M. László Ferenc: Sziszüphosz a Csereháton - Roma foglalkoztatási programok II.

„A továbbfoglalkoztatás csak helyenként jelenik meg, akkor sem értékelhető úgy, hogy az érintettet sikerült integrálni vagy reintegrálni az elsődleges munkaerő-piacra. (…) A tartós munkanélküliek segélyfüggőségét, kiszolgáltatott helyzetét, a helyi társadalomban meglévő patrónus-kliensi rendszert tovább erősítették, a roma munkanélküliek többségi társadalom általi sztereotip megítélését tovább rontották” – olvasható az 1998-2005 közötti cigány foglalkozatási projekteket vizsgáló Tárki-jelentésben.

Pénz az ablakban

Az idén záruló Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) keretében közel 670 milliárd forintot költöttünk az ország felzárkóztatására. Becslések szerint az összeg negyven százalékát fordítottuk humánerőforrás-fejlesztésre, képzési, foglalkoztatási, bértámogatási programokra. Ugyanakkor a magyar állam a saját költségvetésékből a Munkaerőpiaci Alapon, különféle minisztériumi kereteken, közalapítványokon keresztül maga is jelentős összegeket fordít évről évre az adott területre, ám ennek mostanáig nem sok látszata volt: 2004 és 2007 között alig 22 ezerrel nőt a munkába állók száma (a foglalkoztatási helyzetről lásd A rendszerváltás vesztesei című írásunkat).

Az uniós pénzek felhasználásában jeleskedő, lapunk által megkeresett civilek egybehangzóan állítják, a rendszer rákfenéje az egyre duzzadó bürokrácia. „Öt évvel ezelőtt kitaláltunk egy komplex képzési-felzárkóztatási programot a tomori romák helyzetének javítására, ám mára az ellehetetlenülés határára jutottunk: nem tudjuk, miből fizetjük vissza a több tízmilliós kényszerhiteleinket és a kamatokat” – dohog Bohn Katalin, a csereháti településen működő Rom Som Alapítvány egyik alapítója. A helyi ötleteket, kezdeményezéseket felkaroló szervezet 2004-ben pályázott először az első körös HEFOP-ra (az NFT Humánerőforrás Operatív Programjára) az oktatási tárca alapkezelőjéhez. Az elnyert pénzből egy, a cigánygyerekek iskolai eredményességét iskolán kívüli fejlesztésekkel javító tanodát hoztak létre. Csakhogy az elszámolás végig olyan kiszámíthatatlanul és lassan futott, hogy a program megvalósításához kénytelenek voltak három millió forint áthidaló hitelt felvenni. Persze ekkoriban még a megvalósítók is tapasztalatlanok voltak, előfordult, hogy gondok akadtak az elszámolással. A kifogásolt kiadásokra megvoltak ugyan a szabályos igazolások, de a szigorú szabályok miatt elszámolhatatlanok maradtak, így nem tudták lehívni a maradéktalanul az elnyert összeget. A felvett hitel közben folyamatosan növekedett a kamatterhekkel együtt. A áthidaló hitelből megmaradt pénzt átvitték kezdeti tőkének a következő HEFOP-ba, amit saját forrás nélkül nem lehetett elkezdeni, oly sokára kötötték meg a szerződést, és utalták az előleget.

A problémával nincsenek egyedül, a civilek közül mind többen teremtik elő hitelből az önrészt, illetve az utófinanszírozású programok kiadásait. Az állam egy idő után érzékelte a pályázók likviditási gondjait, ezért három éve létrehozott egy kamattámogatási alapot, továbbá ígéretet tett arra, hogy a lassú elszámolás miatt áthidaló hitel felvételére kényszerülő szervezetek kamatkiadásait fedezni fogja. Csakhogy 2006 után ezt a pályázatot nem írták ki többet. Az alapítvány viszont erre az ígéretre alapozva pályázott meg egy 114 milliós keretű OKJ-s felnőttképzési és foglalkoztatási programot. Felismerték ugyanis, hogy hiába enyhítik a gyerekek tanulási gondjait, ha a munkanélküli szülők nem tudnak megfelelő hátteret biztosítani nekik odahaza. A pénzt meg is nyerték, amiből kőműveseket, ácsokat, dajkákat, a környékbeli cigány szerveztek számára pályázatíró menedzsereket képeztek. A részben ebből a támogatásból, nagyobb részt viszont jelzáloghitelből felépíttettek egy képzési és fejlesztési központot a faluban.

