Téma szűrés

3713
szűrt
3713
összesen

Ahhoz, hogy könnyebben megtaláld, amit keresel, válassz témát és / vagy érintett csoportot. Egyszerre több szűrőt is beállíthatsz!

A sárga hátterű kártyákon kisokosainkat, útmutatóinkat olvashatod, a fehér kártyákon minden mást. Jó böngészést!

Nem felejthetjük el a klímaválságot, mert még nagyon távol vagyunk bármilyen megoldástól

Nyáry Luca mutatja be a Fridays for Future magyarországi szervezőit, akik azért lépnek fel, hogy mindenkiben tudatosítsák a bolygónkat és a jövőnket fenyegető veszélyt. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2019 a klímatudatosság éve volt: Greta Thunberg és a hozzá hasonló bátor aktivisták tettek róla, hogy mindenki értesüljön a hatalmas veszélyről, ami bolygónkat, és ezzel a közös jövőnket fenyegeti. Magyarországon is fiatalok álltak a klímamozgalmak élére, többek közt a Thunberg által életre hívott Fridays for Future tagjai, akikről minden generáció példát vehet elszántságból és akaraterőből. Mikor azt tapasztalták, hogy nem akarják őket meghallani a fontos emberek, legyőzték a szerepléstől való félelmüket, és dühüket cselekvésre váltották.

Nem egy trend: a Fridays For Future mozgalom harca a klímatudatosságért

Bár a klímaváltozás már évtizedek óta közbeszéd tárgya, csak az utóbbi 2-3 évben sikerült eljutnunk odáig, hogy az ez ellen való törekvéseket, az aktivizmust vagy a zero-waste életmódot már ne csak egy maroknyi, radikális hippivel azonosítjuk. Míg 10 éve leginkább stand-up műsorok csattanójaként került elő a környezetvédelem, mára a mindennapi életünk része, számtalan óriásvállalat vagy gyors népszerűségre vágyó politikus vállalja fel ezt a címkét (akkor is ha csak a látszat kedvéért teszik), és egyre több átlagember változtat a fogyasztási szokásain az ügy érdekében.

Az akkor 15 éves Greta Thunberg még 2018-ban indította útjára az azóta világszerte működő Fridays for Future diákmozgalmat, ami épp olyan gyorsan emelkedett fel, mint amennyire égető a probléma, amivel fel kívánja venni a küzdelmet. Klímatudatosságot hirdető üzenete pár hónap alatt letarolta az egész világot: iskolások milliói vonultak az utcákra a Föld minden országában, hogy a jövőjükért sztrájkoljanak. A mozgalom 2019 januárjára Budapestet is elérte és elszánt fiatalokból megalakult egy csapat, akik azóta is kitartóan dolgoznak a bolygónkért. Ők a Fridays for Future magyarországi szervezői, akik tavaly óta már több, ezres nagyságrendben látogatott klímasztrájkot és megszámlálhatatlan egyéb eseményt hoztak tető alá országszerte, és lassan két éve vezetik a hazai harcot, a legtapasztaltabb külföldi aktivistákat is megszégyenítő profizmussal.

A harc – végignézve a tüntetésekre ellátogató, rózsaszín hátizsákos kislányokon és kutyát sétáltató családokon – erős szónak tűnhet, mégis csak ez írhatja le pontosan az általuk végzett munkát.

Ugyanis az FFF aktivistái nem csak egy törvény vagy néhány ember ellen kell, hogy fellépjenek, de egy, az egész világot átszövő mentalitás ellen, ami tényleg katonás fegyelmet és elhivatottságot kíván.Ugyan a békés, kellemes hangulatú klímasztrájkok kívülről szemlélve olyan zökkenőmentesen mennek, hogy a feladatuk szinte könnyűnek tűnhet, de a mosolyogva skandáló, molinókat festegető tömeg mögött igazi megfeszített munka húzódik.

