánytelepén: a telep-felszámolási programon dolgozó szociális munkást keményen bírálták a lakók, amiért még mindig nem indult el a projekt. (A szalonnai telepet még a rendszerváltás előtt húzták fel a falu régi temetőjére!) A szakember hiába mentegetőzött, hogy a szociális minisztérium, illetve az OFA késlekedik a támogatási szerződés aláírásával, a nyomorúságos körülmények között élő emberek türelme elfogyott – az érdekükben tevékenykedő civilek pedig fokozatosan elveszítik nehezen kivívott reputációjukat.

A szegények kisebbsége

„Felálltam és kinyitottam a számat az előkészítő bizottságban. Egyszerűen nem vették figyelembe az ötleteinket, diszcigányoknak kellünk oda, nem másnak” – meséli a Narancsnak Varga Dénes a csegöldi kisebbségi önkormányzat képviselője, miként bánnak velük Leader-programban a térség településvezetői (szatmári uborkatermesztőkről lásd cikksorozatunk előző részét: Önerőt merítettek, Magyar Narancs, 2009. …). Pedig a vidékfejlesztési programból finanszírozott, csaknem 70 milliárdos Leader kifejezett célja, hogy segítse a helyi ötletellést, a komplex programok kialakítását, és nemcsak a tervezésbe, hanem a források elosztásába is bevonja a kistérségi szereplőket – itt még önerő sem szükségeltetik. Hasonló tapasztalatokról számolt be Horváth Zsolt is: az edelényi kistérségben is „elfeledkeztek” a roma szükségletekről, csak a civilek szemfülességén múlt, hogy nem hagyták ki teljesen őket.

A kormány 2007-es döntése alapján regionális és a humánerőforrás-fejlesztési forrásokból 2009 és 2013 között mintegy százmilliárd forintot különítettek el kimondottan a 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség (lhh) fejlesztésére, háromnegyed részt beruházásokra, egynegyed részt pedig képzési, foglalkoztatási és egészségfejlesztési programokra. Ám az lhh-nál is hasonló problémák jelentkeznek, mint a Leaderben. „Nálunk úgy kellett beszuszakolni a 70 milliós átképzési programot” – állítja Varga. Az erősebb, tehetősebb települések elviszik a nagyobb pénzeket, a romák által lakott aprófalvak megint kimaradnak.
A Cserehát legnagyobb problémája, hogy a térséget messze elkerülik a nagyobb cégek, vállalkozók. Bár az autópálya már Miskolcig ér, a várostól északra fekvő utak állapota katasztrofális, a tömegközlekedés is leépült – így még ingázni sem lehet. „Hiába kínálunk egyre jobb szolgáltatásokat, mérjük fel a foglalkoztatók igényeit, szervezünk speciális képzési programokat az iskolázatlan, mélyszegénységben élő embereknek, ha csak nagy nehézségek árán, vagy egyáltalán nem tudjuk a továbbfoglalkoztatásukat biztosítani” – nyilatkozta a Narancsnak Budai Sándor, az Észak-magyarországi Regionális Munkaügyi Központ edelényi kirendeltségének vezetője. Sokat elárul, hogy a térség legnagyobb foglalkoztatója a 200 főt alkalmazó városi korház. Az elmúlt időszak legígéretesebb befektetése a perkupai klíma-összeszerelő üzem lett volna, ám a gazdásági válság miatt egyelőre csúszik a létesítmény átadása.

A kirendeltség nemrég végzett egy felmérést a 217 milliós támogatással bíró TÁMOP (a HEFOP utódja az Új Magyarország Fejlesztési Tervben) projektjéhez: a programba bekapcsolódó 26 munkáltató közül csak hat vállalta, hogy bértámogatás nélkül is továbbfoglalkoztatja a munkavállalókat. Ráadásul a TÁMOP-ban már nincsenek szigorú továbbfoglakoztatási elvárások, a kiírók egyszerűen rájöttek, ilyen feltételekkel nem szállnak be a munkaadók a programokba. „Nem kardoskodom velük, mert a következő projektben is ők lesznek a foglalkoztatók” – szögezi le Kalocsai Károly, a kirendeltség roma asszisztense. „Elismerjük, hogy a közfoglalkoztatás nem mindig célravezető, ám ne becsüljük le a jelentőségét: jogosultságot biztosít a különböző ellátásokra” – hívta fel egy lényeges szempontra a figyelmünket Szirmai István, a szociális minisztérium Roma Integrációs Főosztályának szakmai főtanácsadója, hozzátéve, a különféle programokkal az állam évente országosan 30-35 ezer embert ér el. Mindez arra utal, hogy a hátrányos helyzetű emberek zöme egyik projekttől tántorog a másikig, esélye sincs a kitörésre, legfeljebb addig sem szorul a segélyekre.