Tervezték, hogy kialakítanak egy családi napközi hálózatot – mivel ebben a térségben nincs bölcsőde –, ám a kiíró forráshiányra hivatkozva elutasította a pályázatukat. Fél évvel később viszont befutott az örömhír: mégis találtak némi maradványpénzt, amit a projektjükre áldozhatnának, csakhogy erre az időszakra a korábban kiképzett dajkák már szültek, vagy más munkát találtak. Mire az alapítvány bekapcsolódott az ENSZ által is támogatott Cserehát Fejlesztési Programba, az elszámolási mechanizmus nehézkes működése és a kamattámogatás elmaradása miatt már közel 13 millió forintnyi hitel maradt a nyakukon a helyi takarékszövetkezetnél, illetve a Mikrohitel Gazdaságfejlesztő Pénzügyi Zrt-nél.

Az Rom Som egész addigi tevékenysége 2008 szeptemberében teljesedett ki, amikor hetven halmozottan hátrányos helyzetű fiatalt felkarolva a közösségi és képzési központban beindították a felzárkóztató szakképző iskolájukat. Alighogy megkapták a működési engedélyt, rögtön közbelépett a szomszédos rivális iskolafenntartó önkormányzat vezetője: a jogerőre emelkedést megelőzően megtámadta a végzést. „Az illetékes hivatalok addig vizsgálták az ügyet, amíg az iskola kifutott az időből, és az idei esztendőre már nem kapta meg a feladatellátásért járó közel harmincmilliós normatívát” – mondta lapunknak Bohn. Az intézmény tanárai már hat hónapja dolgoznak fizetés nélkül, ám a mécses most eltört: egy hónappal a tanév befejezése előtt kínjukba „sztrájkba léptek”, hátha így valaki odafigyel a problémájukra.

Jelenleg az ablakban van a norvég alap egymillió eurós támogatása, amiből az összes álmukat megvalósíthatnák – iskolákat, családi napköziket építhetnének a HEFOP-on kiképzett szakemberek tudására alapozva –, de Bohn jelenleg az ingatlanjukra terhelt jelzálogtól retteg. Ha a képzési központot elárvereznék, megütnék a bokájukat a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél, ugyanis öt éves fenntartási kötelezettségük van. A projektvezető lapunknak azt mondta, becsapva érzik magukat, naivitás volt komolyan venni az állami ígéreteket. Az alapítvány vezetőit rettenetesen megviselte a folyamatos hercehurca, a kuratórium elnöke a lemondást fontolgatja. (A szervezet helyzetét nagyban nehezítette, hogy 2007 októberében a HírTV rászállt az alapítványra, korrupcióval és politikai kapcsolatokkal gyanúsítva meg a vezetőit. Az üggyel több sajtóorgánum is foglalkozott, bizonyítva, hogy a hírcsatorna melléfogott, vádjai teljesen alaptalanok voltak – lásd: Értük, de nélkülük, Magyar Narancs, 2008. február 28.)
A civilek közül sokan panaszkodnak az elhúzódó átutalásokra, az elszámolási szisztéma nehézkes működésére: gyakran az utolsó percben jön a hiánypótlási felszólítás, hogy aztán újabb hónapokat csússzon a kifizetés. „Rendszeresen felpanaszoljuk a problémáinkat a különféle konferenciákon, a kiírók bőszen bólogatnak, mégsem történik semmi” – kesereg Horváth Zsolt a szalonnai Sport és Közösségfejlesztő Egyesület képviselője. Lapunk munkatársa igen kellemetlen vitának volt fül- és szemtanúja a falu cigánytelepén: a telep-felszámolási programon dolgozó szociális munkást keményen bírálták a lakók, amiért még mindig nem indult el a projekt. (A szalonnai telepet még a rendszerváltás előtt húzták fel a falu régi temetőjére!) A szakember hiába mentegetőzött, hogy a szociális minisztérium, illetve az OFA késlekedik a támogatási szerződés aláírásával, a nyomorúságos körülmények között élő emberek türelme elfogyott – az érdekükben tevékenykedő civilek pedig fokozatosan elveszítik nehezen kivívott reputációjukat.