A mostanra jónéhány aktív és inaktív csapattagot számláló kezdeményezést, eredetileg két biológus hallgató, Hartmann Johanna és Pribéli Levente alapította – alig pár hónappal Greta első sztrájkjai után. Nekik, ahogyan az összes azóta bekerült szervezőnek, mindig is fontos volt, hogy a környezettudatosan éljenek, de a külföldi tüntetések láttán megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy másokat is erre ösztönözzenek. Buru Petra, aki mára már oszlopos csapattag, az első tüntetésre még résztvevőként ment el, de annyira megtetszettek neki a látottak, hogy a második eseményen hivatalosan is beszállt a csapatba, pedig a nyilvánosság sosem vonzotta:

„Azért döntöttem a cselekvés mellett, mert miután hetekig olvastam a Gretáról szóló hírek alatt a kommenteket, egyrészt elkeseredtem, másrészt mérges lettem, hogy ennyire nem akarnak hallgatni itthon a fiatalok és a tudomány szavára. Leventéék nem sokkal ezután meghirdették a tüntetést és ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, muszáj legyőznöm a félelmemet a tüntetéssel és a kiállással kapcsolatban, és nem tehetem meg, hogy nem megyek ki...” A többiek is nagyjából hasonlóan viszonyultak a helyzethez, állítja Feig Emma, az FFF egy később csatlakozó tagja. „Egyedül biztosan nem vágtam volna bele. Igazából én csak azt tudom Levi és Hanni nevében mondani, hogy ők aztán nem a legextrovertáltabb emberek, nem is voltak gyakorlott tüntetők, és eleve Debrecenből jártak fel Pestre minden pénteken, szóval valami ott nagyon beütött nekik, hogy hú, ezt csinálni kell.”

Amellett, hogy a szervezők nagyrésze egyáltalán nem volt színpadra vágyó alkat és a rendezvényszervezésben is tapasztalatlanok voltak, sokuknak az iskolával is össze kellett egyeztetniük a tüntetéssel járó feladatokat. Bár mostanra elég tagot számlálnak ahhoz, hogy felosszák a teendőket, azért az egyetemistáknak meggyűlt a bajuk ezzel a „kettős” élettel. Emma, aki időközben elkezdte az orvosi egyetemet, hasonló gondokkal nézett szembe: „Az volt a fejemben, hogy ne már, hogy az egyetem meggátoljon abban, hogy folytassam az FFF-et. Hát meggátolt...” Szerencsére arra is találtak megoldást, hogy ők se essenek ki teljesen a közösségből: aki éppen nem ér rá, de szeretne része maradni a mozgalomnak, az alvó tagként működik benne. Megkapják a fontos infókat, vagy a vállalható feladatokat, amikből tudnak úgy válogatni, ahogy nekik kényelmes.

Márpedig a tüntetések szervezése bőven elég feladatot hagy mindenkinek. Minden esemény több hét vagy hónap felkészülést igényel, és a folyamat is állandóan változik, ahogyan új tanulságokat vonnak le az előzőekből. A mozgalom első éve alatt sok értékes tapasztalatot szereztek, megtanulták, hogy kinek milyen feladatot érdemes adni és hogy mi az, ami igazán megmozgatja az embereket.

„Minden tüntetésen igyekszünk a szakmaibb beszédek közé slam poetryt, versmondást, valamint éneklést illeszteni, illetve az általunk szervezett zöld programoknál is próbálunk izgalmas témákat, jó előadókat és olyan vitákat tető alá hozni, amik sok embert érdekelhetnek – mondja Petra. – Figyelnünk kell rá, hogy ne legyen ismétlődő és monoton, amit csinálunk, mert abba könnyen belefáradnak az emberek, még akkor is, ha fontos üzenetet kommunikálunk feléjük.”