A fenntarthatósági, továbbfoglalkoztatási szempontokról szerettük volna megkérdezni a szociális és foglalkoztatási támogatásokat gondozó ESZA Kht. valamelyik vezetőjét, de a kérdéseinkre csak e-mailben kaptunk választ. „A kiírt programok igyekeztek a fenntarthatóságra is hangsúlyt helyezni. A kiválasztásnál plusz pontokat szerezhettek, vagyis előnyt élveztek azok a pályázatok, amelyek hiányszakmákban valósítottak meg képzést, illetve már a pályázatban biztos foglalkoztatói hátteret tudtak bemutatni. Addig azonban, amíg projekt alapon működő, általában civil szervezetek által megvalósított, alternatív munkaerő-piaci programok pályázati úton történő finanszírozása a jellemző, a programok hosszú távú fenntarthatósága csak korlátozottan kérhető számon. (…) Az ESZA Kht.-nak, mint közreműködő szervezetnek elsősorban az a feladata, hogy a megítélt támogatás szabályos lehívását biztosítsa” – olvasható a lapunkhoz eljutatott levélben.

Parkgondozók hada

Persze ilyen körülmények között csakis az önkormányzatokra, a településszövetségekre, illetve az általuk fenntartott intézményekre lehet számítani. A polgármesterek hasznos politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, a pályázatíráshoz, az elszámoláshoz mozgósítani tudják az apparátusukat, s bár a kisebb önkormányzatok forráshiányosak, könnyebben oldják meg az önrészt-gondokokat, az utófinanszírozásból adódó nehézségeket, mint a civilek. Az általuk megszervezett és végrehajtott programok többsége a legtöbb esetben bújtatott – vagy nem is annyira rejtett – közmunkáztatás uniós pénzből. Ez nem újdonság, korábban is így volt: Lukács György az ezredfordulón végzett kutatásai során 543 roma munkaerő-piaci projektet számolt össze 5,8 milliárd értékben – a pénz 85 százalékát közmunkacélú programokra fordították.
A Phare támogatású, 2003-2004-es „Küzdelem a munka világából való kirekesztés ellen” címet viselő programsorozat 25 nyertese közül 19 önkormányzat, vagy valamilyen települési fenntartású közhasznú társaság volt. A projektek mindegyike tartalmazott oktatási periódust is: három híján az összes pályázó szociális ápolókat, parkgondozókat, útfenntartókat, motorosfűrész kezelőket, gyógynövényismerőket képzett – mind-mind olyan szakma, amivel az elsődleges munkaerőpiacon nem lehet elhelyezkedni. A riport készítése során fél tucat településen jártunk, legalább harminc emberrel találkoztunk: mindegyiküknek volt OKJ-s papírja – volt, aki három „szakmával” büszkélkedhetett –, ám munkája csak néhánynak.
„Phare-t mondott? Mikor is, 2004-ben? Nem emlékszem, tudja, a falunkban annyi közmunkaprogram volt már” – kutakodott az emlékeiben az ongai Horváth Gyula, amikor a Sajó-Hernádvölgyi és Bükkvidéki Önkormányzatok Terület és Településfejlesztési Társulása által szervezett, „Esély az esélyteleneknek” nevet viselő projektről kérdeztük. Pedig Horváth nemcsak részt vett a programban, de ő is szignálta a település cigányönkormányzata nevében a szerződést. A közel 195 milliós támogatást elnyert projekt nem tett mást, mint hogy programba bekapcsolódó öt település számára szállította az ingyen munkaerőt a közmunkák elvégzésére. „Próbáltunk bevonni cégeket, de nem jött össze, így hát visszaléptünk az önkormányzatok szintjére” – állítja Szabó István projektvezető.
Kérdés persze, hogy a „településkép javítás” mennyiben szolgálja a tartósan munkanélküli romák reintegrációját, milyen esélyeket teremtett az esélyteleneknek. Tény, Magyarország útjait lassan angol pázsit szegélyezi: Szatmárban, a Csereháton, a Miskolc környéki falvakban a cigány emberek hetek óta füvet nyírnak, sövény igazítanak. Április elejétől csak az kaphatja meg a teljes szociális segélyt, aki részt vesz az önkormányzatok által szervezet közmunkákon – az országos program az Út a munkához címet kapta.