A szegények kisebbsége

„Felálltam és kinyitottam a számat az előkészítő bizottságban. Egyszerűen nem vették figyelembe az ötleteinket, diszcigányoknak kellünk oda, nem másnak” – meséli a Narancsnak Varga Dénes a csegöldi kisebbségi önkormányzat képviselője, miként bánnak velük Leader-programban a térség településvezetői (szatmári uborkatermesztőkről lásd cikksorozatunk előző részét: Önerőt merítettek, Magyar Narancs, 2009. …). Pedig a vidékfejlesztési programból finanszírozott, csaknem 70 milliárdos Leader kifejezett célja, hogy segítse a helyi ötletellést, a komplex programok kialakítását, és nemcsak a tervezésbe, hanem a források elosztásába is bevonja a kistérségi szereplőket – itt még önerő sem szükségeltetik. Hasonló tapasztalatokról számolt be Horváth Zsolt is: az edelényi kistérségben is „elfeledkeztek” a roma szükségletekről, csak a civilek szemfülességén múlt, hogy nem hagyták ki teljesen őket.

A kormány 2007-es döntése alapján regionális és a humánerőforrás-fejlesztési forrásokból 2009 és 2013 között mintegy százmilliárd forintot különítettek el kimondottan a 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség (lhh) fejlesztésére, háromnegyed részt beruházásokra, egynegyed részt pedig képzési, foglalkoztatási és egészségfejlesztési programokra. Ám az lhh-nál is hasonló problémák jelentkeznek, mint a Leaderben. „Nálunk úgy kellett beszuszakolni a 70 milliós átképzési programot” – állítja Varga. Az erősebb, tehetősebb települések elviszik a nagyobb pénzeket, a romák által lakott aprófalvak megint kimaradnak.
A Cserehát legnagyobb problémája, hogy a térséget messze elkerülik a nagyobb cégek, vállalkozók. Bár az autópálya már Miskolcig ér, a várostól északra fekvő utak állapota katasztrofális, a tömegközlekedés is leépült – így még ingázni sem lehet. „Hiába kínálunk egyre jobb szolgáltatásokat, mérjük fel a foglalkoztatók igényeit, szervezünk speciális képzési programokat az iskolázatlan, mélyszegénységben élő embereknek, ha csak nagy nehézségek árán, vagy egyáltalán nem tudjuk a továbbfoglalkoztatásukat biztosítani” – nyilatkozta a Narancsnak Budai Sándor, az Észak-magyarországi Regionális Munkaügyi Központ edelényi kirendeltségének vezetője. Sokat elárul, hogy a térség legnagyobb foglalkoztatója a 200 főt alkalmazó városi korház. Az elmúlt időszak legígéretesebb befektetése a perkupai klíma-összeszerelő üzem lett volna, ám a gazdásági válság miatt egyelőre csúszik a létesítmény átadása.

A kirendeltség nemrég végzett egy felmérést a 217 milliós támogatással bíró TÁMOP (a HEFOP utódja az Új Magyarország Fejlesztési Tervben) projektjéhez: a programba bekapcsolódó 26 munkáltató közül csak hat vállalta, hogy bértámogatás nélkül is továbbfoglalkoztatja a munkavállalókat. Ráadásul a TÁMOP-ban már nincsenek szigorú továbbfoglakoztatási elvárások, a kiírók egyszerűen rájöttek, ilyen feltételekkel nem szállnak be a munkaadók a programokba. „Nem kardoskodom velük, mert a következő projektben is ők lesznek a foglalkoztatók” – szögezi le Kalocsai Károly, a kirendeltség roma asszisztense. „Elismerjük, hogy a közfoglalkoztatás nem mindig célravezető, ám ne becsüljük le a jelentőségét: jogosultságot biztosít a különböző ellátásokra” – hívta fel egy lényeges szempontra a figyelmünket Szirmai István, a szociális minisztérium Roma Integrációs Főosztályának szakmai főtanácsadója, hozzátéve, a különféle programokkal az állam évente országosan 30-35 ezer embert ér el. Mindez arra utal, hogy a hátrányos helyzetű emberek zöme egyik projekttől tántorog a másikig, esélye sincs a kitörésre, legfeljebb addig sem szorul a segélyekre.