A fáradtság, a közönségük elterelődő figyelme egyértelműen egyike a legnagyobb nehézségeknek, amikkel az FFF csapatának meg kell küzdenie. Egyébként sem könnyű feladat hétről hétre valami újat mutatni a tömegnek, de 2020 még ezen a téren is hatalmas akadályt gördített eléjük a koronavírus megjelenésével. Mind jól tudjuk, hogy az emberek hajlamosak csak a közvetlen, azonnali fenyegetésre reagálni, és ezt az idei év is bebizonyította: hirtelen minden más témát leuralt a vírus és a vele járó gazdasági összeomlás. „Környezettudatosnak lenni továbbra is »trendi«, ám érthető, hogy egy közvetlen életveszéllyel járó fenyegetéstől jobban tartanak az emberek, mint attól, ami 20 vagy 30 év múlva történhet a bolygónkkal” – ért egyet Petra. Szerinte az emberek nem veszik észre az összefüggéseket az olyan krízisek, mint egy világjárvány és a természet kizsákmányolása között. – „Azért is pusztít ez a járvány, mert az emberiség minden talpalatnyi természetes élőhelyet beépít, ezáltal olyan fajok kerülnek szorosabb közelségbe velünk, amelyek azelőtt alig találkoztak emberrel, így teljesen más vírusokat terjeszthetnek, mint amikhez szokva vagyunk. Nehéz ez, mert egy közeli, könnyen megragadható fenyegetésről kell megpróbálnunk a fókuszt a teljes képre, az összefüggésekre fordítani.

Mi továbbra is azért dolgozunk, hogy az ökológiai és klímaválságot se felejtsük el, mert még nagyon távol vagyunk bármiféle megoldástól, és az idő ellenünk dolgozik.”A csapattagok ennek ellenére is reményteljesek a jövővel kapcsolatban, és az idáig elért eredményeiket sem kicsinyítette le a szemükben ez az időszak. Petra hálás az eddigi tapasztalatokért: „Hatalmas sikerként éltük meg a tavalyi évet, mely minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Úgy érzem, érdemben sikerült alakítanunk a hazai közvéleményt egy olyan kérdésben, aminél jelenleg kevés fontosabb van.” Ezt Emma se gondolja másképp: „Igen, én is így érzem, és örülök, hogy mondod, mert én mégis hajlamos vagyok nem megelégedni az eredményeinkkel. Pedig már az is valami, ha senki se néz hülyének, ha elmegyek vásárolni a vászonszatyrommal, nem eszem húst, vagy rozsliszttel mosok hajat. Na jó, a rozslisztes hajmosásnál lehet, hogy hülyének néznének, de az nem látszik.”

A FFF csapata számára a klímatudatosság nem trend, és szerintük nem vigaszdíjakra van szükségünk ahhoz, hogy globálissá tegyük. Bármilyen helyzet elé állítja őket az élet, ezek a fiatalok nem állnak meg. Az egyik leguniverzálisabb célért küzdenek, gyakran mégis árral szemben kell ezt tenniük. Alulértékelt, egykor felülreprezentált hősök ők, akiknek tényleges változások helyett címlapokat és fém szívószálakat ajánlottak fel. De ők nem mennek sehová, amíg igazi eredményeket nem látnak. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy ne felejtsünk, és ne döntsünk úgy, hogy elmúlt a veszély, csak azért, mert most még nehezen látjuk az összefüggéseket. Bár a munkájuk és a kitartásuk valóban lenyűgöző, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk az áldozatukra. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csináljunk mártírt azokból, akik szuperhősöknek álltak.

Szöveg: Nyáry Luca
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Az orvos, aki egy hazugságra épülő rendszerben kimondja az igazságot

Péterfy Gergely mutatja be Kunetz Zsombort, aki bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt az egészségügyi rendszer visszásságairól. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

2020 fájón megmutatta, hogy mennyire igaza van Kunetz Zsombornak, aki évek óta küzd az egészségügyi ellátás reformjáért. Az eredetileg mentőorvosként dolgozó Kunetz bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt a rendszer visszásságairól, köztük a hálapénzről. Ezzel szembekerült saját kollégáival is, az élet azonban őt igazolta, és az orvostársadalomban is egyre többen vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan egy átláthatóbb, hatékonyabb egészségügyért emelnek szót.