A rendszerváltás vesztesei

A rendszerváltás éveiben bekövetkezett gazdasági sokkot, majd a két évtizedes foglalkoztatáspolitika csődjét elsősorban a cigány lakosság szenvedte meg. Kertesi Gábor közgazdász kimutatta, hogy körükben a kilencvenes évek közepére egy rendkívül alacsony szintű, a harmadik világra jellemző instabil foglalkoztatási minta alakult ki. „Nemcsak az történt, hogy a romák zöme a magyar társadalom átlagát messze meghaladó mértékben veszítette el egyszer és mindenkorra az állását (…), de az a kevés ember, aki képes volt megkapaszkodni a munkaerőpiacon, ezt nagyrészt úgy tudta csak megtenni, hogy közben kénytelen volt lemondani a folyamatos foglalkoztatás esélyeiről” – olvasható a szakember egyik tanulmányában. Ha vetünk egy pillantást a roma dolgozók által a szocializmus idején betöltött munkakörökre, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a szocialista gazdasági modell bukása után miért pont ők kerültek nagy számban az utcára: a rendszerváltás előtt a cigányok közel fele segédmunkásként, tíz-tíz százalékuk pedig betanított, illetve szakmunkásként kereste a kenyerét.
Az Kemény István nevéhez fűződő 1993-as országos cigánykutatás szerint a 3,7 millió aktív keresőből mindössze 58 ezer volt roma, a 2003-as felmérés pedig 80 ezer főre teszi az állandó munkával rendelkező cigány foglalkoztatottak számát. Márpedig a lélekszámúk tizenhat évvel ezelőtt 450-500 ezer, az ezredfordulón 550-600 ezer volt (ebből a 250-290 ezer a munkaképes korú). A két felmérés közt mutatkozó részleges javulást hamar feledteti egy másik, igen aggasztó adat: Lukács György vizsgálatai alapján 1993 és 2001 között megduplázódott a regisztrált munkanélkülieken belül a romák száma – úgy, hogy a közben a nyilvántartott munkakeresők aránya az adott időszakban a felére csökkent. Tehát nemcsak a rendszerváltás vetette vissza évtizedekre a cigány társadalmat, még az 1997-2000 közötti munkaerő-piaci konjunktúrába (ekkor közel háromszázezer ember tért vissza a munkaerőpiacra) sem tudtak bekapcsolódni.
Sajnos napjainkra vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, ugyanis az elmúlt hat évben nem készült reprezentatív cigánykutatás. A politikai elit úgy állt neki az uniós százmilliárdokat tartalmazó nemzeti fejlesztési tervek előkészítéséhez, hogy nem volt tisztában az igényekkel, a legrászorultabbak, a romák speciális szükségleteivel. A részleges felmérések viszont arra utalnak, hogy a helyzet semmit nem javult. Az ENSZ munkaügyi szervezetének két éve közzétett jelentésében az szerepel, hogy a roma lakosság körében 40 százalékos a munkanélküliség, de az ország egyes részein a 90 százalékot is meghaladja. Az Educatio-Tárki 2007-es Életpálya-felvétele szerint a kutatásba bevont csoporthoz (a 2006 tavaszán nyolcadikba járó diákok) tartozó roma szülők közül a férfiak 35, a nők 22 százalékának volt rendszeres munkája. A szakadék mára óriási lett: a nem roma szülőknél ez az arány 80, illetve 70 százalék. Míg a többségi társadalom foglalkoztatási helyzete valamelyest javult a rendszerváltás óta, a cigány lakosság nagyjából megrekedt a 1993-as szinten, ma ők adják a munkanélküliek és az inaktívak egy jelentős hányadát.

A cikk megjelent a Magyar Narancs XXI. évf. 25. számában.

Megosztás

Kapcsolódó hírek

Brutális kényszervallatás eltussolása miatt ítélte el a magyar államot a strasbourgi bíróság

Mai ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) megállapította, hogy a magyar hatóságok megsértették roma származású ügyfelünk alapvető emberi jogait azzal, hogy eltussoltak egy rendőrségi fogdán történt kényszervallatást.

Nincs olyan anya, aki be tudná pótolni ezeket az elvesztett éveket

Fél éve, március végén hírt adtunk róla, hogy Bence két éves korában végre hazakerült a szüleihez. Mint akkor megírtuk, a kisbaba születésekor azért nem kerülhetett haza, mert a helyi védőnő hónapokkal korábban jelezte a kórház számára: „Az asszonynak minden gyermeke átmeneti nevelésben van. Irreális lenne az újszülött kórházból való távozása az anyával együtt.”

Mit érdemel?

Mit érdemel az a szülő páros, aki a jelzőrendszer szerint nem megfelelően neveli a gyerekeit? A gyerekvédelmi törvény tökéletesen rendelkezik erről. Családba fogadás, helyettesítő szülői szolgálat, ideiglenes hatályú elhelyezés. Ha az utóbbi mellett döntenek, a szülőknek a törvény szerint harminc nap áll rendelkezésükre, hogy az okokat, amik a kiemeléshez vezettek megszüntessék, a gyakorlatban azonban ez többször harminc nap szokott lenni. Ha az ideiglenes hatályú elhelyezés felülvizsgálatakor még mindig fenn állnak a kiemelést indikáló okok, akkor a gyerekeket nevelésbe veszik. Ezt évente vizsgálják felül.