A fenntarthatósági, továbbfoglalkoztatási szempontokról szerettük volna megkérdezni a szociális és foglalkoztatási támogatásokat gondozó ESZA Kht. valamelyik vezetőjét, de a kérdéseinkre csak e-mailben kaptunk választ. „A kiírt programok igyekeztek a fenntarthatóságra is hangsúlyt helyezni. A kiválasztásnál plusz pontokat szerezhettek, vagyis előnyt élveztek azok a pályázatok, amelyek hiányszakmákban valósítottak meg képzést, illetve már a pályázatban biztos foglalkoztatói hátteret tudtak bemutatni. Addig azonban, amíg projekt alapon működő, általában civil szervezetek által megvalósított, alternatív munkaerő-piaci programok pályázati úton történő finanszírozása a jellemző, a programok hosszú távú fenntarthatósága csak korlátozottan kérhető számon. (…) Az ESZA Kht.-nak, mint közreműködő szervezetnek elsősorban az a feladata, hogy a megítélt támogatás szabályos lehívását biztosítsa” – olvasható a lapunkhoz eljutatott levélben.

Parkgondozók hada

Persze ilyen körülmények között csakis az önkormányzatokra, a településszövetségekre, illetve az általuk fenntartott intézményekre lehet számítani. A polgármesterek hasznos politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, a pályázatíráshoz, az elszámoláshoz mozgósítani tudják az apparátusukat, s bár a kisebb önkormányzatok forráshiányosak, könnyebben oldják meg az önrészt-gondokokat, az utófinanszírozásból adódó nehézségeket, mint a civilek. Az általuk megszervezett és végrehajtott programok többsége a legtöbb esetben bújtatott – vagy nem is annyira rejtett – közmunkáztatás uniós pénzből. Ez nem újdonság, korábban is így volt: Lukács György az ezredfordulón végzett kutatásai során 543 roma munkaerő-piaci projektet számolt össze 5,8 milliárd értékben – a pénz 85 százalékát közmunkacélú programokra fordították.
A Phare támogatású, 2003-2004-es „Küzdelem a munka világából való kirekesztés ellen” címet viselő programsorozat 25 nyertese közül 19 önkormányzat, vagy valamilyen települési fenntartású közhasznú társaság volt. A projektek mindegyike tartalmazott oktatási periódust is: három híján az összes pályázó szociális ápolókat, parkgondozókat, útfenntartókat, motorosfűrész kezelőket, gyógynövényismerőket képzett – mind-mind olyan szakma, amivel az elsődleges munkaerőpiacon nem lehet elhelyezkedni. A riport készítése során fél tucat településen jártunk, legalább harminc emberrel találkoztunk: mindegyiküknek volt OKJ-s papírja – volt, aki három „szakmával” büszkélkedhetett –, ám munkája csak néhánynak.
„Phare-t mondott? Mikor is, 2004-ben? Nem emlékszem, tudja, a falunkban annyi közmunkaprogram volt már” – kutakodott az emlékeiben az ongai Horváth Gyula, amikor a Sajó-Hernádvölgyi és Bükkvidéki Önkormányzatok Terület és Településfejlesztési Társulása által szervezett, „Esély az esélyteleneknek” nevet viselő projektről kérdeztük. Pedig Horváth nemcsak részt vett a programban, de ő is szignálta a település cigányönkormányzata nevében a szerződést. A közel 195 milliós támogatást elnyert projekt nem tett mást, mint hogy programba bekapcsolódó öt település számára szállította az ingyen munkaerőt a közmunkák elvégzésére. „Próbáltunk bevonni cégeket, de nem jött össze, így hát visszaléptünk az önkormányzatok szintjére” – állítja Szabó István projektvezető.
Kérdés persze, hogy a „településkép javítás” mennyiben szolgálja a tartósan munkanélküli romák reintegrációját, milyen esélyeket teremtett az esélyteleneknek. Tény, Magyarország útjait lassan angol pázsit szegélyezi: Szatmárban, a Csereháton, a Miskolc környéki falvakban a cigány emberek hetek óta füvet nyírnak, sövény igazítanak. Április elejétől csak az kaphatja meg a teljes szociális segélyt, aki részt vesz az önkormányzatok által szervezet közmunkákon – az országos program az Út a munkához címet kapta.