Kunetz Zsombor

Ha kíváncsi vagy arra, ki milyen ember, fordulj az ellenségeihez. A magyar maffiaállamban sem osztogatják a „hazaáruló” jelzőt csak úgy, azt azért ki kell érdemelni, hosszú, áldozatos munkával és kíméletlen igazságkereséssel. Sok hazugságot kell érte leleplezni és sok tyúkszemre kell rálépni hozzá. Sokan vagyunk, akik tudjuk: ma „hazaárulónak” lenni a NER-ben kifejezetten kitüntetés és megtiszteltetés, csak a legkiválóbbaknak jár. A NER egyik ostorának számító szennylap Kunetz Zsombort azért nevezi hazaárulónak, amiért a magyar egészségügyet bírálja, idézem: „ahelyett, hogy a magyar egészségügy javításán dolgozna, minden tettével rombolja azt, mert azokat is eltántorítja, eltávolítja a magyar egészségügytől, akik tennének érte, akik azért lettek magyar orvosok, hogy magyar embereket gyógyítsanak.”

Értem. Világos. Magyar orvosnak magyar beteget. És eltántorul beteg is, orvos is. Nem azért tántorul el, mert a rendszer velejéig rohadt, mert feudalizmusba gyökerezett Kádár-kori domíniumok törzsközösségi rendszere, törzsfőnöki előjogokkal, saját kis enklávékkal, nem azért, mert a hatásfoka egy légyfinggal verseng és mert értelmetlenül nyeli a közpénzt, miközben egészségügyi mutatóinkkal sereghajtók vagyunk Európában, nem azért, mert a lopás és a kéz-kezet-mos elv működteti, nem azért, mert aki csak egy kicsit is belelát, hanyatt-homlok menekül belőle, ha szakmai önbecsülést, tiszta lelkiismeretet, tisztességgel keresett pénzt akar – nem. Azért menekül el belőle, mert Kunetz Zsombort olvassa.

Érdekes, önleleplező érvelés, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan működik ma Magyarország. Nem az a baj, ha valami reménytelen, működésképtelen, nevetséges és bűnös, hanem, hogy ha valaki ki meri ezt mondani. Kunetz Zsombort úgy dicséri a sunyi ellenség, hogy észre sem veszi, a mondatával mennyire megemeli. Szóval Kunetz hazaáruló. Aki leleplezi a rendszer rohadtságát, aki szembesít a működésképtelenségével, aki rávilágít arra, hol van a suskus, a mismásolás, hol van a csalás, a lapítás, a hozzá nem értés, a pozícióféltő dilettantizmus és a feudális úrhatnámság, az nem lehet más, csak hazaáruló. Kedvelem ezeket a hazaárulókat, a hazaáruló írókat, művészeket, színészeket, újságírókat, bloggereket és mindenkit, aki csak egyszerűen veszi magának a bátorságot, és kiáll a véleménye mellett, nem húzza be a nyakát, nem ijed meg és nem dönt úgy, hogy „nem szól szám, nem fáj fejem”. Pedig fejfájásra bőven lenne ok. Jönnek a perek, az áskálódás, jön a NAV, jönnek a „független” bíróságok, a „független” rendőrség, jönnek a kommentelők, akik természetesen nem bértrollok, hanem mind becsületes magyar emberek, akiknek joguk van a véleményükhöz. Jön az egész huhogókórus, a megfélemlítés, a fenyegetés. Van, aki úgy dönt, inkább befogja. Jobb ugyan semmi nem lesz, jutalmul csak ekkor is rúgás jár, de van, akinek ez is megéri. Legalább nem fáj a fej. De van, aki úgy dönt, hogy inkább kibírja.

Kunetz Zsombornak bőven van oka a fejfájásra. A blogját a Világgazdaság oldalán kezdte, majd átvitte a (régi) Origóhoz, most a 444.hu-nál lehet olvasni. A magyar egészségügy minden szegletét ismeri, rezidensként, mentősként, a motoros mentőszolgálat létrehozójaként, klinikavezetőként bőségesen volt alkalma kiismerni a rendszer működését – vagyis működésképtelenségét, és volt hozzá bátorsága és kitartása, hogy feltárja, nevén nevezze és érthetően, élesen, pontosan megfogalmazza. A Röntgen átlát a rendszeren, belát a bőr alá és kockázatos működtetni. Egy hazugságra épülő rendszerben kimondani az igazságot kockázatos dolog.

Umbriában vagyok, amikor felhívom, a reggeli köd épp akkor száll fel. A főtéren a kávézó teraszán harmatos a fémasztal. Kávézom, és kihangosítom a telefont, hogy le tudjam jegyzetelni, amiket Kunetz mesél, mellettem, a posta, a posta előtt maszkban social distancingelő olaszok furcsálkodva pillantanak rám. Mi az ördögről beszélnek ezek és milyen nyelven? Kunetz épp azt meséli, hogy azért perelik, amiért „egészségügyi szakértőnek” nevezi magát. Mert valaki, aki orvos is, mentőzött is, hogy a többit ne is mondjam, de nem azt írja, ami a rendszer szája íze szerint való lenne (tényleg, mi is lenne az? vajon hogy néz ki egy NER-barát egészségügyi blog? Boldog betegek karikázzák bugylibicskával a disznótorost egy hófehér kórteremben, elégedetten mosolygó nővérek és orvosok gyűrűjében?), szóval nem nevezheti magát a bíróság szerint egészségügyi szakértőnek, mert csak. És hogy viszonyul hozzád a NER – kérdezem, éles nevetés a válasz, de nem keserű kacaj. Vidám és harsány kacaj. Én is csak röhögni tudok, hogy viszonyul hozzád a NER, bakker, két hete költöztünk ki Olaszországba, pontosan tudom, hogy viszonyul a NER bárkihez, aki nem a csicskája. Rádmászik a görénymédia és telefing, hörgő trollok dörömbölnek az üzenőfaladon és a postaládáidban mocskolódó üzenetek landolnak, kiszorítanak a nyilvánosságból, elzárnak az állami forrásoktól – de mivel cáfolni nem tudnak, az erejükből csak a köpködésre futja. Tulajdonképpen már vesztettek, csak még nem tudják. Vagyis valószínűleg már tudják, ezért vicsorognak ennyire. A posta előtt várakozó olaszok, ahogy meghallják a nevetésünket, rám mosolyognak. Megtanultunk idén maszkban mosolyogni, szemmel, az ember erősebben hunyorog, minden mimika a szem körüli ráncokra terhelődik, résnyire szűkülnek a szemek, redőződnek a homlokok. Ha nevetnek, mindegy is, miről beszélnek. Nevetnek, mert szabadok. Csak a szabad ember tud nevetni, tudtátok? Furcsa összefüggés.

Soha nem tudtam mit kezdeni olyan emberekkel, akiket nem háborít fel az igazságtalanság, az ostobaság és az erőszak. Aki képes az erőszakot és az igazságtalanságot tűrni, azzal nincs közös részhalmazom. Nincs közös szavunk, nincs közös hanghordozásunk, nem tudunk egymás mondataiba kapcsolódni. És végképp nem tudunk együtt nevetni. Ráadásul nem így: két hazaáruló, derűvel és felszabadultan, mert tudja, hogy igaza van, és tudja, hogy ez az igazság úgyis győzni fog.

Szöveg: Péterfy Gergely
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Ideológiai harc helyett gyermekvédelmet!

A legkiszolgáltatottabbak utolsó esélyét veszi el a kormány

Szabi egy szegregátumból került évekkel ezelőtt a kalocsai speciális gyermekotthonba, súlyos drogproblémákkal. Az intézetben nem tudták kezelni a függőségét. Támogatást nem, bántalmazást annál többet kapott. Sokszor volt szökésben, rövid ideig javítóintézetben is. Könyörgött, hogy ott maradhasson: jobban bántak vele, mint a gyermekotthonban valaha. De nem sikerült maradnia, átkerült a zalaegerszegi intézetbe, ahol folytatódtak a bántalmazások. Egy hete öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült, de elérte, hogy végre drogrehabilitációra kerülhessen. „Megmenekült”.

Az Alaptörvény – és számos kapcsolódó jogszabály – legújabb módosítását a gyerekek érdekére fogják, de valójában pont nekik lesz rosszabb. A módosító javaslat Novák Katalin miniszter kizárólagos döntéséhez kötné, hogy egyedülálló felnőttek fogadhatnak-e örökbe gyereket. Utolsó esélyüktől fosztják meg a hátrányos helyzetű, állami gondozásban élő gyerekeket: nekik marad a rémisztő állapotú magyar gyermekvédelmi rendszer.