A rendszerváltás vesztesei

A rendszerváltás éveiben bekövetkezett gazdasági sokkot, majd a két évtizedes foglalkoztatáspolitika csődjét elsősorban a cigány lakosság szenvedte meg. Kertesi Gábor közgazdász kimutatta, hogy körükben a kilencvenes évek közepére egy rendkívül alacsony szintű, a harmadik világra jellemző instabil foglalkoztatási minta alakult ki. „Nemcsak az történt, hogy a romák zöme a magyar társadalom átlagát messze meghaladó mértékben veszítette el egyszer és mindenkorra az állását (…), de az a kevés ember, aki képes volt megkapaszkodni a munkaerőpiacon, ezt nagyrészt úgy tudta csak megtenni, hogy közben kénytelen volt lemondani a folyamatos foglalkoztatás esélyeiről” – olvasható a szakember egyik tanulmányában. Ha vetünk egy pillantást a roma dolgozók által a szocializmus idején betöltött munkakörökre, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a szocialista gazdasági modell bukása után miért pont ők kerültek nagy számban az utcára: a rendszerváltás előtt a cigányok közel fele segédmunkásként, tíz-tíz százalékuk pedig betanított, illetve szakmunkásként kereste a kenyerét.
Az Kemény István nevéhez fűződő 1993-as országos cigánykutatás szerint a 3,7 millió aktív keresőből mindössze 58 ezer volt roma, a 2003-as felmérés pedig 80 ezer főre teszi az állandó munkával rendelkező cigány foglalkoztatottak számát. Márpedig a lélekszámúk tizenhat évvel ezelőtt 450-500 ezer, az ezredfordulón 550-600 ezer volt (ebből a 250-290 ezer a munkaképes korú). A két felmérés közt mutatkozó részleges javulást hamar feledteti egy másik, igen aggasztó adat: Lukács György vizsgálatai alapján 1993 és 2001 között megduplázódott a regisztrált munkanélkülieken belül a romák száma – úgy, hogy a közben a nyilvántartott munkakeresők aránya az adott időszakban a felére csökkent. Tehát nemcsak a rendszerváltás vetette vissza évtizedekre a cigány társadalmat, még az 1997-2000 közötti munkaerő-piaci konjunktúrába (ekkor közel háromszázezer ember tért vissza a munkaerőpiacra) sem tudtak bekapcsolódni.
Sajnos napjainkra vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, ugyanis az elmúlt hat évben nem készült reprezentatív cigánykutatás. A politikai elit úgy állt neki az uniós százmilliárdokat tartalmazó nemzeti fejlesztési tervek előkészítéséhez, hogy nem volt tisztában az igényekkel, a legrászorultabbak, a romák speciális szükségleteivel. A részleges felmérések viszont arra utalnak, hogy a helyzet semmit nem javult. Az ENSZ munkaügyi szervezetének két éve közzétett jelentésében az szerepel, hogy a roma lakosság körében 40 százalékos a munkanélküliség, de az ország egyes részein a 90 százalékot is meghaladja. Az Educatio-Tárki 2007-es Életpálya-felvétele szerint a kutatásba bevont csoporthoz (a 2006 tavaszán nyolcadikba járó diákok) tartozó roma szülők közül a férfiak 35, a nők 22 százalékának volt rendszeres munkája. A szakadék mára óriási lett: a nem roma szülőknél ez az arány 80, illetve 70 százalék. Míg a többségi társadalom foglalkoztatási helyzete valamelyest javult a rendszerváltás óta, a cigány lakosság nagyjából megrekedt a 1993-as szinten, ma ők adják a munkanélküliek és az inaktívak egy jelentős hányadát.

A cikk megjelent a Magyar Narancs XXI. évf. 25. számában.