November 10-én, éjjel emberek milliói várták a mindennapjainkat meghatározó kormányrendelet megjelenését. Ekkor jelent meg az Országgyűlés honlapján – meglepetésszerűen – az Alaptörvény 9. módosításáról, valamint az „egyes igazságügyi törvények módosításáról” szóló törvényjavaslat. Eszerint az Alaptörvény rögzítené, hogy az apa férfi, az anya nő; hogy Magyarország védi a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát; valamint az ország keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.

Az indoklás szerint erre a gyerekek védelmében van szükség: a nyugati világban terjedő „káros ideológiától” akarja a kormány megvédeni a gyerekeket. Ehhez kapcsolódik az örökbefogadás eszetlen szűkítése is: a jogalkotó szerint ugyanis a férfi és nő alkotta házasság az, ahol „valóban tartós szeretetközösségben”, keresztény szellemiségben nevelkedhetnek a gyerekek.

Ezzel a kormány cinikusan és rosszindulatúan „értéktelennek” minősít rengeteg családot és szülőktől foszt meg állami gondozott gyerekeket.Tizenegy szervezettel együtt tiltakozunk a tervezet ellen. A Magyar Helsinki Bizottsággal közösen pedig elmondjuk, hogy szakterületeinken milyen károkat okoz a kormány gyermekellenes fellépése.

Milyen szülő az állam?

Azok a gyerekek fogadhatók örökbe, akikről lemondtak a szüleik, vagy bármilyen okból – de mindenképp valamilyen trauma folytán – állami gondozásba kerültek. Akár azért, mert elárvultak, akár azért, mert a családon belüli helyzetük súlyosan veszélyeztető volt. De azokat a gyerekeket – minden harmadik állami gondozottat – is súlyos trauma éri, akiket szerető szüleiktől, azok akarata ellenére, a szegénységük miatt szakítanak el jogellenesen a családjuktól. Kutatások igazolják, hogy ez alapvetően hat az idegrendszeri fejlődésükre, mentális és pszichés fejlődési rendellenességeket produkálnak azok, akiknek sérül, megszakad a kötődése szüleihez. Ezt a mély traumát még a legjobb szándékú, legjobban finanszírozott gyermekvédelmi rendszer sem tudná maradéktalanul kezelni.

Nincs olyan, hogy jó gyermekotthon. Egy gyerek számára létszükséglet a személyes, szoros és biztonságos kötődés az elsődleges gondozójához, aki többnyire a vér szerinti szülője –

ezt egy folyamatosan cserélődő, több műszakban dolgozó szakembergárda még akkor sem tudja ezt megadni, ha egyébként gondos, felkészült, gyengéd nevelőkből áll.A hazai gyermekvédelem a bekerülő gyerekek legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Hiába van számtalan elkötelezett nevelőszülő és lelkiismeretes gyermekotthoni nevelő, sem pszichológiai, sem terápiás, sem drogrehabilitációs segítséget nem tudnak nyújtani a határszéli, lelakott gyerekotthonokban, biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolatok nélkül lézengő, traumatizált kamaszoknak.

Már önmagában az nagy baj, hogy léteznek egyáltalán tömegintézmények, súlyosan megsértve a gyerekek jogát ahhoz, hogy családban, vagy család-jellegű kapcsolatokban nevelkedjenek. Az alapjogi biztos, bármelyik gyermekotthonban tesz látogatást, rendre megállapítja, hogy hiányoznak az alapvető tárgyi feltételek, és még ennél is súlyosabb a szakemberhiány. Az utóbbi években tragikus jelentések születtek az intézetekben mindennapos bántalmazásokról, visszaélésekről, az akár a kortársak közötti, akár a felnőttektől elszenvedett erőszakról.

Egy fiút nemrég véresre pofozott az agresszív nevelő. Ezek az esetek leginkább ebédlőben, irodában történnek, mert ott nincs kamera– mondta a kalocsai gyermekotthon egyik nevelője.

… úgy fejbe vágott egy fadarabbal, hogy besírtam. Egy másik sráccal meg azt csinálta, hogy kiöntött tíz vödör vizet a folyosóra, egyet rá, és úgy kellett felmosnia. Csak szólt és már ütött is, felhúztam a kezem, de hiába– mesélte egy volt lakó ugyanebből a gyerekotthonból.

Ezek a rémtörténetek nem kivételes tragédiák, hanem évek, évtizedek óta fennálló jelenségek, főleg a legnehezebb sorsú – speciális szükségletű vagy fogyatékossággal élő – gyermekek otthonaiban. A legfájóbb, hogy a bántalmazott gyerekek számára annyira természetes az abúzus, hogy nem is tulajdonítanak neki jelentőséget: ezt szokták meg.

Az egyik meghallgatott gyermek megemlítette, hogy egy szökésből való visszaérkezését követően öt-hat pofont kapott. Elmondása szerint ezeket figyelmeztető szándékú nevelési eszköznek tekintette. Kérdésemre, hogy bántalmazták-e azt mondta nem, egy alkalommal fordult elő, hogy a nevelő a kulcscsomójával a tenyerébe csapott (a pénzlopás után), de ezt ő nem nevezi bántásnak– írja az ombudsman 2016-os jelentésében.

A hátrányos helyzetű gyerekeket megfosztják az utolsó esélyüktől is

A 12 évnél fiatalabbakat nevelőszülőhöz kell helyezni, nem maradhatnak intézményben. Ez alól kivételt a fogyatékossággal élő fiatalok, a speciális szükségletű – függőségekkel, mentális, pszichés problémákkal küzdő – gyerekek és a testvérsorok jelentenek. Őket gyermekotthonban lehet hagyni, mert nincs nevelőszülő, aki vállalná a gondozásukat. A speciális szükségletű, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nagy része ráadásul kifejezetten rossz anyagi körülmények közül jön, és túlnyomó többségük roma származású.

Az alapjogi biztos – a gyermekvédelemben élő gyermekek helyzetén elborzadva – odáig ment, hogy leírta:

sokszor még az otthoni körülményeknél is rosszabb helyre kerültek a gyerekek, annál a sivár nyomorúságnál is rosszabb helyzetbe, amiből ki akarta menteni őket a gyermekvédelem.Ha alapból is óriási kihívás egy szüleit elvesztő gyermeket meggyőzni arról, hogy ezúttal tényleg megbízhat a felnőttben, hogy többé nem fogják elhagyni, nem fogják bántani és feltétel nélkül fogják szeretni, akkor mekkora kihívás ezt egy átlagon felül traumatizált, idősebb, roma gyermekkel, vagy egy fogyatékossággal élő fiatallal végigcsinálni? Márpedig az örökbe adható gyerekek több mint fele tíz évnél idősebb, és minden harmadik fogyatékossággal él.

Nem csoda, hogy alig vannak olyan elszánt örökbefogadó szülők, akik ennyire tudnak és akarnak szeretni. Ne tévesszen meg senkit, hogy kétszer annyi szülő vár gyerekre, mint ahány gyermek szülőre. Ugyanis az örökbe fogadni vágyók inkább várnak évekig, csak egészséges, lehetőleg fehér bőrű újszülött babát kapjanak. A több száz fogyatékossággal élő, családra váró gyerekből évente kevesebb, mint tízen találnak családra.

A fogyatékos és idősebb, problémásabb gyerekeknek eddig is egyetlen halvány reményük volt arra, hogy családjuk lehessen: azok a többségében egyedülálló felnőttek – sokan közülük azonos nemű párok –, akiket hátrasoroltak a várólistákon, de még nem lehetetlenítették el teljesen, hogy egy gyereket magukhoz vehessenek. A legkiszolgáltatottabb gyerekektől az utolsó esélyüket is elveszi a kormány arra, hogy valaha családban éljenek: maradnak a gyermekvédelemben 18 éves korukig, amíg ki nem teszik őket onnan is, hogy végképp magukra maradjanak.

Tényleg megéri az ideológiai harc azt az árat is, hogy ezek a gyerekek intézetekben rohadjanak meg, pedig lenne olyan jómódú, bátor, felkészült felnőtt ember, aki egy életen át szeretné és nevelné őket? Inkább végezzen magával Szabi a gyerekotthonban, mintsem hogy egy akármilyen nemű, identitású, vallású szülő magához vegye, felnevelje, szeresse és támogassa őt a felnőtté válásban, majd egész életén át?

A válasz nem lehet más, mint egy ordító NEM.

Boros Ilona

Civil szervezetek együtt állnak ki a gyermekek jogáért, hogy családban nőhessenek fel

Még több gyermek nő majd fel állami gondoskodásban és kerül külföldre örökbefogadó szülőkhöz a kormány nemrég benyújtott családellenes javaslatcsomagja miatt – ez ellen szólal fel 11 civil szervezet november 20-án, a Gyermekjogok Világnapján.

Abbahagyta volna a tanítást, mára viszont külföldi iskolák veszik át a magyar igazgató módszereit

Al Ghaoui Hesna mutatja be Kovácsné dr. Nagy Emesét, aki egy olyan iskolát igazgat, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.

Kovácsné dr. Nagy Emese

Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.

Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.

Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére. Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.

A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma.

„Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára.

„Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.

A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.

„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van” – magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is.

A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik.

A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.

Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta. A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában.

„Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán.

„Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.

Szöveg: Al Ghaoui Hesna
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.


A valóságot szeretnék visszaadni az ettől elzárt embereknek

Kemény Zsófi mutatja be L. László Jánost, aki közösségi terjesztésű lapot működtet évek óta, hogy a fontos hírek azokhoz is eljussanak, akik egyébként csak állami forrásból tájékozódhatnának. Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!

Komp a másik oldalra

Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.

A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó. De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.

Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban.

Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.

A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.

János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.

A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat. Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.

Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk.

Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét. Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.

Szöveg: Kemény Zsófi
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.

Kényszerpályára tereli az ellenzéket a választási törvény módosítása

Antidemokratikus és teljesen átláthatatlan volt az a folyamat, amelynek végén Varga Judit igazságügyminiszter november 10-én benyújtott egy javaslatot a választási törvény átalakítására. A tervezett törvénymódosítás nem kezeli a választási rendszer hosszú ideje megoldásra váró problémáit, viszont több ponton indokolatlanul szűkíti a választójog gyakorlásának lehetőségét. Részletes elemzést készítettünk a törvényjavaslatról, és továbbra is figyelni fogjuk a tervezet sorsát, hiszen a törvényjavaslat benyújtása csak a jogalkotási folyamat első lépése.

Nyolc év alatt az USA tizenöt állama legalizálta a kannabiszt

Az Egyesült Államok november 3-i elnökválasztásával egy időben helyi népszavazásokat is tartottak, melyeken a legális kannabisz ügye nagyobb támogatást élvezett, mint valaha. Ötből öt államban ment át a legalizáció és két újabb állam engedélyezte a kannabisz orvosi receptre történő felírását. New Jerseyben a szavazók kétharmada voksolt a legalizáció mellett, ilyen arányra korábban nem volt példa. Minek köszönhető, hogy rövid idő alatt ennyire megváltozott a lakosság véleménye a kannabiszról és mi várható a jövőben?

Állásfoglalás közigazgatási szervnek küldött kutatói kérdés jogszerűségéről

A helyi általános tudnivalókról érdeklődő megkeresések a magyar jogrend szerint valójában közérdekű adatigénylések – függetlenül attól, hogy a megkeresés hivatkozik-e erre a tényre.

A járvány miatt sem zárhatják el teljesen szeretteiktől a szociális intézetek lakóit

Mindannyiunk számára fullasztó az egyre súlyosabb korlátozások miatti bezártság, de ez a szociális intézetekben élők számára nem új élmény. Nekik a koronavírus-járvány első hulláma alatt három és fél hónapig kellett szinte hermetikusan elzárva élniük: volt, akit családtagja temetésére sem engedtek ki. Szeptember eleje óta pedig megint kijárási és látogatási tilalmat rendeltek el számukra.

Segítség